(nl) [Neményi László], tp [Tálas Péter]

Nyomtatóbarát változat

A feszültség stratégiája

A terroristák köztudomásúlag az állam – a fennálló rend – ellenségei, akik azért követnek el szörnyű bűncselekményeket, hogy destabilizáljanak egy számukra gyűlöletes politikai rendszert. De lehet, hogy az olasz terroristákat más fából faragták. Lehet, hogy a római és milánói robbantgatók nem destabilizálni akarják a botrányoktól megrendült, a szavazók által elutasított olasz politikai rendszert, hanem éppen ellenkezőleg: stabilizálni akarják azt. Azért akarnak társadalmi káoszt teremteni, félelmet kelteni és az országot „kormányozhatatlanná” tenni, hogy a nép a fennálló rend karjai között keressen védelmet. Áldatlan tetteikkel megbízást teljesítenek: a régi rend híveinek és haszonélvezőinek megbízását, akik ellenérdekeltek a másfél évvel ezelőtt beindult reformfolyamat – sokak szerint békés forradalom – sikerében.

Ez bizony összeesküvéselmélet, de olasz összeesküvéselmélet. Vagyis nemcsak fantáziadús, de alighanem helytálló is. Az olasz közvélemény mindenesetre meg van győződve helytállóságáról. Strage di stato – állami mészárlás – skandálták a római és milánói merényletek ellen tiltakozó tüntetések résztvevői. Tisztességes és félelmet nem ismerő bírák és rendőrök sem csinálnak titkot abból, hogy a robbantásokat nem marginális neofasiszta csoportocskák spontán akcióinak tartják. A korábbi firenzei bombamerénylet vizsgálóbírója szerint a terrorakciókat a maffiafőnökök, a velük összefonódott deviáns titkosszolgálatok és degenerált politikai hatalmasságok tervelik ki. Alig van olyan – akár olasz, akár külföldi – kommentátor, aki véletlennek tartja, hogy Itálián mindig akkor söpör végig egy terrorhullám, amikor a politikai rendszer reformja kerül napirendre.

Az olaszok joggal tartanak attól, hogy a régi és az új küzdelme még fog halálos áldozatokat követelni. De arra azért nincs nagy esély, hogy a „feszültség stratégiája” ismét sikeres lesz. Túl sok tény, közvetlen bizonyíték került már napvilágra az állami szerveknek és az uralkodó pártoknak a maffiával való összefonódásáról. A múlttal ellentétben ma már van elég elszánt rendőr és bíró. S ami a legfontosabb: a hidegháború befejeztével sem az olasz választók, sem Olaszország külföldi partnerei nem hajlandók már fátylat borítani az eddig uralmon lévő politikai pártok – különösen a kereszténydemokrata párt – „apróbb” stiklijeire, maffiakapcsolataira. Azért, hogy a kommunistákat a hatalom sáncain kívül tartsák, már nem jár honorárium.

Békeharc

A Dél-Libanon elleni masszív, háborús méretű izraeli katonai akciónak az amerikaiak által közvetített tűzszüneti megállapodás vetett véget. A „Leszámolás” fedőnevű hadműveletet rövid távon az izraeliek feltételenül sikerként könyvelhetik el (a Hezbollah rakétái a közeli jövőben nem fogják fenyegetni Észak-Izraelt), persze olyan sikerként, amelyért hatalmas árat fizetett Dél-Libanon civil lakossága.

Sokkal bonyolultabb kérdés, hogy hosszú távon milyen hatása lesz az izraeli büntetőakciónak. Optimista izraeli politikusok és néhány kommentátor úgy véli, hogy a „Leszámolás” hadművelet és az azt lezáró egyelőre titkos alku Szíria, Libanon és Izrael között fölgyorsíthatja a közel-keleti békefolyamatot.

A szíriaiak megígérték, hogy megzabolázzák a Hezbollah gerilláit (noha nem fegyverzik le őket, az Izrael elleni közvetlen támadásokat nem engedélyezik nekik), a libanoniak pedig növekvő mértékben korlátozni fogják az iszlám milíciákat. Ennek fejében Izrael nemcsak a jelenlegi hadműveletet fejezte be, hanem Szíriát Libanon patrónusaként is elismerte. Ez idáig Izrael mindig úgy tett, mintha nem tudná, hogy Libanonban Szíria az úr, és következetesen csak a libanoni kormánnyal tárgyalt. Ugyanakkor Szíria most bizonyos értelemben felelősséget vállalt a Hezbollahért és a Libanonban működő iszlám milíciákért, noha ez idáig váltig tagadta, hogy valami köze lenne hozzájuk. Az optimisták úgy vélik, hogy a realitások elismerésén alapuló szíriai–izraeli kapcsolatfelvétel életet lehelhet a húsz hónapja folyó, de egyre inkább akadozó arab–izraeli béketárgyalásokba.

Ha Asszad szíriai elnök is akarja, így lehet. Mindenesetre biztató jel, hogy vasárnap a „Hadsereg Napja” alkalmából kiadott napiparancsában Asszad azt mondta: „Most ugyanolyan erővel harcolunk a békéért, mintha fegyveres háborút vívnánk.”

Bosznia-Hercegovina Köztársaságainak Uniója

Genfben áttörés történt – állítják az ENSZ közvetítői. Való igaz: Izetbegovics boszniai elnök – immáron csak a muszlim érdekek védelmezője – vonakodva bár, de elfogadta azokat az alkotmányos alapelveket, amelyek alapján Bosznia-Hercegovinát először etnikai vonalak mentén feldarabolják, majd létrehozzák belőle Bosznia-Hercegovina Köztársaságainak Unióját.

Az új megállapodás egyik baja ugyanaz, ami minden tervezeté a Vance–Owen-terv elvetése óta: jutalmazza az agresszort, és bünteti az áldozatot. De tizenhat hónap vérfürdő után ezt ellensúlyozná, ha a megállapodás valóban békét hozna. Csakhogy ebben kételkedni lehet. S nemcsak azért, mert a térképrajzolók versengése, a belső határok meghúzása még hátra van, hanem azért is, mert nehéz elképzelni, hogy működőképes lesz az az alkotmánytervezet, amelyben a három boszniai etnikum képviselői Genfben ideiglenesen megegyeztek.

Szó van benne például egész Bosznia-Hercegovina demilitarizálásáról, de még utalás sem történik arra, hogy ezt miként lehet elérni. Idegen beavatkozás nélkül nyilván sehogysem. Csakhogy az szinte kizárt, hogy az ENSZ vagy a NATO „alapelveket betartató misszióra” vállalkozzék.

A tervezet előírja, hogy a lakóhelyükről elűzöttek vagy visszakapják tulajdonukat, vagy kártérítésre tarthatnak igényt. Sőt, azt is előírja, hogy a létrehozandó unió minden polgára az egész unió bármely részén letelepedhet, és ott igényt tarthat arra, hogy emberi jogait tiszteletben tartsák. Megint felmerül a kérdés, hogy ki fogja ezeket az előírásokat betartatni. Az erősek – a szerbek és a horvátok – saját jószántukból bizonyára nem, hiszen akkor mi értelmük lett volna az etnikai tisztogatásoknak. Viszont ha ezek a svájcias szóvirágok csak arra szolgálnak, hogy elleplezzék: az ENSZ virulensen nacionalista fasisztoid államocskák létrehozásánál bábáskodik, akkor Genfben tulajdonképpen ez idáig nem sok történt.

(nl)

(Miki)egércsapda

Antall miniszterelnök úr hivatalos személy nagy nyilvánosság előtti megsértésének vádjával feljelentette Lengyel Lászlót, mert a közgazdász évi hatvan előadása közül egyen az alábbiakat találta mondani: „A közigazgatásban kialakult a tökéletes korrupció: pontosan meg lehet mondani, melyik minisztert vagy főosztályvezetőt mennyiért lehet megvenni.” A miniszterelnök szemében nyilvánvalóan már régóta szálka volt Lengyel, mégis érthetetlen, hogy miért épp most érzett ellenállhatatlan vágyat a feljelentésére.

Hiszen megtehette volna ezt korábban is. Például rögtön a közgazdász Útfélen c. könyvének 1992-es megjelenése után. Ebben ugyanis a jelenlegi hatalom bázisát képező egyik csoportról, az ún. játékosokról a következőket írja a szerző: „Hozzá vannak szokva a bizonytalansághoz, a politikai és jogi hamiskártyázáshoz. »Mindennek ára van, mindenki megfizethető« – ez az alapelvük. Pontosan tudják az árfolyamokat minisztertől újságíróig, banktisztviselőtől vagyonügynökségi előadóig.”

De nem tette, s ezzel az ügy privát részét – jóllehet csak felszínesen ismert a két fél korábbi kapcsolata – személyes leszámolássá, hogy ne mondjuk, bosszúvá silányította. Mert történetesen, ha nagyvonalúbb, megtehette volna, hogy mondjuk nem köszön Lengyelnek.

A személyes résznél azonban sokkal fontosabbnak tűnik az affér politikai tanulsága, nevezetesen az, hogy a kormányfő egy olyan 1978-ban alkotott, s 1993-ban megszigorított törvényre hivatkozva jelentette fel Lengyelt, amelynek gumiparagrafusai – mivel a közélet valamennyi, a kormánnyal szemben kritikával élő szereplőjét börtönnel fenyegetik – korlátozzák és sértik a véleménynyilvánítási jogot és a sajtószabadságot.

Azt már csak az ügy pikantériájaként említjük meg, hogy a feljelentéssel maga a miniszterelnök állította reflektorfénybe a korrupció problémáját. S ez, egy választásokra készülő, már amúgy sem túlzottan népszerű kormánykoalíció számára még soha és sehol nem hozott megdicsőülést. Mert hát botorság lenne azt hinni, hogy a politikai kártyák újraosztásakor ne lennének olyan, akár jelenlegi játékosok, aki nem túlzottan ragaszkodnak az éppen aktuális ülésrendhez.

Lopósok és fecsegők

Mi tagadás, alaposan meghökkentett Surján László – valamennyi napilapban idézett – Ignác(z)-napi beszédének egy mondata. No nem az, amelyben arról elmélkedett, hogy „új politikai elit jelent meg, és gyakran érhető tetten a kivagyiság, az újmódi urizálás”, hiszen erről – mint a bírált új elit egyik közismert tagjának – nyilván közvetlenebb, mondhatni egészen személyes élményei vannak. Nem is az álszent és csak a saját kiválóságuk fényében tetszelgő liberálisokat korholó szavai.

Azon kijelentése döbbentett meg, mely szerint: „ami ma a körülöttünk lévő népek és miköztünk van, az nem a magyar kormány sovinizmusából adódó feszültség, hanem a tolvaj rossz lelkiismerete”. Ha ugyanis jól értelmezem a fenti mondat első részét, abban népjóléti miniszterünk implicit módon nem kevesebbet állít – s ezt eddig még a liberális sajtó sem tette –, hogy bizony kormányunk politikája ugyan kissé soviniszta, de nem ez okozza a körülöttünk levő népek és a miközöttünk fennálló feszültséget. Majd a mondat második részében megjelöli a körülöttünk levő népek és a miközöttünk fennálló feszültség okát, nevezetesen: „a tolvaj rossz lelkiismeretét.”

Persze az igazság az, hogy kiváló miniszterünk a mondat második részében sem válaszolja meg az engem is már igen hosszú ideje s igen komolyan foglalkoztató kérdést – már ti., hogy végül is mi okozza a körülöttünk levő népek és a miközöttünk fennálló feszültséget? Mert kellő precízséggel arra végül nem kapunk választ az ominózus idézetből, hogy Surján László úr, felelős kormányunk felelős tagja ki(ke)t is tekint rossz lelkiismeretű, feszültségteremtő tolvajnak; s arra sem, hogy mit loptak el tőlünk.

Nos, ha én magyar miniszter lennék, s díszvendége lennék az Ignác(z)-napi ünnepségnek (ahová itthonról és a határokon túlról is érkeznek vendégek), Surján úrnál mindenképpen pontosabban fogalmaznék. Egyrészt mert tudnám, hogy a magyarokat nem tölti el nemzeti büszkeség, ha egy miniszter – még ha oly implicit módon is, de – lesovinisztázza saját kormányát, másrészt mert úgy vélném, hogy a környező országok hivatalban lévő – esetenként valóban nem túl szimpatikus – politikusait (hogy egész nemzeteket már ne is említsünk) nem illik tolvajnak nevezni. De legfőképpen azért fogalmaznék precízebben, mert tisztában lennék azzal, hogy a körülöttünk levő népek és a miközöttünk fennálló feszültséget – számos tényleg komoly probléma mellett – leginkább az itt is és ott is egyre gyakrabban tapasztalható ostoba politikusi megnyilatkozások keltik.

Politikai homokozót!

Hallgatom Elekes Tibornak, a Magyarországi Zöld Párt újonnan megválasztott titkárának 168 órabeli nyilatkozatát, s olvasom a párt sajtótájékoztatóra készült anyagának témacímeit. A „tiszta embertípust” megtestesítő ifjú titkár a jövő emberei közül kizárná a liberálisokat, a homoszexuálisokat, az AIDS-eseket, a prostituáltakat és a beteg embereket. Egyébként utóbbiak közé sorolja a kopaszokat, s azokat a férfiakat is, akiknek potenciájából nem futja legalább napi hármas átlagra. Szerinte „a liberalisták szabad kezet engednek a tömegek sötétben tartásához, azért, hogy tudjanak a zavarosban halászni”. Pártjának a sajtó számára készített anyagában pedig – egyebek között – az alábbi címek szerepelnek: „Zöld látnokok jóslatai hazánk jövőjével kapcsolatban”, „Zsidó kérdés II. A hazai zsidóság izgatása, új cionista intervenció”.

Mondom, hallgatom Elekes nyilatkozatát, és olvasom a pártja által legfontosabbnak tekintett témákat, s elmerengek: talán elérkezett az idő arra, hogy közéletünk porondján elkerítsünk egy részt az elekesek számára.

tp

• Kívül–belül