révész

Nyomtatóbarát változat

1968 a magyar népi demokrácia termékeny esztendeje volt. Bevezették az új mechanizmust a magyar gazdaságba, a Magyar Néphadsereg páncélozott szállító harcjárműveit Csehszlovákiába és a szabálysértési kódexet a magyar jogrendbe. Azután kivezették az új mechanizmust a magyar gazdaságból, a pszh-kat Csehszlovákiából, az egyszerű kormányrendelettel megalkotott szabálysértési kódex azonban megmaradt.

Van ebben a kódexben vagy kétszázféle paragrafus: le lehet vele sújtani azokra, akik méhészeti, étlappal és itallappal kapcsolatos szabálysértést követnek el, megszegik a jégen tartózkodás szabályait, a tiltott hajóra lépés vagy erdei legeltetés bűnébe esnek.

A kódexben található szabálysértéseket három csoportba sorolhatjuk. Vannak olyanok, amelyeket komolyan vesznek, olyanok, amelyeket nem vesznek komolyan és olyanok, amelyeket hol komolyan vesznek, hol nem. Az engedély nélküli gépjárművezetést például – hál’ istennek – soha nem vették tréfára, az engedély nélküli oktatás tilalmával viszont – hál’ istennek – nemigen törődtek, azaz soha nem csapolták meg az egyetemi ifjúság szemérmetlenül adózatlan korrepetációs bevételét. Az akciós vécépapírt áruló zöldségeseket sem szokták az „üzletkörbe nem tartozó árusítás” miatt felelősségre vonni. A nyár elején már azt is megírtuk (r. s.: Gégekoncentráció, 1993. június 12.), hogy a fiatalkorúak szeszes itallal való kiszolgálásának tilalmát a rendőrök csak régente vették komolyan, az utóbbi időben erről gyakorlatilag teljesen leszoktak.

Tele van tehát ez a negyedszázados jogszabály-matuzsálem olyan elméleti szabálysértésekkel, amelyekből az éppen aktuális kurzus szempontjai szerint lehet gyakorlati szabálysértéseket csinálni – és viszont. Most a koldusokon a sor.

A Kádár-rendszer a koldulás létjogosultságát elméleti alapon kizárta, ezért gyakorlati alapon büntette. Ám az elméleti alapok összeomlottak, és maguk alá temették a büntetési gyakorlatot.

A fővárosi rendőrfőnök, Bodrácska vezérőrnagy két héttel ezelőtt úgy döntött, hogy ideje kizárni a múlt értékeit a romok alól, és intézkedett, hogy a rendőrök ezentúl igazoltassanak kivétel nélkül minden koldust, tisztázzák, hogy az illető miért koldul, leplezzék le a szemforgató bérkoldusokat és az őket vitató koldusstriciket, állítsák két talpra az álamputáltakat, tárják föl az álvakok szeme világát.

Mit akar most a fővárosi rendőrfőnök? Azt akarja netán, hogy a szánalom sunyi vámszedőit kiszűrjék a nyomorgók közül, és az alamizsna a valódi rászorulóknak jusson? Ezzel a céllal nemigen vág össze a mostani kampányban felélesztett jogszabály, miután annak értelmében a koldulás a kolduló indítékaitól függetlenül szabálysértés, ezzel szemben semmilyen szabály nem tiltja sem az alamizsnálkodók megtévesztését, sem a koldultatást. Nincs olyan jogszabály, amelynek alapján a rendőrök megvédhetnék a rászorulókat az álkoldusoktól, csak olyan jogszabály van, amelynek elfelejtésével a rendőrök legalább önmaguktól megvédhetik az ínségeskedőket.

Mit akar tehát a fővárosi rendőrfőnök? Talán a közrendet és a közbiztonságot megvédeni a koldusokkal szemben? A koldusok túlnyomó többsége nem veszélyezteti a közt, semmiben nem gátolja azokat, akik nem adnak, akik meg adnak, önszántukból adnak, tehát nyilván nem ellenzik, hogy az illető koldul. A koldusok akkor zavarhatják a közt, ha nem koldulhatnak, és nem marad más választásuk, mint az ún. megélhetési bűnözés. Természetesen agresszív módon, a járókelők zaklatásával is lehet koldulni, de akik ezt teszik, azok ellen van másik jogszabály.

Nincs más ötletünk: a rendőrfőnök úr politizálni akar. A köznek a társadalom állapotáról kialakított képét kívánja kiigazítani. Szerinte, ami nyomornak látszik, az nagyrészt nem nyomor, hanem szemfényvesztés, aki szegénynek látszik, az nem is szegény. Nem a kormányt kell utálni, hanem a koldust. Ez – rendőri szempontból – hasznosabb érzelemnek tűnik választások idején.

• Harmadik oldal