(nl) [Neményi László], tp [Tálas Péter]

Nyomtatóbarát változat

Major és az euroszkeptikusok

Drámai, ám egyúttal bohózati elemekben is bővelkedő hetet tudhat maga mögött a brit parlament. Mint már annyiszor, a maastrichti szerződésről volt szó, csakhogy a játék ezúttal Major miniszterelnök politikai jövőjére ment.

Major és a tory frakció többsége Európa-párti, de nem kívánja ratifikálni a maastrichti szerződés szociális chartáját, amely a brit szigeteken szokásos munkavállalói jogoknál átfogóbbakat kodifikál. Az ellenzék azt követeli, hogy a szerződést szociális chartástul ratifikálják. A konzervatív párt jobboldalán elhelyezkedő euroszkeptikusok viszont szeretnék megtartani Britanniát a fényes elszigeteltségben, és a maastrichti szerződést a brit nemzeti nagylét sírfeliratának tartják.

Az euroszkeptikusok nehezen követhető logikával arra a következtetésre jutottak, hogy támogatniuk kell azt a munkáspárti indítványt, amely a szociális chartát vissza kívánja helyezni a ratifikálandó szövegbe. A munkáspárti indítványt egyetlen szavazattal elutasították – a parlament normális körülmények között nem szavazó (történetesen munkáspárti) elnöknőjének szavazatával. Ez után azonban a parlament 324:316 arányban a kormány indítványát is elutasította, amely arra irányult, hogy a szociális charta ne legyen benne a szövegben. Ekkor Major úgy döntött, hogy a bizalmi kérdéshez kötve megismételteti a szavazást a kormány indítványáról. S láss csodát, péntek délután a konzervatív lázadók visszatáncoltak a sorba: megtámogatták Majort és Európa-koncepcióját.

Persze nem is volt ez akkora csoda. A cinikusok azt mondják: magától értetődő, hogy nem akartak előrehozott választásokat, hiszen kevesen kerültek volna közülük vissza a parlamentbe. De ha nem is tételezzük fel, hogy nemes gondolkodású urakat ilyesmi motiválhat, az ő szemszögükből aligha lett volna értelmes olyan előrehozott választást kiprovokálni, amely egy még „európaibb” parlamentet eredményez. Igaz, ezt a hét elején is ki lehetett volna számítani.

Major ezúttal megúszta, de egyre rosszabbul áll a szénája. A hét végén a christchurchi választókerületben időközi választásokra kerül sor, és a tory fiaskóra mérget lehet venni. Egyébként nem Maastricht miatt. Az átlagos brit választót profánabb dolgok érdeklik: a fűtés árának emelkedése, a munkanélküliség, ilyen apróságok. Egy – nem túlzottan tudományos – felmérés szerint az utca embere Maastrichtról hallván hamarabb tippel arra, hogy egy skandináv teniszezőről vagy a belga miniszterelnökről, esetleg valamilyen nemi betegségről van szó, mint arra, hogy az európai politikai unió alapdokumentumáról.

Marad a (nyugat)német Alaptörvény

A múlt héten fejezte be munkáját Németországban az alkotmánybizottság. A bizottságot tizennyolc hónappal ezelőtt hozták létre azzal a feladattal, hogy vizsgálja meg: mit kell változtatni az újraegyesülés után azon az 1949-ben alkotott Alaptörvényen, amelyet szövegezői kifejezetten ideiglenesnek szántak.

A hatvannégy tagú bizottság (tagjai fele-fele arányban verbuválódtak a Bundestagból, vagyis a szövetségi parlamentből és a Bundesratból, vagyis a tartományokat reprezentáló szövetségi tanácsból) huszonöt ülés és kilenc meghallgatás után úgy találta: nem sokat. A bizottságon belül kétharmados többséggel elfogadott módosító javaslataik marginális jelentőségűek. De ezekből a javaslatokból sem lesz automatikusan alaptörvény-módosítás. A Bundestag csak akkor fog ezekről a javaslatokról egyáltalán szavazni, ha valamelyik parlamenti párt saját indítványként adoptálja őket.

A fősodorral tartó német közvélemény megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy a bizottság az alkotmányos status quo mellett tette le voksát. Az újraalkotmányozást elsősorban a keletnémetek szorgalmazták – vagy pontosabban: politikai képviselőik –, akik a keletnémet méltóság helyreállítását várták volna a népszavazás során elfogadandó új, közös német alkotmánytól. A zöldek és a baloldali szociáldemokraták részben talán azért sorakoztak föl a keletnémet követelés mögé, mert jobban átérzik az „új szövetségi polgárok” szimbolikus javak iránti igényét. Részben azonban parazita hajlandóságból: hátha egy politikai ízlésüknek jobban megfelelő, szocialistább alkotmány kerekedik ki a nagy felfordulásból.

Noha az alkotmánybizottság nem állt elő olyan javaslattal, amely az Alaptörvény mélyreható megváltoztatását vonhatná maga után, ilyenre a nem is olyan távoli jövőben mégis szükség lehet. Az alkotmánybíróságnak hamarosan két, alapvető fontosságú ügyben is döntést kell hoznia. Összeegyeztethető-e az Alaptörvénnyel, hogy német katonák az ENSZ vagy a NATO kötelékében a világon bárhol bevetésre kerüljenek? – hangzik az első kérdés. A második kérdés esetében sem babra megy a játék: az alkotmánybíróságnak arra kell válaszolnia, hogy alkotmányos-e a maastrichti szerződés. Nemleges válaszok esetén megjósolhatatlan kimenetelű alkotmányos zűrzavar áll elő. A politikai fősodor, mint láttuk, játszi könnyedséggel képes alkotmányváltoztatásokat megakadályozni. De képes-e az alkotmánymódosításhoz szükséges kétharmados többséget összeverbuválni?

Javul, romlik vagy fokozódik…

…a boszniai helyzet? A minden fronton folyó lövöldözés közepette Bosznia kollektív elnöksége a hét elején béketervvel állt elő. A dokumentum erőteljesen támaszkodik a már eltemetett Vance–Owen-tervre, kitart amellett, hogy Boszniának meg kell maradnia mint kantonizált szövetségi államnak. A három-három szerbből, horvátból és mohamedánból álló elnökség maga sem igen bízhatott tervezetében, mert egy függelékben azt javasolja, hogy ha még így se lehet a békét elérni, akkor legyen Bosznia ENSZ-protektorátus. Az ENSZ nem kapott az ötleten.

Napirenden csak Bosznia tárgyalásos felosztása van. Az ENSZ-közvetítők – és a boszniai kollektív elnökség is – nagy nyomást gyakoroltak Izetbegovics boszniai elnökre, hogy kezdjen el végre Genfben komolyan tárgyalni az ország felosztásáról. Kérdéses azonban, hogy a Karadzsics-vezette szerbek valójában mennyire akarnak tárgyalni. Szarajevó tűz alatt tartásával mintha pontosan Izetbegovics Genfbe utazását akarták volna megakadályozni. Baljóslatúan hangzik Karadzsics azon kijelentése is, hogy ő ugyan elmegy Genfbe, de a szerb rendezési javaslatról nincs mit tárgyalni, a mohamedánoknak azt csak elfogadni kell. Önmagában nem meglepetés, hogy a vasárnap érvénybe lépett tűzszünetet a boszniai népszokásnak megfelelően azonnal minden oldal megsértette, de az mégis meghökkentő, hogy a szerbek a tűzszünet negyedik-ötödik órájában tüzérségi támadást intéztek a francia ENSZ-különítmény állásai ellen. Ha nem részeg martalócok önálló kezdeményezéséről volt szó, akkor a leadott tüzérségi sorozatok üzenetértékűek voltak: a szerbek számára az ENSZ nemkívánatos Boszniában. Ez elvetemültségről tanúskodna ugyan, de legalább lenne értelme. (Végre valaminek ebben a vérzivataros zűrzavarban.) Miért akarnák Karadzsicsék a tárgyalóasztalnál kockáztatni azt, amit a háborúban megnyertek?

Éppen ezért Izetbegovics jobban tenné, ha készséges és rugalmas tárgyalófélnek mutatkozna. Hamar kiderülne, hogy nem ő a rendezés egyetlen kerékkötője.

(nl)

Kezdjük az alapoknál

Miniszterelnökünknek nincs szerencséje a levélműfajjal. Még el sem ültek a hullámok, amelyeket a Václav Klaushoz írott levele korbácsolt, a kormányfő ismét episztolával rukkolt elő. A nagyköveteink budapesti értekezletéhez címzett üzenet az Új Magyarországban jelent meg, s publikálására valószínűleg azért volt szükség, mert a konszenzuson alapuló külpolitikáért oly állhatatosan küzdő kormányfő nemcsak diplomatáink „közhelyeket tartalmazó, tompított, semmitmondó gondolatokkal teli, »kasztrált«, formális” jelentéseit elégelte meg, de azt is, hogy egyes – az értekezletre természetesen meg nem hívott – pártok és képviselőik az „alapvető magyar nemzeti érdekkel szemben foglaljanak állást”, „rontsák a nemzet és a magyarság képet, jó esetben mazochista reflexeknek tűnő önkorbácsolást végezzenek külföldön”.

Ennek azonban vége, hiszen dr. Antall – három évvel kormányának megalakítása után (jobb későn, mint soha) – úgy döntött, hogy végre rendbe teszi a „sikerágazat”, a magyar külpolitika szénáját. S kezdte rögtön az alapoknál. Mindenekelőtt néhány különlegesen fontos – mondhatni speciális – diplomáciai igényre és követelményre hívta fel külügyéreink figyelmét. Megtudhatták végre, hogy felelősek „a fogadó állammal kapcsolatos viszony fejlesztése, a magyar nemzeti érdekek szolgálata és a szabad választások alapján létrejött Országgyűlés és a kormány iránti alkotmányos és politikai lojalitás kérdésében”; hogy kabinetünk következetesen elvárja tőlük „a nemzetközi jog, a diplomáciatörténet és nemzetközi kapcsolatok elveinek és gyakorlatának ismeretét, az alapvető közgazdasági és gazdasági, politikai ismereteket… végül, de nem utolsósorban az általános műveltséget”. S azt is, hogy „feltétlenül szükségesnek” tartja „az angol és francia nyelv, illetőleg a fogadó országban használatos első vagy másodlagos nyelv ismeretét”.

Azt hinnők, mindez közhely. A miniszterelnöki üzenet azonban egészen nyilvánvaló fenyegetést is tartalmaz. Egyszerre szól a még helyükön maradt régi káderdiplomatáknak, de azoknak a kormányszolgálatba állt értelmiségieknek is, akik nem szívesen követik az MDF-külpolitika valamennyi kacskaringóját.

A kormány természetesen joggal vár el felkészültséget és lojalitást is a diplomáciai testülettől. Az persze kérdés, hogy a szakmai hozzá nem értés pótolható-e a félelmen alapuló lojalitással. Emellett nem szabad megfeledkezni egy harmadik diplomataerényről, az empátiáról sem. Mert az ország hitelét nemcsak az rontja, ha nagykövetei műveletlenek vagy – éppen ellenkezőleg – túlontúl szarkasztikusak, hanem az is, ha olyan küldetéses öntudattal lépnek fel, mintha választási gyűlésen lennének egy vidéki kultúrházban.

Expo-csibe

A Rubik Ernő vezette zsűri javaslatára az Expo Programirodája a Los Angelesben élő Bányai István csibefiguráját választotta az 1996-os budapesti világkiállítás kabalájának.

Az egymillió forinttal jutalmazott művész igazán szerényen nyilatkozott: tisztában van azzal, hogy Szaturnusz-gyűrűbe foglalt, nemzetiszín tarajú figurája nem fejezi ki teljesen a világkiállítás szlogenjént („kommunikáció egy jobb világért”), de ő elsősorban arra törekedett, hogy a kabala kedves, szeretetre méltó legyen. Péter Vladimír, a zsűri egyik tagja – ennél jóval emelkedettebb stílusban – már arról nyilatkozott, hogy Bányai figurája „tökéletesen fedi a magyar életérzést”, kifejezi a „reménykedést”, az „újrakezdést” és „egy kis vidámságot is”.

Nos, nem tudom, így van-e, de nem is foglalkoztat túlságosan sem a figura, sem a zsűritag feelingje. Sokkal inkább az izgat, s ez már az Expo szervezőin múlik, hogy 1996-ra mivé növi ki magát az „Expo-csibe”; mi lesz belőle, ha felnő: biztonságot sugárzó kotlós, vagy szép kiállású, délceg kakas? Sietek leszögezni: mindkettővel elégedett lennék. Ám a dolgok jelenlegi állása, vagyis a vállalkozói Expo ma már nyilvánvaló kudarca egyre inkább azt sugallja, hogy e jobb sorsra érdemesült csibéből valami egészen más lesz. Igazi magyar „Expo-kappan”.

Fekete Gyula aláírta volna

A magyarság történelmi méretű pusztulásáért aggódó, önmagát „balek-magyarként” aposztrofáló Fekete Gyula önmarcangoló vallomással rukkolt elő a Magyar Fórum legutóbbi számában. Nevezetesen azzal, hogy bizony – Csurka Istvánhoz hasonlóan – ő is aláírta volna a III/III-as ügyosztály beszervezési nyilatkozatát, ha kihallgatótisztje történetesen felkínálja neki. „Természetesen nem első szóra, nehogy gyanút fogjon, de valamelyes rátartással aláírtam volna” – teszi hozzá a tőle megszokott, egyszerű magabiztossággal. Ez az akkoriban elmaradt lehetőség most azután úgy megindította Gyula bátyánk fantáziáját, hogy csak na… Mert hát hogy aláírta volna, az semmi (azt Csurka is megtette), de bizony ő még félre is informálta volna a bamba hatalmat. Hiszen „ezeknek a kétbalkezes, botcsinálta sakkozóknak minden lépése előre kiszámítható” volt. Előbb-utóbb csak komolyan vették volna „listás partnerük sugalmazásait. Végtére jól agyusztált, okos érvekkel, netán körültekintően előkészített vezércselekkel az ostoba hatalom is befolyásolható” – mereng el a hősi szerepről a magyar Stirlitz kapitány. Csakhogy a keserű valóság egészen mást tartogatott számára, mert hát – mint írja – „nem kényszerítették, nem erőltették, még csak fel sem kínálták az aláírást”.

Valószínűleg így szorították rá arra, hogy – jóval kevésbé hatékony módon – a rádió segítségével kommunikáljon a hatalmasokkal, és vezesse félre őket minden vasárnap, a szocialista szentbeszéd műfajában.

tp

• Kívül–belül