révész

Nyomtatóbarát változat

Harminc esztendeje, hogy Sándor Frigyes végzős növendékeiből megalakult a Liszt Ferenc Kamarazenekar. A zenekar egy évtized alatt eljutott a világhírig, a hetvenes években már Európa egyik legjobb kamarazenekaraként tartották számon. Az együttes számos magyar lemezfelvételt vitt a zenei világpiacra, és számos világhírű szólistát hozott a magyar koncerttermekbe és lemezstúdiókba. A Hungaroton diszkográfiájában a Liszt Ferenc Kamarazenekaré az egyik leghosszabb lista. Soha nem lett volna nélkülük méltó magyar felvétele a Bach-passiónak, a Fuga Művészetének, Pergolesi Stabat Materének.

Három esztendeje, hogy az akkor újdonsült kultuszminisztériumi államtitkár-helyettes, Fekete György egyazon júliusi napon kicserélte a Hungaroton és az Országos Filharmónia vezetőit a saját embereivel. Fekete úr két évvel később az Össztűz adásában részletesen bizonyította, hogy a Hungaroton esetében jó lóra tettek a váltással, „és a vállalat kiment a bajból”. Ki bizony, bele a csődbe, azóta is benne van. Ebben az Össztűzben felidézték Kocsis Zoltán reagálását Bors Jenő leváltására: „Nekem mindenféle hatalom ellenszenves, ami demonstratív és megfélemlítő. Azt hiszem, hogy pillanatnyilag ezek az urak ott fönt, a hatalmat ilyen módon gyakorolják.” Fekete György is felidézte Kocsis Zoltánnak adott egykori válaszát: „Én elmondtam, hogy Kocsis úr zongorázzék.”

Bors Jenő leváltásával politikailag meghatározhatóvá váltak, blokkokba zárattak az élvonalbeli magyar zenészek. A Liszt Ferenc Kamarazenekar azok közé tartozott, akik Bors Jenővel együtt elhagyták a Hungarotont, és a továbbiakban Quint lemezen muzsikáltak.

A nemzetivé vált Országos Filharmóniából nem lépett ki a zenekar, mert arra akkor nem volt ok, de hamarosan lett. 1991 második felére a Nemzeti Filharmónia anyagi okokra hivatkozva le akarta mondani az együttes arra az évadra lekötött összes külföldi szólistájának koncertjeit. A világhírű kamarazenekar, ha a Nemzeti Filharmónián múlik, ha a Nemzeti Filharmóniában marad, azontúl – az országhatáron belül – el lett volna szakítva nemzetközi hírnevéhez méltó partnereitől. A zenekar tehát a Nemzeti Filharmóniát is elhagyta, alapítványt szervezett, szponzorokat szerzett, s előteremtette a pénzt a vendégek gázsijára, a terembérletre és az egyéb járulékos költségekre. Így azután mégiscsak eljöhetett hozzánk Isaac Stern, Maurice André, Jean Pierre Rampal és a többiek.

A zenekar már nem is akart többet az államtól, mint az 1976 óta állami alkalmazásban volt zenészek fizetését (havi bruttó húszezer forintot). Ezt 1992 végéig meg is kapták. Akkor azonban előbukkant Fekete György harmadik kádere Erkel Tibor, akit a Kultuszminisztérium zenei főosztályára vontak vissza a rádióból, a Gombár-ellenes frontvonalról, ahol azelőtt vitézkedett. Ő értesítette februárban a zenekart arról, hogy a tavalyi pénznek csupán a nyolcadrészét kapják az idén.

Ezentúl tehát nincs több fizetés. A zenészek nem fognak éhen halni, éppen eléggé kelendőek ők a világpiacon. Csak mi veszítjük el őket. Lekötött koncertjeiket még lejátsszák ingyen, aztán nem vállalnak több hazai fellépést. Számos jótékonysági koncerten játszottak ők, szerveztek is ilyeneket, de hát mégsem műkedvelőkről van szó. (Bizony, ha egy viceállamtitkárnak van képe azt mondani, hogy „Kocsis úr zongorázzék”, akkor alkalomadtán ahhoz is lesz képe, hogy azt mondja: ne zongorázzék. És mondhat ilyesmit bárkinek.)

• Harmadik oldal