(nl) [Neményi László], –eö– [Eörsi János]

Nyomtatóbarát változat

Igazhitűek és gyaur kutyák

Sok okos érv szól amellett, hogy a Nyugat ismerje el a boszniai harcmezőkön teremtett tényeket, ne próbáljon a muzulmánok védelmezőjeként fellépni, hanem inkább szorítsa rá őket az elkerülhetetlen elfogadására. Az ellenérvek hangoztatói vagy elveken lovagló akadékoskodóknak, vagy az irracionális okokból keletkezett szerbellenes hisztéria áldozatainak, vagy pedig megmosolygott, vérző szívű humanistáknak tűnnek fel, akik legföljebb ha ugatják a reálpolitikát.

Pedig a boszniai konfliktusnak egyre inkább olyan globális következményei körvonalazódnak, amelyek a legszenvtelenebb reálpolitikus érdeklődésére is számot tarthatnak. A cinkos tétlenségként értelmezett nyugati magatartás elmélyíti a bizalmatlanságot a mohamedán világ és a Nyugat között, megterheli a nyugati országoknak (elsősorban Amerikának) a mérsékelt arab országokhoz fűződő viszonyát, és – vizet hajtva a szélsőséges-fundamentalista erők malmára – alig kezelhető belpolitikai feszültségeket okoz ugyanezekben a mérsékelt országokban. Vagyis összességében bonyolítja, nehezíti az egyébként sem sínen levő iszlám modernizációt.

A szerb állítás, miszerint Boszniában vallásháború folyik, a szerbség ott a kereszténység védőbástyája, a mohamedán világban termékeny talajra hullott: nemcsak a fundamentalisták gondolják úgy, hogy a nyugati magatartásnak vallási motívumai vannak. Ezzel párhuzamosan a boszniai mohamedánok között terjed a meggyőződés: sorsuk Allah büntetése, amit a Korántól való eltávolodásukért mért ki rájuk. Hát most visszatérnek a szent könyvhöz, mégpedig annak radikális, szekuláris humanistának aligha tetsző olvasatához. (A boszniai mohamedánok vallási vezetői három évvel ezelőtt még annak hangoztatásával sértegették hitbéli testvéreiket, hogy európaiakként racionalista, európai iszlámra van szükségük.)

Egyelőre nem tudni, mi fog jutni a boszniai mohamedánoknak: gettó vagy többé-kevésbé funkcióképes államocska. Bármelyik is jut, gyűlölettől, revansvágytól, neofita buzgalomtól fortyogó képződmény lesz, amely élvezni fogja a nyugati értékekkel szemben legellenségesebb mohamedán erők támogatását. Természetesen nem a gazdaság újjáépítése terén.

S még Fukuyama azt hitte, hogy vége van a történelemnek…

Német világpolitikai felelősség

„Világbelpolitikára” lenne szükség, amelyet már Bibó István is követelt, és amely fontos eleme a sokat emlegetett „új világrendnek”. Csakhogy a „világbelpolitika” folytatásának országonként mások és mások az akadályai.

Németországban a teljes szuverenitás visszaszerzése óta a legvitatottabb kérdés, hogy meddig terjed(het) a német világpolitikai felelősségvállalás. Főleg a szociáldemokrata pártban vannak olyan erők, amelyek foggal-körömmel ragaszkodnak az alaptörvény olyan olvasatához, miszerint német katonák a NATO-tagállamok területén való védelmi feladatok ellátásán kívül sehol, semilyen indokból nem vitézkedhetnek. Legfeljebb a „kéksisakos” (az ENSZ által irányított) humanitárius és békefenntartó akciókban való részvételt tudják elképzelni. Ezt az álláspontot részben a német militarizmus újjáéledésétől való félelem, részben viszont az „új világrenddel” mint pax americanával szembeni fenntartások motiválják. Bármilyen tiszteletre méltóak is a motívumok (vagy éppen bugyuták – ez megítélés kérdése), a lényeg az, hogy ameddig a német szociáldemokrata pártban nem sikerül egy realistább, a világbelpolitika követelményeihez jobban igazodó álláspontot győzelemre segíteni, addig a németekre nemigen lehet számítani a „világrendőrségben”.

Ezért fogadta a múlt héten a német politikai élet kitüntető érdeklődéssel Klose szociáldemokrata frakcióvezetőnek a kérdéskörrel kapcsolatos javaslatát. Klose – a hírek szerint Scharping pártelnökkel és Verheugen pártigazgatóval egyetértésben – azt szeretné, ha a szociáldemokraták elvi beleegyezésüket adnák ahhoz, hogy német katonák az ENSZ égisze alatt bárhol – és nemcsak békefenntartó, hanem békekikényszerítő fegyveres bevetésekben is – részt vehetnének. Klose javaslata fontos részletkérdésekben különbözik a keresztény pártok álláspontjától, de igen közel áll az FDP nézeteihez.

Klose javaslatát a párton belül nem lesz könnyű elfogadtatni. Sok múlik azon, hogy mennyire van kiéhezve a hatalomra az ország kormányzásából tíz éve kiesett párt baloldala. Ha csak kicsit is hasonló mértékben, mint a pártvezetés, akkor – ha fogcsikorgatva is, de – el kell fogadniuk a kormányzati kategóriákban való gondolkozást, és bele kell nyugodniuk, hogy Németország az Egyesült Államokkal szövetséges nagyhatalom.

Amerikai szuverenitás

Az Egyesült Államokban nem a saját szuverenitástól félő, hanem a saját szuverenitást féltő politikai erők nehezítik meg Clinton elnök „világ-belpolitizálását”.

Múlt heti bejelentése szerint az elnök komolyan gondolkodik azon, hogy az ENSZ békefenntartó erőfeszítéseiben való amerikai szerepvállalást – ahogy fogalmazott – „kiszélesítse”. Tervei azt is megengednék, hogy amerikai katonák – más ENSZ-tagállamok katonáihoz hasonlóan – idegen parancsnokság alatt is részt vegyenek az ENSZ-akciókban.

Az elnöki bejelentés meglehetős politikai vihart kavart. Szó sem lehet róla, hogy fiaink buta nem amerikai (olasz, ne adj’ Isten: pakisztáni) tábornokok vezérlete alatt kockáztassák életüket – jött postafordultával a zsigeri válasz. De azért ennél több van a tiltakozás mögött. Egyfelől az, hogy a tiltakozók átláttak a szitán, éles ésszel észrevették, hogy az elnök így akar biankó csekkre szert tenni, így akarja a kongresszusban való esetenkénti konszenzusteremtés fáradságos feladatát a nyakából kivetni. Másfelől az, hogy az elnöki terv valóban csorbítaná az amerikai szuverenitást (és így korlátozná a belső demokratikus folyamatokat), ugyanis tényleg előfordulhatna, hogy Amerika olyan katonai akcióba keveredne bele, amelyet – Robert C. Byrd demokrata szenátor szavaival élve – „az amerikai nép sem nem ért rendesen, sem nem támogat”.

Csakhogy nem képzelhető el világ-belpolitika anélkül, hogy az egyetlen megmaradt szuperhatalom is lemondjon szuverenitása legalább csipetnyi részéről. Egyébként a jórészt amerikaiak által pénzelt és irányított akciókkal kapcsolatban mindig felmerülhet, hogy merőben szuperhatalmi hübriszről van szó, és az ENSZ-mandátum csak malaclopó köpönyeg. A német szociáldemokraták épp az iraki tanulságok alapján kötik az ebet a karóhoz egy kérdésben: ha az ENSZ valamely missziót egyetlen országnak ad ki árendába – ahogy ez az Öböl-háború estében történt –, akkor ebben a misszióban német katona nem vehet részt.

A hidegháború vége nem hozott gyógyírt a nemzetközi szervezetek bénultságára.

(nl)

Kis szabadságomat két keréken töltve, a svábok lakta Harta (Hartau) község határába értem, és majdnem az árokba fordultam. A remegő déli napsütésben egy éles kanyart jelző tábla fonákját pillantottam meg – a tábla a szemben haladókat figyelmeztette az útirányváltozásra –, és az volt a tábla fonákjára firkálva illetéktelenül: FIDESZ. A firkáló elvonta a figyelmemet. Mindjárt beláttam: nagy emberek az északi szomszéd közlekedésrendészei.

Benes kísérlete


Egyidejűleg a pozsonyi külügyminisztériumban „konzultációs jellegű” megbeszélés folyt, a Közép-európai Kezdeményezés júliusi csúcstalálkozójának folyományaképp. Bába Iván és Mária Krasnohorská között szó esett a helységnévtáblákról és személynévhasználatról, valamint új határátkelőhelyek, magyar–szlovák közös tankönyvbizottság és kölcsönös emléktáblák fölállításáról. A valamikor megkötendő alapszerződés „különös hangsúlyt kapott” a konzultáción, s ebben valószínűleg, bár még nem tudni, milyen formában, szerepelni fog a határok kölcsönös elismerése. Csakhogy itt van egy rög a határok alapszerződésben történő rögzítéséhez vezető úton: a benesi dekrétumok. A magyar kormány szeretné, ha ezeket az északi szomszéd visszavonná, gesztusértékű előzményt mutatva föl, a szlovákok viszont csak az egyedi, konkrét rehabilitációra hajlandók.

A benesi dekrétumok (a potsdami szerződéshez kapcsolódva) alapot teremtettek a náci Németországgal kollaboráló nemzetiségek kollektív megbüntetéséhez, kitelepítéséhez. A magyar kormány óhajának – hogy az északi szomszéd legyen szíves elhatárolni magát a dekrétumoktól – kettős éle van: gyógyírt prezentálni a magyar választóknak a régi sebre, amelyet 1945–46-ban a kinti magyar nemzetiségen ütöttek; és fölvetni újból Csehszlovákia életképességének kérdését, amelyet Benesék München és az első bécsi döntés viharai után igazolni igyekeztek. E kérdés megbirizgálására, úgy tetszik, a mostani, legújabb szétválás ismét alkalmat ad. Ezek között az elátkozott közép-európai viszonyok között azonban a dekrétumok ügye revizionista árnyakat élesztget.

A szlovák–orosz alapszerződés már sínen van, mivel a szlovákok a ’68-as megszállás miatt bezzeg nem követelnek bocsánatkérést; orosz viszonylatban a jövőre függesztik vigyázó szemüket. A múltban már csak cseh viszonylatban kotorásznak (mármint a kassai püspök és a hozzá hasonló mély érzésű szlovák hazafiak): miért nem kértek bocsánatot a csehek a szlovákoktól azért, mert annak idején cseh nemzetiségű elnök írta alá az egykori szlovák diktátor, Tiso halálos ítéletét. Ilyen és hasonló múltidézésben nekünk nem szabad a szomszéddal versenyre kelnünk.

Persze finomabb, tanultabb szájból is éled minálunk a múlt. „Horthy Miklós elkötelezett magyar hazafi volt” – tájékoztatta a kormányfő hétfőn este a tévénézőket. Mintha azt mondta volna: jó lenne elmenni Kenderesre, de nem lehet. A kormányfő a kommünnel magyarázta a Horthy-rendszer kezdeti atrocitásait, zsidóüldözését (amiken ugyebár a kormányzókollega hatalma nyugodott), s ekképp a bosszút, a boszorkányüldözést, a faji alapú okoskodást magasról érkező megértés övezte, persze a történészi bölcsesség szószával leöntve.

A belügy meséi

Hasonló irányban tapogatózott Boross belügyminiszter is a PEK (Politikai Elítéltek Közössége) hétvégi találkozóján. Szerinte a kormánykoalíció mindig is arra törekedett, hogy a gyilkosok, hazaárulók elnyerjék büntetésüket (ha nem ma, akkor holnap, ha holnap sem, akkor holnapután). Sajnos azonban három igazságtételi törvény is zátonyra futott, mert 1989-ben az akkori ellenzéknek kompromisszumot kellett kötnie az alkotmány módosításakor, „nehogy fölébressze az alvó oroszlánt”. Ezt már hallottuk Csurkától: mindenért az alkotmány meg a kommunisták hibáztathatók, s persze mi magunk semmiért.

Boross – talán szakmai ártalom gyanánt – megnevezett egy másik bűnbakot is: az alvilágot. Állítása szerint tud olyan „gyanús ügyről”, amely arra utal: a bűnözők pénzt tartalékolnak a ’94-es választások befolyásolására.

Hogy ez az alvilági história nem rémmese-e véletlenül, annak egyszer majd bizonyára Suha György, az ORFK múlt héten lemondott szóvivője lesz a megmondhatója. Suha – nem biztos, hogy teljesen önkéntes – távozásának oka: füllentett a két politikai tévéműsor vitája során. Amint emlékezetes, június vége felé A Hétben Pálfy G. István és riportere nekitámadt az Egyenlegnek, azzal vádolva ennek munkatársait, hogy hamisított filmösszeállítást mutattak be az október 23-i, botrányos Kossuth téri eseményekről. E koncepció mellett vonult föl Suha szóvivő, aki Pálfy G. műsorában azt állította, hogy az Árpád-sávos zászlót lengető ifjú, az Egyenleg filmösszeállításával ellentétben, nem lehetett ott a Kossuth téren, amikor Göncz köztársasági elnököt megzavarták beszéde megtartásában. Később Suha úgy helyesbített, hogy ő sem volt ott a Kossuth téren, az információt a rendőrségtől kapta (azaz a főnökei hazudtak), és A Hét kérte föl a szereplésre. Tehát – mondta annak idején Suha – a postás szerepét vállalta csupán, de mint postás továbbra is kitart állítása mellett A postási állásnak most vége, s ezzel az állítás mögé is kérdőjel került Suha pedig a Külügyminisztérium csapatában talpal tovább.

A kurzus

De náci egyenruhás legények megkérdőjelezhetetlenül léteznek: augusztus 20-án a Petőfi Csarnokban bukkantak föl, elriasztva szegény Palotás Jánost és Király Zoltánt a föllépéstől. A nagy beszédek azért szerte az országban elhangzottak (erről külön írásban emlékezik meg lapunk). Az más kérdés, mily nagy érdeklődést tanúsít a közönség a nemzet sorskérdései iránt. A forintbankók fekete árfolyamából annyi tetszik ki, hogy nagyon sokan keresték a hét végén Ausztriában a schillinget. Érdekes módon a 100 forintos címlet megtartotta 12 schillinges kurzusát, az 500 forintosok és a nagyobb címletek árfolyama viszont 11,75 schillingre esett. Idehaza – ki tudja, hányadszor – megint föllángolt a vita a külgazdasági minisztérium és a Magyar Nemzeti Bank között: vajon le kell-e értékelni a forintot. Ha Kádár Béláék tovább erősködnek, könnyen kényszerleértékelés, következésképp további áremelkedés lesz a dologból. Az infláció már most is nagyobb (igaz, csupán pár százalékkal) az előzetes kincstári előrejelzéseknél.

Hétfőn jött egy kis húsáremelés, ellenpontként pedig a szárszói konferencia, ahonnan sok nagy potentát távol maradt, de ahová sokan el is mentek. Váratlanul megjelent Füzessy Tibor, a Nemzetbiztonsági Hivatal kereszténydemokrata minisztere is. A kormányfő elzárkózott Szárszótól, mert – állította – nem érez kedvet egy ilyen „népfrontos” rendezvényre; valójában Antall (és vele a centrum) nem akar Csurkával és Pozsgayval egy gyékényen árulni. De a KDNP-sek ügyesek, minden résbe benyomulnak, amelyet a centrum nyitva hagy, s ahol szavazatok besöprésében reménykednek. A sötét ló: melyik KDNP-s potentát bukkan föl váratlanul a Horthy-temetése?

–eö–

• Kívül–belül