1990 ambivalens tavaszán megérkezett az első lajhár a Fővárosi Állatkertbe, és megérkezett Linda a függetlenek ligetébe. Családom apraja megállapította, hogy a ligetben tartott köz-Linda sokkal hangosabb, mint a tévében tartott családi-Linda. És ha közelebb vagyunk a Lindához, akkor bizonyos értelemben távolabb vagyunk tőle, ha távolabb vagyunk tőle, akkor bizonyos értelemben közelebb vagyunk hozzá, és ez a bizonyos értelem fölöttébb rejtelmes dolog.
Így vagyunk a demokráciával is, amely a lajhárral egy időben érte el hazánkat. Itt nyűvi élőben a dobhártyánkat, nem halkíthatjuk le, nem kapcsolhatjuk ki, nem hozta magával a hatalmas meséskönyvét – nem mesélni jött. Nem kaphatjuk le a korongról, forog, mint a Föld, és mindig jön vele, aminek jönnie kell. Amíg közel volt és távol: a képernyő mögött, amíg intellektuális volt és potenciális, sokkal több egyéni, családias vonást, részletet láttunk rajta, mint most, amikor rá kell jönnünk, hogy olyan, mint a többi, olyan, mint amilyenre vágytunk, pontosan olyan rossz, amilyennél csak rosszabb lehet.
A magánlakások kihúzódnak a politikából, a sajtóból, a társadalomtudományokból, reméljük (és, amilyen balgák vagyunk: némiképp sajnáljuk is), örökre. Kitágult a világ! Köz lesz a köz, és magán lesz a magán! Megyünk Lindával a színpadra. A színpad az színpad, a zenekar az zenekar, a koncert az koncert, a színésznő pedig színésznő, aki alkalomadtán bánik a gyermekeinkkel.
Mennyi itt az idegen! Hiába, nem vagyunk magunk között, a Kossuth téren, a csillagtalan házban vagyunk. Itt mindenki idegen, mert itt mindenki otthon van, hál’ Istennek!
Talán jobb is, hogy nincs itt mindenki, aki nekem hiányzik innen. Ehhez a játékhoz hozzátartozik a hiányérzet, a matematizált népakarat állította korlátok folyamatos jelenléte, az értékrendünkkel és értékérzetünkkel ellenkező személyi és politikai választások iránti megértés, a pontosan kimért legitimitás zablája politikai képzelőerőnkön.
Milyen jó is lenne, ha valahogy idevarázsolhatnám azokat, akiket jólesne itt látni! Mondjuk, Szalai Pali bácsit, Bilecz Endrét, Heindl Pétert, Baráth Gergelyt… Valamilyen kegyes csalással… A kegyes csalás persze kegyetlen intézmény. A kegyessége röpke, a kegyetlensége örökletes. Ott ülnének ezek a kegyesen becsaltak, és lófej nőne a nyakukra, Caligula a hátukra, és többé senkinek nem lenne pofája a józsefvárosi tűzfalakon hirdetni, hogy „a mi barátunk Baráth Gergő”, mert a háttérbarát pozíciója vállalhatatlanná válna.
Éppen elég volt a lóvá tett képviselőkből és az ő tétova nyerítésükből.
Az Országgyűlésben nyilván mindenki talál magának olyan honatyákat, akiknek a jelenlétét riasztó jelnek látja, akikről azt gondolja, hogy a helyükön átok ül. Ám, akinek szüksége van rá, megnyugtathatja magát azzal, hogy: az ülőhely az állandó, és aki rajta ül – az a változó. A képviselő – forgóeszköz. Az Országgyűlés – állóeszköz. Ez a dolog lényege.
- Harmadik oldal [6]