(nl) [Neményi László], R. S. [Révész Sándor]

Nyomtatóbarát változat

Clinton nagy tervei

A nyári szabadságról Washingtonba visszatért Clinton elnök pár nap eltéréssel két nagy fába is belevágta a fejszéjét. Múlt kedden Gore alelnöknek „A kormányzás újrafeltalálása” hangzatos címet viselő bürokráciaellenes kezdeményezését támogatta meg látványosan egy Fehér Házban tartott ceremónián. A hét végén pedig hozzáférhetővé vált Clinton egészségügyi reformtervezete, amelyet kritikusai is lélegzetelállítóan radikálisnak, komplexnek és ambiciózusnak tartanak – és épp ezért kritizálják.

A beharangozott bürokráciaellenes harcnak – a bürokráciaellenes harc mellett – az is célja, hogy helyreállítsa azt az „új típusú demokrata image-ét”, amit Clinton hivatalba lépése után – például a homoszexuálisok katonai szolgálata körül általa kiprovokált konfliktusban – olyan gyorsan elrontott. „A kormányzás újrafeltalálásá”-ból a vak is láthatja, hogy ezek a demokraták nem szerelmesei a nagy kormánynak, képesek megbarátkozni olyan elképzelésekkel is, amelyek hagyományos, baloldali demokraták szemében tabunak számítanak. (Például a kormányzati funkciók privatizálásának ötletével.) Egyébként a Gore által megfogalmazott célkitűzésekkel mindenki egyetért. Ki nem szeretné, ha a felduzzadt szövetségi bürokrácia áramvonalasabbá válna, kevesebbet packázna a polgárokkal, jobban dolgozna, és kevesebbe kerülne? S ha egy kicsit intelligensebb lenne, mert akkor bizonyára nem tíz oldalon szabályozná a „hamubefogadó, dohány, asztali típusú” (ez a szerény hamutartó teljes rangja és címe) beszerzését. Ennek a kezdeményezésnek tehát nincsenek ellenfelei, csak szkeptikus és cinikus zsurnaliszták vannak, akik arra emlékeztetnek, hogy ebben az évszázadban már ez a tizedik ilyen kezdeményezés az Egyesült Államokban, a kormányzati bürokrácia pedig csak nő és nő…

A clintoni egészségügyi reformtervezet is népszerű igénynek kíván megfelelni. Az egészségügyi ellátás költségei csillagászati magaslatokat értek el, ez óriási tehertételt jelent a költségvetés számára, megnyomorítja a munkáltatókat, és – a „többet fizet, kevesebbet kap elve” miatt – nem igazán boldogítja a pácienseket sem. Mindezek tetejében az amerikai lakosság 37 százaléka nem rendelkezik biztosítással. Senki sem állíthatja, hogy ez az állapot az állami túlszabályozás miatt alakult ki. Az amerikai egészségügyi ellátás privát – csak éppen nem piaci. Egy olyan évi 900 milliárd dollárt forgalmazó (ez a magyar államadósság negyvenötszöröse) iparág, amelyet monopóliumok és korporatív testületek uralnak.

A tervezet politikailag még talán legkevésbé kockázatos eleme, hogy szembefordul egy nagy becsben tartott és megcsontosodott amerikai hagyománnyal: azzal, hogy mindenkinek joga van ésszerűtlen kockázatot is vállalnia. Ha a tervezet megvalósul, mindenkinek kötelező lesz biztosítást kötnie. Elképzelni is nehéz amerikai fülnek szokatlanabbul hangzó javaslatot.

De ez a legkevesebb. A tervezet, ha a Kongresszus elfogadja, összehasonlíthatatlanul alaposabban fel fogja kavarni és újjá fogja szervezni az amerikai egészségügyet, mint a háziorvosi rendszer bevezetése a magyart. Clinton a fogyasztók alkupozícióját javítandó államilag támogatott korporatív fogyasztói testületeket kíván létrehozni. Ha nem is utasítás, de ajánlás formájában szabályozni kívánja a gyógyszerárakat, az orvosi honoráriumokat és a biztosítási díjakat.

Egy biztos: Clinton politikai bátorságához nem férhet kétség.

A béke tövises útján

Hetek, hónapok – bizonyos értelemben: évek – óta folyó alkudozásokra tett pecsétet Jichák Rabin és Jasszer Arafat kézfogása hétfőn a Fehér Ház kertjében. Történelmi fordulópont – mondják, és minden bizonnyal teljes joggal. De ez aligha jelenti azt, hogy egyik napról a másikra minden jóra fog fordulni az izraeli–palesztin viszonyban. Lehet, hogy lesz még rosszabb, mielőtt jobb lesz.

Először is ez az egyezmény egyetlenegy konkrét problémát sem oldott meg. Biztató dolog, hogy az izraeliek és a palesztinok kölcsönösen elismerték egymásról, hogy léteznek, de ebből még nem adódik az izraeli–palesztin egymás mellett élés konkrét politikai formája.

Másodszor nagy kérdés, hogy a szerződő felek képesek lesznek-e betarta(t)ni azt, amire kötelezettséget vállaltak. Különösen vonatkozik ez a kérdés Arafatra. Ugyan az izraeli oldalon is támadhatnak bonyodalmak, de Rabin mégiscsak demokratikus legitimációjú miniszterelnök, aki az alkotmányos szabályoknak megfelelően szerződést kötött – amit egy erős kisebbség történetesen rosszall.

Arafat helyzete ennél sokkal cifrább. Igaz, az egyezményt sikerült elfogadtatnia a PFSZ végrehajtó bizottságával, de csak elkeseredett vita után és korántsem egyhangúan. S könnyen lehet, hogy Arafat alulmaradt volna a vitában, ha a végrehajtó bizottság három keményvonalas képviselője tiltakozásból nem marad távol az ülésről.

Arafat legnagyobb – bár szimbolikus – engedménye az volt, hogy érvénytelennek nyilvánította az 1964-ben elfogadott Palesztin Charta azon részeit, amelyek kétségbe vonják Izrael létezéshez való jogát. Ellenfelei érvelhetnek úgy, hogy a chartát csak a Palesztin Nemzeti Tanácsnak van joga megváltoztatni. Arafat arra spekulál – ahogy ez egyik munkatársának a Spiegelben megjelent nyilatkozatából kitűnik –, hogy mire a tanács legközelebb összeül (talán novemberben), akkorra a palesztin lakosság helyzete az egyezménynek hála annyit javul, hogy a tanácsnak nem lesz más választása, mint utólag rábólintani az egyezményre.

Csakhogy a palesztin lakosság helyzete külső gazdasági segítség nélkül nem fog javulni. (S külső segítséggel sem két-három hónapon belül.) Önmagában a Gázai övezet, e kormányozhatatlan lőporos hordó pacifikálásához is rengeteg pénzre lenne szükség. Nyugati elképzelések szerint a dicséretes cél érdekében elsősorban a gazdag olajországoknak kellene anyagi áldozatot vállalniuk. Kérdés, hogy mennyire találkozik ez a szóban forgó országok elképzeléseivel.

Mégis, korábban soha nem volt ilyen jó esélye a békés rendezésnek, mint most. A kétpólusú világrend megszűntével az arab országoknak rá kellett jönniük, hogy a Nyugat-ellenes Izrael- politika kontraproduktív. Izraelnek pedig arra, hogy stratégiai fontossága az amerikaiak szemében leértékelődött. Megmaradt rengeteg kínzó probléma, de legalább a „két világrendszer versenye” nem bonyolítja már a térség helyzetét.

(nl)

Körbemagánítás

Föltűnt a fény a magánosítás alagútjának végén. Megjelent a társadalombiztosítás adósainak listája, és megnyíltak a magánosítás távlatai: a társadalombiztosítás kintlevőségei fejében esetleg adósainak résztulajdonosa lehet. Aki kibírja, hogy elég sokáig ne fizessen – cégünk nevében mondhatom: nem könnyű, de ki lehet bírni –, az végül teljes egészében áttartozhatja magát a társadalombiztosítás tulajdonába. Így az állami tulajdont szépen fölszívhatja a társadalombiztosítás, azon keresztül pedig a társadalom. A nyugdíjas nem pénzt kap, hiszen a nyugdíjbiztosító sem azt kap, hanem havonta egy kis résztulajdont. Mondjuk egy-két milliárdomnyi részt a Matávból, és azt beosztja magának egy hónapra. Résztulajdonnal fizet a tejért, kenyérért, avokádóért. A fogorvos, ha kihúzza a fogam, megkapja a szfinx zápfogát a Magyar Állami Operaházból. Az ország körbebirtokolja önmagát.

A kurva állam és a szüzek

Csupán az egyházi és a nyilvánosházi tulajdont kellene megkülönböztetni egymástól. Mert lehet-e egy apácazárdának percentje egy bordélyházban és fordítva? Nem lehet. „Egy apácazárdába be lehet-e küldeni a nyilvánosház lakóit?” – kérdezte a sári Győző atya a szlovák rádió riporterét, aki azt firtatta, hogy miért nem osztják meg az iskolaépületet az önkormányzati iskolával. A váci püspök is azt feszegette a Népszabadság hasábjain, hogy ha az állam kötelezően fenntarthatja a „semleges” (idézőjel a püspöktől), azaz ateista oktatást, akkor a katolikus sári gyerekeket miért nem lehet belekötelezni a Szent János-oskolába. Másodrendűek tán azok a katolikus állampolgárok? No mármost, ha az önkormányzati iskola és a világnézetileg semleges állam ateista és nyilvánosházi, akkor az egyház és az állam bizony nem élhet egy haza fedele alatt. Kell egy Kolostor-Magyarország és egy Kupi-Magyarország.

Paskai László bíboros úrnak a jelek szerint már sikerült kikapcsolódnia Kupi-Magyarország hírvilágából, mert a múlt hét közepén, amikor már az egész sajtó egy hete a sári Győzőről cikkezett, azt nyilatkozta, hogy nem tud hozzászólni az ügyhöz, mert a konkrétumokat egyáltalán nem ismeri.

A reménység szigetelése

Németh Géza lelkész úr a Kupi-Magyarországból kiszakított Reménység Szigetén tanácskozott félszáz harcostársával a szekták kiirtásának lehetőségéről. Horváth Zsuzsa vallásszociológust, kinek szektaügyben alkotott véleménye „nem egyezett a konferencia szellemiségével”, visszatoloncolták Kupi-Magyarországra. A konferencia végeztével azután Németh Géza is kilépett a Reménység Szigetéből, és sajnálkozva rámutatott az arrafelé demonstráló Család közösség egyik várandós tagjára, mondván: a hölgy azt se tudja, ki a gyereke apja. A hölgy férje, aki ezt ez idáig tudni vélte, kissé megbántódott a lelkész úr megjegyzésétől.

A csótány, a csibe, a turul és a strucc

A múlt héten a bábolnai bogárelhárító kommandó nagyszabású csótányirtási bemutatót tartott az újpalotai panelcsótány-telepen. A bábolnaiak nagy nyomású vízsugárral, egészen új módszerrel irtják a csótányt. A bábolnaiak egyáltalán nem is szeretik a régi módszereket. Márpedig Bábolna centrumát, Bogárdi Zoltánt a régi időkre emlékezteti az a módszer, ahogyan a MOSZ a mezőgazdák keddi tüntetését megszervezte. Amilyen pocsék a mi memóriánk, egyszerűen föl sem tudjuk már idézni, hogy szervezték a zöld bárók az agrártüntetéseket a pártállami időkben. Rémlik, mintha ők is kizárólag akkorra időzítették volna ezeket, amikor mozgássérült gyerekek hangversenyt adtak a szabadon választott képviselőknek. Bogárdi Zoltán agrártüntetés-történeti megjegyzése az MDF hétvégi frakcióülésén hangzott el. A frakcióülést követő sajtótájékoztatón mondotta Kónya Imre, hogy „nem azzal foglalkozunk, hogy mi lesz velünk, hanem azzal, hogy mi lesz az országgal”. Meg tudjuk érteni, még mindig ez a kellemesebb téma.

Pataky Etelka örömmel újságolta, hogy a Coca-Cola cég jelentkezett főszponzornak az Expóra. Bizony a két nagy kólacég olyan, mint ifjúkorunkban hajdanán a két szuperhatalom volt. Amit nem szponzorált az egyik, azt szponzorálta a másik. Amit egyik sem szponzorált, az szinte nem is létezett. Ezzel persze nem azt akarjuk mondani, hogy amit szponzorálnak, az feltétlenül létezik. Hogy Expo lesz-e vagy sem – Isten tudja. De hogy Expo-madár lesz, az egészen bizonyos. Az Expo-madár először csibe volt, most, úgy hírlik, turul lesz belőle. Minél kisebb lesz az Expo, annál nagyobb madár kell hozzá. Én a Los Angeles-i csibeszobrász helyében a turulfokozatot átugorva már egyenest struccot terveznék.

Megavízió


A kis Expóhoz azonban nemcsak nagymadár kell, hanem nagytévé is. Megavízió. Nahlik alelnök úr a héten közölte, hogy sajnos képtelen lesz a Magyar Televízió kielégíteni az Expo igényeit, ha nem kap új székházat. Te jó Isten! Mekkora igényeket feltételez a Magyar Megavízió arról a szegény kis Expóról. S pláne szegény kis tévénézőkről. S honnan lesz pénz megavízióra? Mert azt, hogy honnan lesz pénz megarádióra, az a múlt héten kiderült. Csúcs alelnök úr pénzért fogja árusítani az előzetes, részletes rádióműsort, amit egy korábbi bírósági határozat szerint köteles ingyen nyilvánosságra hozni, és az eddigi összeg tízszeresét kívánja behajtani a 168 óra kinyomtatott interjúiért (amelyekért eddig is csak jóindulatból fizettek a rádiónak, mivel a rádióműsorok szövegével nálunk a műsorkészítő rendelkezik).

„Aki piszokkal dob meg, dobd vissza szappannal” – írta a minap Diurnus, és bedobott a postaládába egy tisztító szándékú levelet Feledy Péter hírigazgatónak címezve, a Parabola vele foglalkozó műsoráról. A Parabola és még számtalan belpolitikai műsor külpolitikai főszerkesztőjének, Chrudinák Alajosnak a véleménye Diurnus erdélyi tevékenységének megítélésében eltér az erdélyi szellemi élet kevésbé jelentős faktorainak, Sütő Andrásnak, Kányádi Sándornak, Molnár Gusztávnak, Szőcs Gézának, Balogh Edgárnak és másoknak a véleményétől. És némiképp a tényéktől is. Erről szólt a szappan-levél. A libanoni hős azonban nem kedveli a szappant, és ezért fel is jelentette az MTV etikai bizottságánál Feledyt, a főnökét, az ő feljelentésének vádjával. A vád meg van alapozva, hiszen Feledy valóban az etikai bizottság elé utalta Chrudinákot egy kis pofafürdőre. Bizonyosak lehetünk abban, hogy az etikai bizottság nem fogja kiönteni a fürdővízzel együtt az Ali gyereket, miután az már régen gondoskodott arról, hogy az ő ügyvédjét nevezzék ki az etikai bizottság elnökének. A hírigazgató pedig majd megtanulja, hogy ki az úr a háznál.

r. s.

• Kívül-belül