Révész Sándor

Nyomtatóbarát változat

A szabad demokraták azt mondják, a szocialisták kiszálltak a közös törvényépítésből, nem tudnak és nem akarnak dönteni a legfontosabb kérdésekben, nem tudnak és nem akarnak ütközni a status quo fenntartásában érdekelt erőkkel az állami médiamonopólium megtörése érdekében, nem tudnak és nem akarnak beletörődni a közszolgálati média függetlenségébe. A szocialisták azt mondják, hogy a szabad demokraták befolyása alatt álló kodifikációs bizottság egy „laboratóriumi” tervezetet készített, amelynek a hatásmechanizmusa, pénzügyi következményei nincsenek átgondolva, amelynek alapján nem lehet felelősen dönteni emberek, intézmények, műsorok és frekvenciák sorsáról. A szocialisták és a szabad demokraták kölcsönösen úgy érzik, hogy a másik a saját befolyását erősítő megoldásra vagy megoldatlanságra törekszik.

Eközben a szabad demokraták lényegében már le is mondtak a médiamonopólium megtöréséről, ellentétben a szocialisták kezén lévő Pénzügyminisztériummal!

A legutóbbi (harmadik) törvénytervezet 82. paragrafusa rögzíti, hogy a költségvetésben milyen feladatokra kell pénzt biztosítani. Ennek a paragrafusnak két változata van. A privatizációt pártoló kodifikációs bizottság változata két közszolgálati televíziós műsorral számol, a PM változata pedig – folyó áron évi 5-7 milliárd forintot megspórolva – eggyel. Mintha nem annak a kormánynak a Pénzügyminisztériumáról lenne szó, amelynek a feje nyilvánosan elkötelezte magát a Tv2 állami kézben tartása mellett.

Az SZDSZ rég lemondott arról, hogy a Magyar Rádió három földi terjesztésű országos műsorának bármelyikét privatizálják, és most már a Tv2 privatizációjáról is lemondana abban az esetben, ha sikerülne megadott határidőn belül egy földi terjesztésű országosnak minősülő (tehát a lakosság felét elérő) tévéműsor számára frekvenciát biztosítani és megpályáztatni.

Ha nem privatizálnak mást, mint a Magyar Rádió kereskedelmi adásaitól és a moszkvai tévétől megtisztított fél-országos frekvenciákat, akkor lényegében konzerválják az állami médiamonopóliumot. Az ismert, bejáratott, valóban országos műsorok mellett ezek a magánadások még nagyon sokáig nem lehetnek versenyképesek, nem képezhetnek ellensúlyt, csak kis részben foghatják föl az állami médiumokból kihulló munkáerőt. Nem szabadul föl akkora kereslet a reklámpiacon, amely a magánmédiumokat eltarthatná, következésképpen nem azok jelentkeznek majd ezekért a frekvenciákért, akik pénzt akarnak keresni, hanem azok, akik pénzért befolyást akarnak vásárolni.

Ha az állami rádió és televízió akkora marad, amekkora, akkor összeomlik az egész törvénytervezet, mert a meglévő monstrumokat (az érinthetetlen, önálló Duna Tv-vel együtt) még úgy is bajos beszuszakolni a szűkülő költségvetés kereteibe, ha a kereskedelmi jellegű bevételi forrásaik megmaradnak, másképp pedig végképp lehetetlen. Szó sem lehet tehát a törvénytervezetben szereplő reklámkorlátozásról, és a szponzorok teljhatalmát sem lehet megtörni. A közmédia finanszírozásában nem lehet bevezetni a hosszabb távú automatizmusokat, nem lehet kimenteni őket az évenkénti költségvetési csatákból, amelyek óhatatlanul politikai csatákká válnak. Ha nincsenek igazi munkaerő-piaci alternatívák, akkor még nehezebb lesz megfosztani a munkatársakat a közalkalmazotti státustól, amely a létszámcsökkentést elviselhetetlenül megdrágítja. (Nota bene: a Magyar Televízióban 90 ezer forintos átlagkereset mellett a közalkalmazottak végkielégítésének átlagos összege másfél millió forint lenne.) Ki fogja felvállalni ezt az ütközést a rádiósokkal és a televíziósokkal, ha a véleményformálás monopóliuma az ő kezükben marad?

Ha nem csökken a közmédia politikai jelentősége, akkor nem csökken a közmédia politikai befolyásolásának a tétje, s ha a tét nem csökken, akkor annak az esélye csökken, hogy a kormánytöbbség képes lesz az önkorlátozásra.

Márpedig a törvénytervezet szinte mindent a többség önkorlátozására épít, és ezen az sem változtathat sokat, ha valahogy beépítik a szerkezetbe a közalapítványt.

A törvénytervezet szerint az Országos Rádió-Televízió Testület a mindenható intézmény. Lényegében ez a testület osztja ki a frekvenciákat, ez tesz javaslatot a nemzeti közmédiumok elnökeinek személyére, ez hozza létre a tájékoztatás kiegyensúlyozottságát őrző panaszbizottságot stb. A testület tagjait, csakúgy mint a médiaelnököket, az Országgyűlés választja meg egy ad hoc bizottság jelölése alapján. Az ad hoc bizottság felét az ellenzék adja, de ha a bizottság többsége nem tud 15 napon belül elegendő jelöltet állítani, akkor a bizottság 40%-os kisebbsége is állíthat jelölteket. A parlamenti többséget semmi nem akadályozza meg abban, hogy az ellenzék számára elfogadhatatlan, kormánypárti jelöltekkel töltse fel a testületet, és így válasszon elnököket a közmédiumok élére is. S ha a kormánytöbbség előszörre nem lesz elég elvetemült ahhoz, hogy ezt megtegye, a későbbiekben még akkor is megteheti, mert ha kétszer egymás után nem fogadja el a testület éves jelentését, akkor az egész választási procedúra elölről kezdődik. A miniszterelnöknek azonban nem elég garancia az, hogy az ellenzék kezében nincs semmilyen garancia, mert ragaszkodik ahhoz, hogy a testület ülésein a kormány képviselője is jelen legyen megfigyelőként. Ez a megfigyelő természetesen nem tudja a kormány akaratát érvényesíteni a kormány által nem befolyásolható testületi tagokon keresztül, de tudja érvényesíteni a kormány által befolyásolható testületi tagokon keresztül. Az is elég. Elég, ha a kormány képviselője adott esetben annyit mond, hogy ha a testület így vagy úgy dönt, a kormánytöbbség leszavazza az éves beszámolót. Leszavazza először, leszavazza másodszor, és ugrott a testületi tagság és a vele járó államtitkári illetmény. És a leszavazáshoz egy párt is elég. A törvényhez sajnos és szerencsére legalább kettő kell.

• Belföld