(nl) [Neményi László], tp [Tálas Péter]

Nyomtatóbarát változat

Clinton győzelme a költségvetési csatában

A csata maratoni volt, a győzelem – noha Clinton eddigi legnagyobb eredménye – könnyen bizonyulhat pirruszinak. Mind a Képviselőház, mind a Szenátus a lehető legkisebb többséggel fogadta el az elnök költségvetési javaslatát. Mindkét házban egy szavazaton múlott a dolog, a szenátusban – ritka esemény – Al Gore alelnök szavazata döntötte el az 50:50-re álló meccset.

Clinton a következő öt év során 500 milliárd dollárral kívánja csökkenteni a költségvetés adósságát, ami öt év múlva a mai szűk négybillió dollárnál ennek ellenére is körülbelül egybillió dollárral nagyobb lesz. A deficitcsökkentést nagyjából fele-fele arányban tervezi a szociális kiadások csökkentésével, illetve adóemeléssel finanszírozni. Republikánus és konzervatív demokrata kritikusai azt kifogásolják, hogy a tervezett deficitcsökkentés nem elég határozott lépés a „fiskális épelméjűség” irányába. Szerintük a költségvetés volumenének tervezett csökkentése nem elég radikális, s azt is kérdésesnek tartják, hogy sor kerül-e rá egyáltalán, hiszen a szociális kiadásokat Clinton csak a „tervidőszak” második felében kívánja csökkenteni. Ráadásul az adóemelések gátolni fogják a konjunktúrát, és végső soron gazdasági hanyatláshoz fognak vezetni – mondják. Más bírálók – és egyes európai kommentátorok – viszont úgy vélik, hogy az amerikai költségvetési deficitet csak radikálisabb adóemelések révén lehetne egészséges mértékben csökkenteni. (Az adóztatás amerikai mértéke meg sem közelíti a nyugat-európait.)

Csakhogy a jelenlegi amerikai politikai közhangulatban az elfogadottnál sem radikálisabb adóemelést, sem radikálisabb kiadáscsökkentést nem lehetett volna keresztülverekedni. A clintoni takarékossági program gazdaságfilozófiájával bizonyára lehet vitatkozni. De egy más elveken nyugvó deficitcsökkentési terv sem írhatott volna elő igazán radikális lépéseket. Az átlagamerikait rettentően aggasztja ugyan a deficit csillagászari nagysága, ám ez korántsem jelenti azt, hogy ne berzenkedne az adóemelések vagy a neki járó szociális ajándékok eltörlése ellen. (Mások járandóságairól persze mindig lehet vitatkozni.)

Ez a közhangulat és az amerikai politikai rendszer sajátosságai magyarázzák a sok demokrata nemet Clinton költségvetésére, valamint azoknak a demokrata törvényhozóknak a viselkedését, akik csak az elnöktől kicsikart külön ígéretek fejében, bazári alkudozások után voltak hajlandóak a költségvetés mellett szavazni. Az amerikai törvényhozókat közvetlenül választják: saját választási körzetük újraválasztásuk szempontjából kulcsfontosságú rétegeinek érdekeit kell védelmezniük.

Az ENSZ a csőd szélén

Mennyi szidalom érte az ENSZ-et tehetetlensége miatt az utóbbi időben. De félő, hogy az ENSZ teljesítménye a jövőben nem javulni, hanem romlani fog. Az ok: ezúttal a pénz.

Butrosz Gáli, az ENSZ főtitkára nyers őszinteséggel megfogalmazott levélben közölte a múlt héten a Biztonsági Tanács állandó tagjaival, hogy a világszervezet kasszája gyakorlatilag üres. Elfogyott a pénz, mert az ENSZ-szel szemben támasztott igények megnőttek, s mert a tagállamok egy része ez idáig elmulasztotta átutalni mind a szervezet rendes évi költségvetéséhez, mind pedig a békefenntartó tevékenység költségeihez való hozzájárulását. Augusztus elején a tagállamok – természetesen elsősorban a leggazdagabb tagállamok, hiszen ők tartják el a szervezetet – a rendes költségvetésbe 848 millió dollárral, a békefenntartás költségvetésébe közel 1,2 milliárd dollárral tartoztak. Ha a tagállamok nem fizetnek, az ENSZ becsukhatja a boltot. A jövő hónaptól kezdve nem lesz képes fizetni az alkalmazottait, semmiképpen sem vállalhat pénzügyi kötelezettségekkel járó új megbízást, akár boszniai szerepe is veszélybe kerülhet, mert nem lesz pénz a békefenntartó csapatok zsoldjára sem.

A világszervezet pénzügyi válsága annak a pókerpartinak az eredménye, amelyet a leggazdagabb tagállamok részben egymással, részben pedig az ENSZ-bürokráciával folytatnak. A nyugati hatalmak azt szeretnék, ha az olajban gazdag arab országok és Japán gavallérabb, az ENSZ-bürokrácia pedig kevésbé pazarló lenne. Vagyis egyelőre korai lenne elsiratni az ENSZ-et, hiszen végül – ha az utolsó pillanatban is – nyilván megmentik a csődtől.

Az ENSZ készpénzgondja ennek ellenére sem jelentéktelen ügy. Két dologra is felhívja a figyelmet. Egyrészt arra, hogy a békefenntartás – ami iránt nő a politikai igény – pénzbe kerül. Másrészt arra, hogy nincs eldöntve: ki állja a számlát.

Moszkvai bizonytalanság

Csaknem négy hét után előkerült Jelcin, ha nem is pirospozsgásan, de tűrhetőnek látszó egészségi állapotban. De a Moszkvában folyó hatalmi harc kimenetele, az elnök és az orosz reformok sorsa ettől még nem vált megjósolhatóbbá.

A kormányban szolgáló reformerek gyengének, elszigeteltnek és cselekvésképtelennek látszanak. Jelcin vezetési képessége – bármilyen legyen is egészségi állapota – látványosan hanyatlik. Éppen ezért a hátországát képező nyugatos radikáldemokraták egyre kevésbé csinálnak titkot abból, hogy nagyon elégedetlenek az elnökkel, s hogy személyi alternatívákon gondolkodnak. Az ellentáborban Haszbulatov és Ruckoj külön-külön és együtt is Jelcin megbuktatásának „alkotmányos” módozatain töri a fejét. De addig is – ahol lehet – keresztbe tesznek. Az orosz kormány múlt szombati kibővített ülésén a jelcinista koncepció mellett váratlanul megjelent egy új program, amely a privatizáció befagyasztásával, az állami monopóliumok „újrafelfedezésével” a teljes gazdasági visszarendeződéshez nyitott volna teret. A konzervatív kormányerők által javasolt csomag ugyan nem ment át, de jócskán vesztett amúgy is halványuló radikalizmusából a jelcini variáns is. A „sokkterápia” fogalmát végképp törölték, s az új kulcsszó most a „szociálisan orientált” piacgazdaság. E „nyelvészeti művelet” nyilván nem marad következmények nélkül.

A hét nagy ipari ország és a vezető nemzetközi bankok a Financial Times értesülései szerint számítanak is arra, hogy az orosz reformfolyamat nem éli túl a jelenlegi politikai bizonytalanságot. Fel vannak készülve arra, hogy szeptemberben tiszta vizet öntsenek a pohárba. Ez Oroszországnak 44 milliárd dollárjába kerülhet. Ugyanis a nyugatiak csak a reformot hajlandók támogatni, annak visszafordítását semmiképpen.

S augusztus van, ami azt jelenti, hogy híresztelések keltek lábra egy közelgő puccsról. A Polgári Szövetség egyik alapítója például a puccsot rendkívül valószínűnek tartja, csak abban nem biztos, hogy ki fogja szervezni és ki ellen. Először, szervezhetik az „ellenreformátorok” Jelcin és hívei ellen. Másodszor, Jelcin és hívei mindenki más ellen. Harmadszor, a kremli csapat is szembefordulhat a terhessé vált Jelcinnel.

Ugyanis Jelcin tehertétel lett. Szergej Sahraj miniszterelnök-helyettes költői szavaival élve „a reform útján keresztbe dőlt korhadt gerenda”. Az áprilisban még referendumot nyerő elnök népszerűségi mutatója most 25 százalék körül van. Már Ruckoj alelnök is megelőzi.

(nl)

Tartozik és követel

A Központi Statisztikai Hivatal becslése szerint belső államadósságunk – tehát az az összeg, amellyel az állam tartozik a Magyar Nemzeti Banknak, illetve az államkötvényt és kincstárjegyet vásárló lakosságnak – 1993-ban várhatóan eléri a 2840,1 milliárd forintot, vagyis a bruttó nemzeti össztermék (GDP) 85,5 százalékát. Bár a KSH-jelentés igyekszik megnyugtatni bennünket: ez az összeg nem kirívó nemzetközi összehasonlításban – én mégis azt hiszem, nyugodtan nyugtalankodhatunk.

Mindenekelőtt azért, mert az említett 2840,1 milliárd – amelyből 1482,9 milliárdot az Antall-kabinetnek sikerült összehoznia – nem a beruházásokat és a felhalmozást gyarapította, nem a vállalkozások hitellehetőségeit bővítette, hanem többségében improduktív területeket finanszírozott, vagyis hosszú időre alaposan beszűkítette a gazdasági erőforrásokat. De nyugtalankodhatunk amiatt is, mert bár a jelenlegi kabinetnek eddig sikerült ugyan a vártnál gyorsabban növekedő belső megtakarításokból finanszíroznia az említett adósságot, de amennyiben megtakarítási kedvünk és – nota bene – lehetőségünk csökken (márpedig az utóbbi időben sajnos éppen ez a helyzet), akkor bizony a következő kormány vagy kénytelen lesz újabb külső hitelekhez folyamodni (ami természetesen külföldi adósságunkat növelné), vagy ismét csak itthon kell – további megszorításokkal, esetleg újabb kincstárjegyekkel és államkötvényekkel – biztosítania a fedezetet. S ha netán nem sikerül csökkentenie a belső adósságot, igen nagy a veszélye annak is, hogy az infláció továbbra is 20 százalék fölötti marad.

De leginkább amiatt aggódhatunk, hogy az államháztartásnak az Antall-kabinet által elszabotált reformjára – amely korlátozhatná a belső eladósodás mértékét –, az 1994 utáni új kormány már csak jóval rosszabb körülmények között tud majd sort keríteni (persze ha egyáltalán képes lesz rá), mint amilyen 1990–91-ben a jelenleginek megadatott.

Hiába várva

Eötvös Pál, a Népszabadság főszerkesztője elkeserítőnek és szégyenteljesnek tartja, hogy az újságírószakma hazai képviselőinek (s tegyük hozzá: a nagyközönségnek) távolmaradása miatt érdektelenségbe fulladt a Dunasat Alapítvány és a Jákó Vera Alapítvány szervezte határon túli magyar lapok szombati szemléje. Mint írja, itthonról oly kevesen voltak a rendezvényen, hogy „a Tv-híradó stábja és a Népszabadság négy újságírója jelentős »tömegalkotó erő« volt e ritka sokaságban”. Az érdektelenség tényét egyébként – az állítólag 620 magyarországi szerkesztőséget értesítő főszervezőn, Ábrahám Dezsőn kívül – megerősíti B. K. és N. O. a Magyar Hírlaptól, (berecz) a Magyar Nemzettől s 11 szóban T. Békés Sándor is az Új Magyarországtól, akit viszont elsősorban az esti „dal-, tánc-, vers-, magyarnóta-seregszemle” ragadott magával. (Tény azonban, hogy a Pesti Hírlap és a Népszava közös, MTI nevű tudósítója nem tesz említést a közönyről.) Az említett beszámolók tanúsága szerint tehát „Magyarország legkedveltebb napilapja” mellett azért mások is megjelentek a szemlén a szakma részéről, még ha – s ebben kétségtelenül igaza van Eötvös úrnak – a nemzeti hevületű scriptorok nem is tolongtak annyira, mint az elvárható lett volna tőlük.

Ami viszont a nagyközönség, közöttük a főszerkesztő úr által megszólt „szakmán kívüli »nemzeti elkötelezettségű« értelmiségiek, a »szorongatott kisebbségi lét« miatt Magyarországra települtek, a honnmaradottakat »lélekben támogatók«” távolmaradásának okait illeti, ebben azért eltér a véleményünk. Úgy véljük ugyanis, hogy emiatt elsősorban a szervezők és azok a hazai sajtóorgánumok a felelősek, akik bár tudtak a készülő rendezvényről, de ezt nem siettek megosztani olvasóikkal. S köztük van Eötvös főszerkesztő úr lapja is, hiszen mint írja: „a hírt egyébként a Népszabadság sem közölte előzetesen, az MTI-re várt – hiába.”

A határon túli magyar lapok szombati szemléje kapcsán tehát valamennyien vártunk: a mintegy 60 külhoni újság képviselője a hazai kollégákra és a közönségre; a Népszabadság az MTI-re; mi itt a szerkesztőségben pedig (621-ként) egy meghívóra.

Valamennyien vártunk – s valmennyien hiába…

(Mindezek ellenére szerkesztőségünk megjelent a rendezvényen. Munkatársaink beszámolója lapunk 12. oldalán olvasható.)

Héjanász az ugaron

Torgyán József, a Független Kisgazda-, Földmunkás és Polgári Párt elnöke és G. Nagyné dr. Maczó Ágnes országgyűlési képviselő politikai frigyre lépett. A meghatott férj által „Zrínyi Ilona magyar nőideáljának mai megtestesítője”-ként becézett ifjú ara gazdag hozományt kapott bőkezű párjától. Mindenekelőtt újsütetű demokráciánk egyik legfényesebb politikai karrierjét, ugyanis röpke néhány óra alatt lett egyszerű független képviselőből FKgP-tag, a párt országos elnökségének tagja, végül pedig alelnöke, Torgyán úr jobbkeze. De talán ennél is fontosabb lehet számára az (az egyébként talán nem oly csalfa) remény, hogy ezentúl – új pártjára és új párjára tekintettel – valószínűleg a sajtó sem bánik majd vele oly »mostohán«, mint tette eddig. S bár várhatóan élcelődik majd rajta, azért annyira csak szóhoz juttatja, hogy színes és szórakoztató egyéniségét további négy évig élvezhesse a nagyérdemű a parlamenti közvetítések alkalmával.

Úgy tűnik azonban, hogy e politikai házasság a populista szélsőjobbot maga köré gyűjteni igyekvő dr. Torgyánt is megfiatalította, s minden eddiginél tüzesebbé és vehemensebbé tette. A kisgazdaelnök ugyanis a vasárnapi MOM-székházbeli nagygyűlésen olyan magasságokba emelte az Antall-kormány politikájának, tagjainak és egyes „kecskeszakállt növesztő” és „Kárpátaljáról lemondó” személyek ostorozásának műfaját, hogy abba csaknem beleszédültünk.

Most már csak az a kérdés, hogy ezt a választási kampányra való ráhangolódás időszakához képest szokatlanul magasra tett lécet a Torgyán–Maczó-féle kisgazda-vegyespároson kívül kinek sikerül majd átrepülnie. Mert, hogy nekik sikerül, arra mérget vehetünk.

tp

• Kívül–belül