R. S. [Révész Sándor]

Nyomtatóbarát változat

Ön szerint a magyar állam televíziója már régen nem közszolgálati, hanem kereskedelmi televízió, és ha lesz Magyarországon közszolgálati televízió, az nem ebből a kereskedelmiből lesz.

Ha idejönne egy elfogulatlan marslakó, és körülnézne, akkor azt látná, hogy Magyarországon van egy állami tulajdonú kereskedelmi tévé, a Magyar Televízió, két csatornával. E két csatorna munkatársai jelentős részben (bár korántsem mindannyian) vállalkozói tudattal, profit-orientáltan viszonyulnak ahhoz, amit csinálnak. (És néhányan nagyon jó műsorokat csinálnak.) Ezek a munkatársak, akik a pártállami időkben az értelmiségi elithez képest nem kerestek túlságosan jól, az átmeneti időszakban megérezték a pénz édes ízét. A televízióban talán csak a titkárnőknek nincs kft.-jük vagy bt.-jük. A Magyar Televízió számtalan gazdasági vállalkozásból álló furcsa konglomerátum, amelynek közszolgálati feladatokat kellene ellátnia. A marslakó nyilván azt kérdezné, hogy ha már amúgy is itt van ez a jól működő kereskedelmi tévé, akkor nem lenne-e egyszerűbb e mellé létrehozni egy közszolgálatit, mint a meglévő kereskedelmit közszolgálativá varázsolni, és létrehozni egy új kereskedelmit.

De hát olyan marslakó nincs, amelyik ezt a rendkívül pazarló módon működő, a leadhatónál 40%-kal több műsort gyártó, több száz belső munkanélkülit fizető Magyar Televíziót, amely akkor is eladósodik, amikor monopolhelyzetben és korlátlanul reklámozhat, jól működő kereskedelmi tévének nézné.

Mert ez a jól működő kereskedelmi televízió visz a hátán egy döglődő állami televíziót. Mintha egy életerős férfi vinne a hátán egy másfél mázsás haldokló öregembert.

Ezeknek a „profitorientált” munkatársaknak azért valami okból mégiscsak fontos, hogy a közszolgálati Magyar Televízió részének tekintsék magukat.

Nem lenne jó elfeledkeznünk a munkatársak másik részéről, akikben valóban él a közszolgálati étosz. De válaszként azért felidéznék egy viccet az ötvenes évekből: Megszületik a baba, babakocsi nincs, hiánycikk. A sógor a babakocsigyárban dolgozik, darabonként kilopja az összes alkatrészt. Néhány nap múlva jelentkezik az anyuka, hogy akárhogy rakják össze az alkatrészeket, nem babakocsi lesz belőle, hanem géppisztoly. Persze, mindenki azt kiáltja, hogy közszolgálati televíziót akar csinálni, de ahhoz kell sok reklám, szponzor, kft. stb., ha mindezt összerakod, akkor abból egy jó kis Kalasnyikov kereskedelmi televízió lesz.

És könnyebb lesz ezt a televíziót leszoktatni a kereskedelmi bevételek révén az állami bevételekről, mint fordítva?

Könnyebb, mert ez az átszoktatás már megtörtént. Nincs az a hatalom, nincs az a törvény, amely ebből a televízióból kiszívja azt a (számomra egyébként pozitív!) vállalkozói érdekeltséget, amely áthatja az egész intézményt, a műsorstruktúrát, az egyes műsorokat külön-külön és a munkatársak gondolkodásmódját. Akkor tényleg porig kellene rombolni az egészet, és a semmiből újjáépíteni, ahogy azt néhányan meg is fogalmazták. De miért kellene lerombolni, ami van? Épüljön fel egy közszolgálati televízió a semmiből azokkal, akik boldogok lesznek attól, hogy közszolgálati etosszal, kisebb pénzért olyan műsorokat csinálnak, amely elsősorban értékeket közvetít, szolgáltat, gondolkodtat, tudást közvetít, és csak másodsorban szórakoztat?!

Két frekvencián lehet beszórni az országot földi sugárzással. Mindkettőn a Magyar Televízió műsora fut. Mit adhat el az állam, mit tarthat meg, hová teheti a kereskedelmi tévét, hová teheti a közszolgálatit?

A törvénytervezet gondolkodásmódja szerint nehéz erre a kérdésre válaszolni, mert a törvénytervezet elválasztja a frekvenciakészletet attól a műsortól, ami azon fut. Mintha kizárólag az üres frekvenciát lehetne értékesíteni úgy, hogy lepucoljuk róla azt az adást, ami rajta van. Ezért persze senki sem akarja, hogy privatizálják azt a frekvenciát, amelyen ő dolgozik, mert senki sem akarja, hogy lepucolják. De ez olyan, mintha volna egy jó versenylovunk, és külön akarnánk eladni a bőrét, a húsát és a csontjait. Itt van például a Danubius Rádió, amely egy bejáratott vállalkozás, a hallgatók megszokták, a hirdetők számon tartják, mint kitűnő reklámhordozót. Ezt úgy kellene eladni, ahogy van, tokkal-vonóval, nem szakmai befektetőnek, aki a saját műsorát akarja megcsinálni, hanem pénzügyi befektetőnek, aki csak pénzt akar vele keresni. A Magyar Televízió második csatornáját sem csak úgy lehet privatizálni, hogy a másik csatornára zsúfolunk össze mindenkit, hanem éppen, ellenkezőleg, úgy is, hogy a Tv2-re koncentráljuk azt a szakembergárdát, azt a tudást, azt a talentumot, amely már most is az átlagnál jobb kereskedelmi műsor előállítására képes, és így fölhizlalva adjuk el, a közszolgálati tévé javára. A közszolgálati televíziónak pedig ott lenne az első csatorna frekvenciakészlete, és emellé egy műholdon sugárzott adás. Nem a Duna TV helyett, hanem amellett. A nézők aligha fognak föllázadni amiatt, hogy eggyel több magyar nyelvű műsort nézhetnek. Sokan még azt sem fogják észrevenni, hogy az állami kereskedelmi tévéből magánkereskedelmi tévé lett.

• Belföld