Skip to main content

Lajhár, Linda, Parlament

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1990 ambivalens tavaszán megérkezett az első lajhár a Fővárosi Állatkertbe, és megérkezett Linda a függetlenek ligetébe. Családom apraja megállapította, hogy a ligetben tartott köz-Linda sokkal hangosabb, mint a tévében tartott családi-Linda. És ha közelebb vagyunk a Lindához, akkor bizonyos értelemben távolabb vagyunk tőle, ha távolabb vagyunk tőle, akkor bizonyos értelemben közelebb vagyunk hozzá, és ez a bizonyos értelem fölöttébb rejtelmes dolog.

Így vagyunk a demokráciával is, amely a lajhárral egy időben érte el hazánkat. Itt nyűvi élőben a dobhártyánkat, nem halkíthatjuk le, nem kapcsolhatjuk ki, nem hozta magával a hatalmas meséskönyvét – nem mesélni jött. Nem kaphatjuk le a korongról, forog, mint a Föld, és mindig jön vele, aminek jönnie kell. Amíg közel volt és távol: a képernyő mögött, amíg intellektuális volt és potenciális, sokkal több egyéni, családias vonást, részletet láttunk rajta, mint most, amikor rá kell jönnünk, hogy olyan, mint a többi, olyan, mint amilyenre vágytunk, pontosan olyan rossz, amilyennél csak rosszabb lehet.

A magánlakások kihúzódnak a politikából, a sajtóból, a társadalomtudományokból, reméljük (és, amilyen balgák vagyunk: némiképp sajnáljuk is), örökre. Kitágult a világ! Köz lesz a köz, és magán lesz a magán! Megyünk Lindával a színpadra. A színpad az színpad, a zenekar az zenekar, a koncert az koncert, a színésznő pedig színésznő, aki alkalomadtán bánik a gyermekeinkkel.

Mennyi itt az idegen! Hiába, nem vagyunk magunk között, a Kossuth téren, a csillagtalan házban vagyunk. Itt mindenki idegen, mert itt mindenki otthon van, hál’ Istennek!

Talán jobb is, hogy nincs itt mindenki, aki nekem hiányzik innen. Ehhez a játékhoz hozzátartozik a hiányérzet, a matematizált népakarat állította korlátok folyamatos jelenléte, az értékrendünkkel és értékérzetünkkel ellenkező személyi és politikai választások iránti megértés, a pontosan kimért legitimitás zablája politikai képzelőerőnkön.

Milyen jó is lenne, ha valahogy idevarázsolhatnám azokat, akiket jólesne itt látni! Mondjuk, Szalai Pali bácsit, Bilecz Endrét, Heindl Pétert, Baráth Gergelyt… Valamilyen kegyes csalással… A kegyes csalás persze kegyetlen intézmény. A kegyessége röpke, a kegyetlensége örökletes. Ott ülnének ezek a kegyesen becsaltak, és lófej nőne a nyakukra, Caligula a hátukra, és többé senkinek nem lenne pofája a józsefvárosi tűzfalakon hirdetni, hogy „a mi barátunk Baráth Gergő”, mert a háttérbarát pozíciója vállalhatatlanná válna.

Éppen elég volt a lóvá tett képviselőkből és az ő tétova nyerítésükből.

Az Országgyűlésben nyilván mindenki talál magának olyan honatyákat, akiknek a jelenlétét riasztó jelnek látja, akikről azt gondolja, hogy a helyükön átok ül. Ám, akinek szüksége van rá, megnyugtathatja magát azzal, hogy: az ülőhely az állandó, és aki rajta ül – az a változó. A képviselő – forgóeszköz. Az Országgyűlés – állóeszköz. Ez a dolog lényege.
















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon