Kis János

Nyomtatóbarát változat

Hölgyeim és Uraim!

Ma esti beszélgetésünk tárgyáról nehéz megfelelő hangon szólni. Az ember könnyen a volt frontharcos szerepében találja magát, aki hajmeresztő hőstetteivel traktálja a jóindulatúan bóbiskoló közönséget. S ez még a kisebbik veszély. Nehezebben kikerülhető csapdát állít elénk, hogy zajlik az 1990 előtti történelem átírása. Ott tartunk, hogy a politikai rendőrség egykori ügynöke azt állítja a demokratikus ellenzékről, hogy a kommunista párt ügynöksége volt. Beszélhetünk-e a múltunkról úgy, hogy nem veszünk részt a történelemkönyvek körüli lökdösődésben?

Azt hiszem, igen. Mi nem szorulunk rá, hogy az előző rendszer megdöntésének egész művét magunknak tulajdonítsuk, és mindenki mást kollaboránsnak próbáljunk beállítani. Nyugodtan elismerhetjük, hogy mások is szerepet játszottak a rendszerváltásban, hisz valami részünk egész biztosan volt benne. Én csak a magunk részéről szeretnék ma este beszélni; arról, hogy mi volt a demokratikus ellenzék.

Mindenekelőtt: erkölcsi gesztus. Prágában, ahol jobban vonzódtak a pátoszhoz, úgy fogalmazták meg ezt: igazságban élni. Mi csak azt mondtuk, hogy túltesszük magunkat a hatalom által diktált játékszabályokon. Nem előnyöket ügyeskedünk ki, hanem jogokat gyakorlunk. Nem kérünk, hanem követelünk. Nem előszobázunk, hanem tiltakozunk. Ez jó dolog volt, mert lehetővé tette, hogy harmóniában éljünk a lelkiismeretünkkel, s ne kényszerüljünk magyarázkodni önmagunk előtt. De hisz sokan éltek mások is a lelkiismeretük szerint azokban az időkben; sokan voltak, akik nem álltak rá hazug alkukra. A demokratikus ellenzék számára azonban a megalkuvás elvetése politikai stratégia is volt. Nyilvánosan, kihívóan, tüntetően gyakoroltuk a jogainkat. A hatalmat akartuk választásra kényszeríteni: vagy vállalja az ellenzéki mozgalom erőszakos felszámolását, vagy beletörődik a szabadság szigeteinek létrejöttébe. Számoltunk vele, hogy lesz megtorlás. De úgy kalkuláltunk, hogy az ellenállás letiprásához az államnak már nem lesz ereje. A hetvenes évek második felében voltunk.

Meg akartuk törni a közmegegyezés illúzióját, eloszlatni a Kádár-rezsim legitimitásának látszatát. Magyarországnak volt egy alkotmánya, mely tartalmazta az emberi jogokat is, meg a párt vezető szerepét is – a mindenkori belügyminiszter dolga volt, hogy a kettőt összeegyeztesse egymással. A konszenzus illúzióját addig lehetett fenntartani, amíg a belügyminiszter zajtalanul végezhette a munkáját, amíg nem volt tiltakozó közvélemény. Mi azon voltunk, hogy felépüljön ez a közvélemény, s ezáltal egyértelművé váljon, hogy ha az emberi jogoknak helye van az alkotmányban, akkor a párt vezető szerepének nincs helye.

Ez másféle stratégia volt, mint amit a hazai reformer értelmiség képviselt. Tagadhatatlan, hogy a reformerek sok mindent elértek; Magyarország a nyolcvanas évek elején nem olyan volt, mint a hatvanas évek elején. Mi azonban úgy ítéltük meg, hogy a reformeri taktika lehetőségei kimerülőben vannak. Vagy váltás következik be a politikában, vagy Magyarország visszahanyatlik a szomszédai közé.

Abban bíztunk, hogy ha nekünk sikerül megvetnünk a lábunkat, akkor a nyílt ellenállás és az egyértelmű behódolás közötti mozgástér mások számára is kitágul. S azon voltunk, hogy megmutassuk: az önmagát túlélt reformerségen túl, de a forradalmi követeléseken innen lehetségesek értelmesen kitűzhető politikai célok. Megkezdődhet a rendszer – 1981 táján még azt hittük, lassú – átalakítása.

Úgy sikerült túllépnünk a reformerségen, hogy a reformerekkel nem vesztettük el a párbeszéd lehetőségét. A nyolcvanas években együtt, egymásra hatva fejlődtünk. Ebben a kölcsönhatásban jött létre a modern magyar liberalizmus. S ebből nőtt ki az SZDSZ mint politikai párt. Ez talán a legnagyobb maradandó sikerünk. A kelet-európai demokratikus ellenzék 1989 után csak ott tudott jelentős politikai erő maradni, ahol szélesebb szövetséget sikerült létrehoznia. Jugoszláviában elenyészett, Csehországban, Németországban kiszorult a parlamentből, mert magára maradt. Csak Lengyelországban és Magyarországon vált parlamenti tényezővé.

Mi volt hát a demokratikus ellenzék? Egyszeri, kivételes találkozás a politikai morál legvégső elvei és a leghétköznapibb politikai taktika között. E két pillér – taktika és etika – között pedig ott voltak a magyar történelem 150 éve napirenden lévő, progresszív törekvései: képviseleti kormányzatot, polgárosodott társadalmat, nyugatias piacgazdaságot, függetlenséget és a magyarkérdés olyan megoldását, mely a szomszéd népekkel való kiengesztelődésen át vezet.

Megvalósultak ezek a célok? Annyi mindenképpen megvalósult belőlük, hogy a demokratikus ellenzék harcmodora a múlté legyen. Mindazonáltal sok keserves tapasztalatot szereztünk. Hadjárat folyik a sajtószabadság ellen. Kikezdik a bírói függetlenséget. Fojtogatják az önkormányzatok autonómiáját. Burjánzik a korrupció. Az állam egyszerre gyenge és erőszakos.

Lábra kapott a félhivatalos antiszemitizmus, terjed a tűrt-támogatott cigánygyűlölet. A szomszédainkhoz fűződő viszonyt a kölcsönös gyanakvás és rosszindulat igazgatja. A nagyegyházak benyomulnak az államba, megkezdődött a hecc a vallási kisközösségek ellen. A privatizáció nem független magánvállalatokat teremt, hanem az államon csüngő politikai klientúrát.

Ezért hát meg kell állapítanunk: a demokratikus ellenzék céljai javarészt még nem valósultak meg. Programunk – sajnos – még mindig időszerű. Demokratikus ellenzék azonban már nincs.

De van Szabad Demokraták Szövetsége.

Igaz, az alapítás óta eltelt öt év, s ezalatt az SZDSZ nagyon sokat változott. Indokolt feltenni a kérdést, hogy a miénk-e még. Ez részint politikai kérdés: vállalható-e az SZDSZ azok számára, akik a demokratikus ellenzék tagjaiként megalapították. S részint személyi kérdés: hol vannak a demokratikus ellenzék egykori vezetői?

Előbb néhány szót a politikai kérdésről. A pártpolitika kompromisszumok sorozata: a párt különböző csoportjai között, a párt és választói között, a párt és partnerei között. Alakíthattunk volna olyan szervezetet is, melyben csak magunk lennénk, s mely nem akarna választásokat nyerni és hatalomra kerülni. Akkor nem kellene kompromisszumokat kötnünk – igaz, szövetségünk nem is párt volna, hanem klub. Magyarországnak azonban szüksége van a szabad demokraták pártjára, s ezért nem vitás, hogy a pártpolitikával járó kompromisszumokat vállalni kell. A kérdés inkább az, hogy az SZDSZ elvek által vezérelt kompromisszumokat köt-e, vagy elvtelen alkukat.

Határozott véleményem, hogy az SZDSZ nem tagadta meg az elveit. Népszerűtlen ügyeket is kész volt vállalni, ha a szabadság és a szolidaritás eszményei úgy kívánták. Nem szavazta meg az „önkényuralmi rendszerek jelképeinek” viselését tiltó törvényt, mert az a szólás és kifejezés alkotmányos jogába ütközik. Ellenezte a „destruktív szektaként” megbélyegzett négy kisegyház kizárását az állami támogatásból. Szembefordult az abortusz szigorú tiltását sürgető kampánnyal. Ki merte nyilvánítani, hogy Magyarországnak – miközben garanciákat keres a határon túli magyar kisebbségek jogaira – félreérthetetlenül le kell mondania mindenféle területi követelésről.

Ne tagadjuk, arra is volt példa, hogy az SZDSZ nem – vagy nem kellő határozottsággal – vállalt ügyeket, melyek képviseletére elvi nyilatkozatában ígéretet tett. Csak példaként említem meg az igazságtételi törvény esetét. Frakciónk megszavazta azt a változatot, melyet az Alkotmánybíróság végül is áteresztett a szűrőn, s én ezt bizony helytelenítem. Az Alkotmánybíróság azt mondta, hogy a háborús bűnökről szóló nemzetközi konvenciókba ütköző cselekedetek üldözhetők, mert ezek a konvenciók kizárják az elévülést. De nem vizsgálta meg, hogy 1956-ban háború volt-e Magyarországon a nemzetközi jog kritériumai szerint, és azzal a nehézséggel sem nézett szembe, hogy a háborús bűnöknek a magyar büntetőjogban nincsenek szankciói. S még ha az alkotmányossági kételyek mind eloszlottak volna, akkor is jó okunk van ezt a törvényt ellenezni. Hadd emlékeztessek rá, hogy Izraelben nagy indulatokat kavarva bíróság elé állították, és halálra ítélték Ivan Gyemjanyukot a világháború alatt elkövetett rémtettekért, aztán fel kellett menteni, mert ötven év után már nem voltak támadhatatlan bizonyítékok, és a közvélemény a teljes erkölcsi zavarodottság állapotába került.

Az sem lett volna baj, ha a Btk. módosításakor az SZDSZ jobban odafigyel bizonyos morális kisebbségek – így a kábítószer-fogyasztók – büntetőjogi helyzetének romlására. Örültem volna, ha a mi pártunk mindig teljes határozottsággal és mindig a kellő pillanatban lép fel a faji uszítással és erőszakkal szemben, akár cigányok, akár zsidók voltak az áldozatok.

De ha kötött is nehezen védhető kompromisszumokat, az SZDSZ komoly, megbízható, becsületes párt maradt. Nem olyan párt, amely az alternatív eszmékkel párosított liberalizmus képviselőjéből hipp-hopp a konzervatív színezetű, nemzeti liberalizmus szószólójává avanzsál. Ezért hát azt gondolom, nincs okunk sem szégyenkezni, sem meghasonulni vele. Ez a mi pártunk.

Csakhogy mégsem mi vagyunk már a vezetői. Az első ügyvivői testületek jórészt a demokratikus ellenzék belső köreiből kerültek ki – ma ezekből a körökből senki nincs ott az ügyvivők között. Nincs itt valami ellentmondás?

Szerintem nincs. Nem titok, mások (némiképp neheztelve) már régen megírták: nekem az volt a véleményem, hogy mi csak átmenetileg vezethetjük az SZDSZ-t, s minél hamarabb sikerül túljutni ezen az időszakon, annál jobb. A párt alakulásakor csak mi lehettünk a vezetői, mert csak nekünk volt igazi politikai múltunk. Hosszabb távon azonban nem vagyunk alkalmasak rá, hogy egy kormányképes pártot irányítsunk és megjelenítsünk. Részint a politikai nevelődésünk miatt. Mi egy olyan mozgalom résztvevői voltunk, mely nyílt kihívást intézett az államhatalom ellen; a rendszer ellenzéke volt, nem a kormányé. Ezért szükségképpen tekintélyellenes, hierarchiaellenes volt, és arra szoktatott bennünket, hogy elvessük a hatalmat, külső jelvényeivel együtt – márpedig egy parlamenti párt vezetőinek akarniuk kell, hogy hatalom legyen a kezükben, és ennek megfelelően kell viselkedniük. Részint pedig azért nem vagyunk alkalmasak a vezetésre, mert a véleményalakító értelmiség ambivalens velünk szemben. Tisztel bennünket a múltunkért, de nem szereti, hogy a létünkkel emlékeztetjük mások másféle múltjára. Egyébként is, a választók mindenütt olyan jelöltre szeretnek szavazni, akiben önmagukra ismernek – mi pedig egész élettörténetünkkel különbözünk a többségtől.

A konzekvenciák levonása nem volt fájdalommentes. De most már túl vagyunk rajta, kiment a nagymosással. Senki a demokratikus ellenzék vezető alakjai közül nem hagyta el az SZDSZ-t, nem fordult más párthoz, nem alapított más szervezetet. Itt nem következett be sem pártszakadás, sem pálfordulás. Az „alapító atyák” (és „anyák”) a szabad demokratákkal vannak ma is.

Engedjék meg, hogy befejezésül személyesebb dolgokról beszéljek. A rendszerváltás felemelő, nagyszerű tapasztalat volt, de erős sokkot is okozott mindenkinek. Kijutott a megrázkódtatásból a demokratikus ellenzéknek is. Az átalakulást erkölcsi és politikai győzelemként éltük át, és talán nem illetlenség azt mondani, hogy némi joggal. De a győzelmünk a saját létalapunkat szüntette meg. Ellenzékben lenni különleges létezési mód volt. Néha kalandos, néha mulatságos, néha terhes – de mindig megadta azt a jó érzést, hogy annak, amit teszünk, páratlan erkölcsi (és ezáltal politikai) súlya van. Ennek vége, az első szabad választásokkal elenyészett. És ez jól van így. A demokratikus politika természetéhez tartozik, hogy a politikus nem – vélt vagy valóságos – erényeiből meríti legitimációját, hanem a választók szavazataiból. Nem azzal szerez jogot mások képviseletére, hogy a múltban tisztességesen vagy bátran viselkedett, hanem csakis azzal, hogy képviselővé választják. A volt ellenzéki és a volt párttitkár ugyanolyan képviselő, ha bejut a parlamentbe. A szerepek banálissá válnak, és aki a banalitáshoz nem képes alkalmazkodni, az könnyen elveszítheti a talajt a lába alól.

És mégis, akik a hetvenes és nyolcvanas éveket a demokratikus ellenzékben végigküzdötték, szerencsésnek mondhatják magukat: kivételes adományokat kaptak az élettől.

Először is egy szokatlanul hosszú ifjúságot. Mert aki az ellenzéki mozgalomban részt vett, az hiába jutott akár a nagyanya- vagy nagyapakor közelébe, még mindig nem gondolhatott arra, hogy berendezi a háztartását, és karriert épít magának. Hanem tovább élhetett egy nagy és szoros baráti közösségben, házibulik és titkos találkozók között, és csinálhatott mindent esszéírástól a stencilgép tekeréséig. Ha hívő lennék, azt mondanám: ifjúkorunk páratlan meghosszabbodása kegyelmi ajándék volt. Az sem csak teher, hanem adomány is, hogy ötven év felé az embernek egészen új életet kell kezdenie; kis túlzással azt mondhatnám, hogy elölről kezdheti a személyisége felépítését. Ez sem adatik meg mindenkinek. S végül van valami, amit nem úgy általában a sorstól kaptunk, hanem a Szabad Demokraták Szövetségétől. Mire gondolok? Nemcsak arra, hogy a demokratikus ellenzék vállalkozása egy jelentős pártban folytatódik, politikai tényező marad.

A hetvenes és nyolcvanas években erősen reméltük, de nem tudhattuk bizonyosan, hogy nem afféle muszáj-Herkulesek vagyunk, akik erőlködnek egy vállalkozáson, mert morális okokból csinálniuk kell, pedig az országot nem is érdekli. Igazából csak 1988 után szerezhettünk tapasztalatot arról, hogy mennyire nem így volt. Jár az ember az országban, és mindenütt személyes jó barátai vannak, talán most először találkozik velük, de már meghitt viszony fűzi hozzájuk, mert öt perc beszélgetés után pontosan tudja, hogy a számára fontos kérdésekre milyen választ fognak adni – ugyanazt, amit ő: és azt hiszem, nem kis részben ennek köszönhetjük, hogy nekünk Magyarország nemcsak tájakat jelent, melyeket szeretünk, nemcsak egy államot, melynek törvényeit többé-kevésbé tiszteljük, nemcsak egy nyelvet, mely az anyanyelvünk, nemcsak egy kultúrát, mely az örökségünk, hanem igazi politikai közösséget is, egyszóval: hazát.

És én ezt most szeretném megköszönni.

• Beszélő