révész

Nyomtatóbarát változat

Az alkotmányosság tisztelete időnként arra kötelezi a tisztességtudó állampolgárt, hogy meggyőződése szerint alkotmányellenes eljárásban vegyen részt. Ez így van rendjén. A demokrácia alapvető érdeke, hogy az alkotmány tiszteletben tartassék, az viszont sok esetben egyáltalán nem egyértelmű, hogy mi alkotmányos és mi nem. Az esetek nagy részében az Alkotmánybíróság által igazolt és cáfolt vélemények egyaránt komoly jogászok komoly érvekkel alátámasztott álláspontjai. Miként a különvéleményüket rögzítő alkotmánybíróknak, bármely más állampolgárnak és szervezetnek is joga van ahhoz, hogy ellenvéleményét fenntartsa és hangoztassa. Senkinek az alkotmány iránti lojalitása nem vonható kétségbe sem emiatt, sem amiatt, hogy az Alkotmánybíróság által utóbb alkotmányellenesnek ítélt döntést támogatott. A vízválasztó nem ott van, hogy valaki helyesli vagy bírálja az Alkotmánybíróság egy-egy döntését, hanem ott, hogy elfogadja vagy támadja az Alkotmánybíróság intézményét, helyesli vagy nem helyesli azt, hogy az ő véleményétől függetlenül az Alkotmánybíróság döntése érvényesüljön. Csurka, Torgyán, Fónay és a többiek a totális hatalomgyakorlás célképzetével támadják az Alkotmánybíróság intézményét, és a demokraták hajlamosak arra, hogy az Alkotmánybíróság döntéseivel kapcsolatos esetleges fenntartásaik elhallgatásával reagáljanak ezekre a támadásokra.

Ugyanakkor nem árt a saját elfojtott fenntartásainkat is kellő óvatossággal kezelni. Megtörténhet ugyanis, hogy az Alkotmánybíróság állásfoglalását nem a jogi érvekhez, hanem a kormány gyarlóságához mérjük, és a jogi érvek erejétől függetlenül gyöngének érezzük azokat a megoldásokat, amelyek visszaélési lehetőséget biztosítanak a kormánynak, tapasztalván, hogy a kormány bizony ki szokta használni ezeket a lehetőségeket.

Itt van például a frekvenciatörvénnyel kapcsolatos ítélet. A kormány úgy gondolta, hogy a technikai részleteket rögzítő feles frekvenciatörvény és a pártállamtól örökölt 1986-os sajtótörvény együttesen lehetőséget biztosít néki arra, hogy mindenféle korlátozás nélkül azok kezébe adja a helyi rádió- és tévéműsorokat, akik néki, illetve az engedélyosztogatásra létrehozott kultuszminisztériumi osztályt vezető Csurka-szimpatizánsnak, Fekete Györgynek tetszenek. A pályázónak a pénzforrásoktól kezdve a részletes heti műsorterveken keresztül az összes külső és belső műsorkészítő pedigréjéig mindent be kell vallania, amiből Fekete államtitkár-helyettes megállapíthatja, hogy mennyire lenne kedvére való a műsor.

Az Alkotmánybíróság leszögezte, hogy ez így nem megy, az engedélyezési eljárást jogszabályban előre rögzített ismérvek és szabályok szerint kell lefolytatni, és azok nem lehetnek a sajtó- és véleménynyilvánítási szabadsággal ellentétesek. A nyolc alkotmánybíróból hat úgy értelmezte az alkotmányt, hogy az engedélyezési feltételek csak közvetett módon függnek össze a sajtószabadsággal, és ezért elégséges azokat kormányrendeletben szabályozni. Két alkotmánybíró úgy gondolta, hogy ez az összefüggés meghatározó, és ezért csak (kétharmados) törvény rögzítheti a feltételeket.

Helytelen, ha valaki ebben a kérdésben az Alkotmánybíróság intézményét féltve nem foglal állást. De helyes, ha valaki (például alulírott) azért nem foglal állást, mert tudja magáról, hogy az Alkotmánybíróság által egyedül figyelembe veendő jogi érveknél sokkal erősebben befolyásolja őt az a politikai tapasztalat, hogy a kormány úgy állapítja majd meg a feltételeket, hogy mégiscsak ízlése szerint osztogathassa az engedélyeket, s mire az Alkotmánybíróság esetleg sort kerít a kormányrendelet felülvizsgálatára, az engedélyezési eljárással kapcsolatos perek lezárulnak, sőt már le is zajlott a választási kampány.

Mire a kecskén számon kérik – elfogy a káposzta.

• Harmadik oldal