Kis János

Nyomtatóbarát változat

Még nem telt le a száz nap, de a szabad választásokat követő berendezkedés első szakasza lezárult.

Van elnökünk

Göncz Árpád megválasztását valamennyi parlamenti párt támogatta, és a társadalom megelégedéssel vette tudomásul.

Az elnöki intézmény megszilárdult. Elsőül a Magyar Köztársaság közjogi intézményei között, általános elismerést nyert magának. Megvan az első biztos pont az új demokráciában.

A Köztársaság elnöke mintaszerű beiktatási beszéddel kezdte meg működését. Hitet tett az emberi jogok mellett, nyíltan szembefordult nemcsak a bukott kommunista rendszerrel, hanem az azt megelőző úri világgal is, fejet hajtott az antifasiszta ellenállás és az 1956-os forradalom kommunista és nem kommunista mártírjai előtt, és megígérte, hogy az elesettek, a mindig alul maradók elnöke lesz.

Büszkék lehetünk rá, hogy aki ezt a beszédet elmondta, szabad demokrata. Alapos okkal remélhetjük, hogy köztársasági elnökként képes lesz betölteni a pártérdekeken és osztályérdekeken felül álló politikai egyeztető és kiegyenlítő szerepét.

Igaz, gyors sikere nemcsak rajta múlott. Alig egy héttel korábban még divat volt kétségbe vonni a parlament általi elnökválasztás legitimitását, sőt, Göncz Árpád jelölésének demokratikus voltát is. Azonban, hála a július 29-ei népszavazásnak, az efféle kételyek egycsapásra eloszlottak. Ámbár nem a kezdeményezők szándéka szerint. A népszavazás belefulladt az össznépi közönybe, és ezzel ország-világ előtt megjelenítette, hogy a közvetlen vagy közvetett elnökválasztás vitájának a politikai közvélemény nem tulajdonít jelentőséget. A léggömb kipukkadt.

Vége hát az ideiglenességnek, a bizonytalanságnak?

Nem, a helyzet még nagyon is átmeneti; megszilárdulásához még nagyon sok mindennek kell történnie. A parlamentnek meg kell tanulnia, hogyan fogadtathatja el a közvéleménnyel a pártvitákat; a közvéleménynek meg kell tanulnia, hogy a parlament kormánypártokból és ellenzéki pártokból áll, s az utóbbiak arra valók, hogy a kormány működését vitassák. Meg kell tanulni, hogy a szabad demokraták nem felelnek Torgyán József hordószónoklataiért, s hogy a parlament nem felel a kormány intézkedéseiért.

Le kell zajlaniuk az önkormányzati választásoknak, hogy a hatalomváltás helyben is végbemenjen. Be kell fejeződniük a személycseréknek a munkahelyek élén, méghozzá az eddiginél egyszerre következetesebb és törvényesebb módon.

Át kell alakulnia a változásoktól még csak nagyon kevéssé megérintett szakszervezeti struktúráknak; sok erős szabad szakszervezet és érdekvédelmi rendszerű munkástanács kell, meg kell szűnnie a SZOT-utód kiváltságos vagyoni helyzetének.

El kell hárítani a mezőgazdaság összeomlásával és a falusi lakosság nagy részének cselédsorba taszításával fenyegető kisgazda földprogram rémét. Általában is ki kell jelölni az 1947 után törvénytelenül kisajátítottak kártalanításának végleges – és a gazdasági ésszerűséggel, valamint a társadalmi igazságossággal összeegyeztethető – elveit.

Elismerve az egyházak történelmi sérelmeit, mielőbb biztosítani kell az anyagi és intézményi feltételeket szabad működésükhöz, méghozzá oly módon, hogy végre valóban békesség legyen hívők és nem hívők, nagy felekezetek és kisebb felekezetek között.

Biztosítani kell a sajtó, a tömegtájékoztatás és a kultúra veszélyeztetett függetlenségét. Fel kell gyorsítani a nehézkesen döcögő privatizációt. Véget kell vetni a nyugati tőkével és a hazai magánberuházókkal szemben tanúsított hivatalos magatartás ellentmondásosságának. El kell érni, hogy az új tulajdonosokat a piac jelölje ki, ne pedig egy kormányzati vízfej, az Állami Vagyonügynökség.

És végül, határozott és jól áttekinthető intézkedésekre van szükség, amelyek megállítják a költségvetés eladósodását és megfékezik az inflációt. Mert ha nincs kilátás a gazdasági helyzet megszilárdulására, akkor az emberek csalódni fognak a demokráciában, és ez a kiábrándultság fel fogja bomlasztani a még nagyon is kialakulatlan demokrácia intézményeit.

Mi, szabad demokraták, azt akarjuk, hogy az elnöki intézmény elfogadottá, legitimmé válása ne véletlen epizód legyen, hanem ígéretes kezdet.

Hogyan léphetünk tovább?

Mindenekelőtt azt kell tisztáznunk, hogyan sikerült legalább ide eljutni. Nos, szögezzük le: úgy, hogy az ország két vezető pártja, a legnagyobb kormánypárt és a legnagyobb ellenzéki párt a parlament megnyitásának előestéjén megállapodást kötött egymással. Erről az egyezségről azóta sok mindent összehordtak. Naponta többször elhangzott róla, hogy kulisszák mögötti, titkos paktum volt, holott a teljes jegyzőkönyvet azonnal nyilvánosságra hoztuk. Újra és újra ránk fogták, hogy bár a kormányba nem léptünk be, a megállapodás által mi, szabad demokraták is kormányzati szerepet vállaltunk. Nem számított, hogy kizárólag a törvényhozásra tartozó ügyekben egyeztünk meg, s hogy a megállapodás még csak nem is célzott olyasmire, hogy az SZDSZ, a neki tett engedmények fejében, támogatni fogja a kormány intézkedéseit. Nem számított, hogy a parlamentben a kormánypolitika legkövetkezetesebb bírálói vagyunk. Újra és újra elhangzott, hogy az egyezség kiiktatta a parlamentet az illetékességi körébe tartozó ügyek eldöntéséből. Ki törődött vele, hogy a megállapodás csakis arra vonatkozott – mi másról szólhatott volna –, hogy miként fog szavazni a két párt képviselőcsoportja a sorra vett kérdésekben? Ki vette számba, hogy mennyit változtak a megállapodásba foglalt törvényjavaslatok parlamenti vitájuk során? Az utolsó hetekben, amikor kiéleződött a vita az MDF és az SZDSZ között az egyezség még nyitott kérdései kapcsán, folyvást arról olvashattunk, hogy „borul a paktum”. Senki nem vette a fáradságot, hogy kézbe vegye a megállapodás szövegét, és tisztázza, hogy mennyi ment belőle teljesedésbe és mi van még hátra. Aki ezt megteszi, nyomban észrevehette volna, hogy már nem volt minek borulnia; legföljebb az volt a tét, hogy a maradék két ügyben sikerül-e kölcsönös megelégedésre lezárni a vitát, vagy ezekben az erő fog dönteni.

Nem meglepő, hogy politikai vetélytársaink így kezelték a megállapodást: az a dolguk, hogy igyekezzenek lejáratni bennünket. Még kevésbé haragudhatunk a sajtóra, amiért átvette a hangulatkeltő szólamokat. A sajtót nem vezényelték; azt írta, amit látni vélt, és ha érzékcsalódás áldozata is lett, az okot kell megkeresnünk, nem veszekedni az újságírókkal. Az ok pedig abban rejlik, hogy ez a megállapodás, melynek három hét alatt teljesülnie kellett volna, majdnem három hónapig húzódó viták után jutott csak nyugvópontra. Egyedül a kormány fölállása három hetet vett igénybe, s utána további egy hónapra volt szüksége a kormányzó pártnak, hogy az egyezségben foglalt törvényjavaslatokat a parlament elé terjessze. A kormány tehetetlenségéért az egyezség körüli légkör megromlása volt az ár. Az idő nyúlása-húzódása tette hihetővé parlamenti riválisaink állítását, hogy az SZDSZ folyamatos együttműködésben van a kormánykoalícióval. Ezért lehetett minden lépésünket a megállapodással magyarázni; ezért lehetett úgy feltüntetni a dolgot, mintha az SZDSZ nem járna el eléggé következetesen, mert ugye a paktum…

Érdemes volt-e vállalni az április 29-ei megállapodást? Vállaltuk volna-e hátrányos következményeivel együtt is, ha előre látjuk, milyen kínosan lassúnak bizonyul majd a kormány, amelynek vezető pártjával egyezségre léptünk? Azt hiszem, egyet-mást másként kellett volna csinálnunk – hiba volt például kivárni, hogy az MDF végre rászánja magát a törvényjavaslatok beterjesztésére –, de az egyezmény megkötésének nem volt alternatívája. Sokszor elhangzott, hogy talán nem kellett volna kétpárti megállapodást kötni, ragaszkodni kellett volna ahhoz, hogy az egyezségben mind a hat parlamenti párt részt vegyen. Ám akik ezt a kifogást teszik, nem gondolnak bele, hogy mi volt a politikai helyzet három hónappal ezelőtt. Az MDF elnökét éppen az vitte bele az SZDSZ-szel kötendő megállapodásba, hogy csak így tudta sakkban tartani saját pártjának mozgalmi szárnyát és koalíciós partnereit. A parlament és a kormány elindulásához szükséges alkotmánymódosításokat azért sikerült az országgyűléssel – magának a kormánytöbbségnek a java részével is – elfogadtatni, mert az MDF és az SZDSZ vezetése előzőleg már megegyezett róluk. Ha mindezt egy hatpárti egyeztető tanácskozás elé terjesztik, megegyezés helyett máig tartó hatalmi marakodásba fulladt volna az egész. Még ma is hiányoznának a kormányzáshoz szükséges törvényi feltételek; nem lenne egyetértés abban, hogy az elnököt a parlament választja, és nem lenne Göncz Árpád a Köztársaság elnöke.

Nyugodtan megállapíthatjuk: az egyezséggel jó szolgálatot tettünk az országnak. S érzésem szerint attól sem kell tartanunk, hogy az SZDSZ vesztesként kerül ki belőle. A körülötte keltett rossz hangulat eloszlik, ahogy a közvéleményben tudatosul, hogy a megállapodásnak vége, teljesülésbe ment.

De ha így van, nem volna-e akkor indokolt, hogy a demokratikus rend további konszolidálása érdekében újabb egyezségre tegyünk ajánlatot az MDF-nek? Személy szerint úgy látom, hogy nem. A kétpárti megállapodásra a szó szoros értelmében a demokrácia elindulásához volt szükség. Bizonyos alkotmányos játékszabályokat kellett közös erővel rögzíteni. Ezek végre adva vannak. A további konszolidáció most már attól fog függeni, hogy e játékszabályok között merrefelé indul el az ország. A jelenlegi kormánykoalíció olyan irányba kívánja vezetni, amit mi ellenzünk, és ami – határozott megítélésünk szerint – nem fér össze a viszonyok megnyugvásával. Ha azt akarjuk, hogy az épphogy megkezdődött konszolidáció folytatódjék, szembe kell szállnunk a kormány törekvéseinek egy jó részével.

Kik kormányoznak?

Az Antall-kormányt manapság főként a dilettantizmusáért szokták bírálni. A miniszterelnök azt ígérte, hogy nemzetközi hírű tekintélyeket nevez ki a szaktárcák élére, azonban a miniszterek, államtitkárok és helyettes államtitkárok igen nagy része inkább csak azzal tűnik ki, hogy egykori iskolatársa, tanártársa, rokona vagy lekötelezettje Antall Józsefnek. Az eddigi kormányintézkedések siralmasak. A miniszterek egymásnak ellentmondó nyilatkozatokat tesznek. A tettek ellentmondanak a nyilatkozatoknak. A tavaszi nagytakarítás zajos retorikája menekülésre késztette az apparátusokban dolgozó, jó szakemberek jelentős hányadát. Helyükre jönnek a haverok, ügyfelek, csendestársak; jönnek azok, akik készségesen kitűzik bármely kormánypárt jelvényét, ha csak azon múlik. A minisztertanács helyett a miniszterelnök személyes köre kormányoz; a dolgok – ha eldőlnek – folyosók homályában, magánbeszélgetéseken dőlnek el. Botrány botrányt követ.

Mindez valóban így igaz. Igaz a vád, hogy az Antall-kormány nem tud úrrá lenni az ország válságos helyzetén, csak sodródik az eseményekkel, mint elődei. Azonban nem ez a legnagyobb baj vele. Ha a magát kereszténynek és nemzetinek nevező koalíció képes volna végigvinni, amibe állandóan belekap, az volna az igazi baj.

A kormánykoalíció nosztalgiája

Ez a koalíció csillapíthatatlan nosztalgiát táplál magában a két világháború közötti Magyarország iránt. A szabad demokraták mindig is egyértelműen kimondták: mi nemcsak 40 év kommunista diktatúrájával állunk szemben, hanem az azt megelőző tekintélyuralmi renddel is. Sem az MDF, sem kormánya nem hajlandó erre a világos elhatárolódásra. Ahol lehet, inkább a folytonosság szimbolikus megerősítésére törekszik: főispánt, vármegyét szeretne, visszahozná az úri Magyarország hadseregének sujtásos egyenruháját. S hogy nem csupán szavakról vagy ruhadíszekről van szó, ez jól megmutatkozott abban a parlamenti vitában, amelyet Kéri Kálmán nyugalmazott tábornok kavart föl. Az MDF-nek félreérthetetlenül le kellett volna szögeznie, hogy ezt a fajta folytonosságot nem vállalja, amit Kónya Imre frakcióvezető megtagadott, Antall József miniszterelnök pedig kikerült. Csurka István azonban nem volt ilyen óvatos. Egy rádiójegyzetében kertelés nélkül kimondta, hogy miről folyik a Kéri-vita: arról, hogy szeretjük-e a 30-as éveket.

Urambátyám bürokrácia

Szerintem is erről van szó. Az SZDSZ azoknak a pártja, akikből ellenállást vált ki minden kísérlet, hogy az úri Magyarország viszonyait restaurálják. Ebben nem lehetséges megegyezés.

A nagybirtokrendszer visszaállítására természetesen nincs mód; a múlt nem támadhat föl, mintha nem lett volna az elmúlt 40 év. De a cselédvilágot újra elő lehet állítani, ha megvalósul a kormánykoalíció kompromisszumosnak nevezett földprogramja, mely 100 hektárig minden földet visszaadna 1947. évi tulajdonosának, a jelenlegi tsz-tagok számára azonban csak azt tenné lehetővé, hogy legföljebb másfél hektár földet vásároljanak.

Az elvtársak bürokráciája után helyreállhat az urambátyám bürokrácia uralma, ha megvalósulnak a kormány elképzelései az állam gazdasági és társadalmi szerepéről. Ezek jól megmutatkoztak az önkormányzati törvény hivatalos tervezetén, mely a lehető legtöbbet igyekezett megőrizni a központi és a megyei államhatalom előjogaiból. Világosan láthatók az olyan kormányintézkedéseken, mint a két nagy állami lapkiadó összevonása és közvetlen minisztertanácsi felügyelet alá helyezése, mint az állami könyvkiadók egyetlen monopolszervezetben való egyesítésének terve, s legkivált, mint az a törvény, amely a privatizációs ügyletekben gyakorlatilag korlátlan rendelkezési jogkörrel ruházza föl az Állami Vagyonügynökséget.

Ebben a rendszerben, mely a kommunista uralom utolsó éveihez képest is visszalép a növekvő centralizáció felé, minden közalkalmazott, de minden tulajdonos is a kormányzó pártok kliensévé válik. Ha a terv sikerül, az utolsó iskolaigazgató, az utolsó kórházi főorvos is annak köszönheti majd a kinevezését, hogy a kormánypártok (elsősorban az MDF) támogatását élvezi. A Hungaroton-botrány nagy vihart okozott, de közben, mellesleg, mindenki eszébe véshette, hogy a kinevezett igazgató MDF-tag és népnemzeti szellemű hanglemezgyártást ígér. A Magyar Nemzet botránya megkérdőjelezi a kormány szavahihetőségét, de közben minden hazai és külföldi beruházó megtanulhatja: ha állami tulajdont akar vásárolni a Lajtán innen, nem árt a kormányzó párttal jóban lennie. S ez a legkisebb szatócsüzlet vevőjére is igaz, mert az ún. előprivatizáció terve szerint még a kis boltokat és kisvendéglőket is közvetlenül az Állami Vagyonügynökség fogja értékesíteni.

Érdekvédelmi kliensek

Hogy a kör teljes legyen, még az érdekvédelmi szervezeteket is megpróbálják bevonni a kormányzó párt kliensei közé. Egyelőre nem döntötték el: vajon a SZOT-utódot próbálják kézbevenni, vagy az MDF-hez húzó munkástanácsoknak adjanak kizárólagosságot. Hogy az előbbi lehetőséget még nem ejtették el, az kivehető a régi rend utódszervezeteinek kezelésében lévő vagyonról hozott kormánydöntésből: a közlemény, mely az MSZMP-től és az MSZP-től az Úttörőszövetségig minden lehetséges pártállami tömörülést sorra vesz, ordítóan hallgat a SZOT-ról, illetve MSZOSZ-ról és a hozzá tartozó volt államszakszervezetekről. Ami pedig az utóbbi lehetőséget illeti, Bethlen István gróf nyíltan kibeszélte, hogy az MDF köreiben olyan törvényjavaslatot fontolgatnak, amely a munkástanácsokat tenné az egyedüli elismert érdekvédelmi szerveződésekké.

Amiből nem engedünk


Az SZDSZ szembenáll a készülő urambátyám-világgal. Liberális államot akarunk, melynek tisztségviselői a köz szolgái, nem pedig a kormánypártnak lekötelezett kliensek. Piacelvű gazdaságot akarunk, ahol a tulajdonosokat a kereslet és a kínálat játéka választja ki, nem a kormány kegye. Szabad társadalmat akarunk, ahol az érdekvédelmi szerveződés önkéntes és nem függ a kormány jóindulatától. Ezt akarjuk, mert ez a jó, és mert ez az egyetlen módja a gazdaságunkat sújtó válság meghaladásának, a parlamenti demokrácia megszilárdításának.

Felelős, mértéktartó ellenzék vagyunk – de ezekből az elvekből nem lehet engednünk.

Kormánypárt és mozgalom

Valamit azonban hozzá kell még tennem az elmondottakhoz. Amit itt leírtam, az az MDF kormányának politikája. A kormánypolitikát pedig kiegészíti egy másik MDF-politika, a párt mozgalmi szárnyának politikája. A kettő igen bonyolult viszonyban van egymással. Az MDF kormányzó körei az elitek lecserélését felülről szeretnék vezényelni; az MDF mozgalmi körei a pártszervezeteket bujtogatják, hogy maguk kergessék el a helyi notabilitásokat. Az MDF kormányzó körei az államrendőrséget igyekeznek kézbe venni; az MDF mozgalmi körei a rosszemlékű R-gárdákat szerveznék újjá. Az MDF kormányzó köreinek külpolitikája egyértelműen nyugatbarát; az MDF mozgalmi köreiben erős a keletet–nyugatot egyaránt gyanakvással elvető harmadikutasság. Az MDF kormányzó körei árat emelnek; az MDF mozgalmi körei bérsztrájkot szítanak (a márkushegyi sztrájkról van szó: emlékezzünk, az MDF-es ipari miniszter előbb közvetítőként beszállt a megállapodás létrehozásába, majd az egyezség végrehajtását megtagadó bányaigazgatóság oldalára állt, míg Bethlen és Csurka a munkástanács pártját fogta).

Az MDF mozgalmi szárnya szerint elakadt a forradalom; a kommunisták a helyükön maradtak. Ugyanazok az emberek csinálják a sajtót, mint a múltban, ugyanazok maradtak a helyi potentátok, a vállalati vezetők. Elmaradt a nagytakarítás, az elszámoltatás, a kirúgás. Új tömegmozgalomra van szükség, amely végre elsöpri ezeket az elemeket.

Első pillantásra úgy tűnik föl, hogy az MDF mozgalmi szárnyának politizálása zavarja az MDF kormányköreinek politikáját. Ez részben így is van. De közben igen jól ki is egészítik egymást. A miniszterelnök nyugtatgatja a kormányapparátusokat: nem lesz boszorkányüldözés. A párt vezetői közben támadják a helyükön hagyott régi kádereket. A kormány tömegével veszi át a volt MSZMP-tagokat, miközben a párt durva antikommunista propagandát folytat. Így aztán az MDF „fönt” megbékél az államigazgatás realitásaival, elitje mindinkább összeolvad a volt kommunista káderelittel, miközben „lent” változatlanul a radikális antikommunizmus színeiben tündököl.

Az igazi rendszerváltás

A szabad demokraták a radikális rendszerváltás hívei voltak, és ma is azok vagyunk. Az MDF mozgalmi szárnyának demagógiájától azonban következetesen megkülönböztetjük magunkat. S nem csupán azzal, hogy rámutatunk: miközben „lent” folytatódik a tavaszi nagytakarítás retorikája, „fent” az MDF-kormány már a fórumos elit és a régi MSZMP-elit egybegyúrásán dolgozik. Mi nem abban vagyunk radikálisabbak a MDF-nél, hogyha rajtunk állna, akkor teljesen átszakadnának a gátak. Mi a régi vezetők gyors, de törvényes lecserélésének hívei vagyunk. Mi azt akarjuk, hogy azok menjenek, akik az állampárt kegyéből hatalmaskodtak; a jó szakemberek, az alkalmas vezetők azonban maradjanak. Mi nem támadnánk az egész sajtót, mint Csurkáék teszik, nekünk csak Lakatos elvtárs talpnyalóival van bajunk. Mi azt akarjuk, hogy a vezetetteknek szava legyen abban, hogy a vezető maradhat-e vagy mennie kell – de törvényes úton nyilváníthassák ki az akaratukat.

Ezért ígértük már a választások előtt, hogyha az SZDSZ kormányra kerül, módosítjuk a vállalati törvényt, és lehetővé tesszük, hogy a dolgozók egy demokratikus választási eljárás keretében újraválaszthassák a vállalati tanácsokat – azok pedig a vezérigazgatókat. A kormány végül is magáévá tette a kezdeményezést; szeptember közepéig minden vállalati tanács irányította munkahelyen sor kerül az újraválasztásra. Ez döntő jelentőségű esemény lehet: 500 nagyüzemről van szó.

De a veszélyek is nagyok. Az MDF-kormány érintetlenül hagyta a régi választási szabályokat: a dolgozók csupán a tagok 50 százalékát választják, a másik 50 százalék egyharmadát az igazgató nevezi ki, a többiek vezető tisztségek betöltői, akik hivatalból tagjai a vállalati tanácsnak. Csupán annyi változott, hogy bekerül a vállalati tanácsba az ipari minisztérium küldötte, a „felülről jött elvtárs”.

A kormány embere tehát máris benne van a testületekben, és benn vannak a régi vállalati vezetés emberei is. A dolgozók viszont szervezetlenek, kevés esélyük van rá, hogy közös akaratukat érvényesítsék. Ráadásul az újraválasztást erőltetett menetben, egy hónapon belül mindenütt el kell végezni. Igen nagy a veszély, hogy a lapokat előre leosztják, és a demokratikus külszín mögött 500 új klienst helyeznek a vállalatok élére.

Ezért a szabad demokraták azt javasolják a dolgozóknak: alapítsanak minden érintett munkahelyen választási bizottságokat. Most nem az az érdekes, hogy ki melyik szakszervezet, munkástanács vagy párt híve. Az a fontos, hogy a vezetettek – valamennyien – szervezettek legyenek; hogy legyen saját jelölőlistájuk, és mind tudják, hogy melyik listára kell szavazniuk.

Magán a népen múlik, hogy lesz-e valódi rendszerváltás. De valódi rendszerváltás csak akkor lesz, ha sem azt nem hagyjuk, hogy a kormány mindenhová a maga klienseit nevezze ki, sem azt, hogy a törvényességet, a jogot, az igazságot sértő leszámolásokba rángassanak bele minket.

• Beszélő