Bagi Ibolya

Nyomtatóbarát változat

„S féltett kincs maradok népem hálás szívében, mert a jó ösztönét szítottam benne csak, mert bús napokban a szent szabadságnak éltem, s védtem az elbukottakat.”


(Puskin)

A reggel óta vigasztalanul hulló ónos esőt erős havazás váltotta fel kora délutánra, amikor a temetési menet befordult a város széli Vosztrjakovói temető kapuján. A friss hó illatától megtisztult levegő a lucfenyő kesernyés aromájával és Chopin gyászindulójának komor zengésével telt meg. Bonner asszony a nyitott koporsóhoz lépett, fölhajtotta a fehér halotti leplet, derékig kitakarva Andrej Dmitrijevicset a kavargó hóesésben. Mondják, eddig jól tartotta magát. Délelőtt az Akadémián fölállított ravatalnál hosszasan beszélgetett Gorbacsovval, később a Luzsnyikiban is állta a búcsúbeszédek sorozatát. Most zokogva borult a koporsóra, s miközben megcsókolta a jól ismert arcot, Szaharov prémsapkája – amit reggel óta viselt az asszony – szánnivalóan félrebillent fején. Még egy utolsó simogatás, majd a lepel végleg elfödte az elolvadni makacsul nem akaró hópelyheket.

1989 utolsó napjaiban a békességre vágyó ember szelíd világába sokkoló erővel tört be a halál. Névtelen „kisemberek” nemesültek hőssé a romániai harcokban, még a hozzátartozóknak is nehezen felismerhető ezer és ezer „ismeretlen”, élettelen arc döbbentett rá az emberi lét törékenységére. A minőségi élet, az értelmes, emberhez méltó lét vágya, a zsarnokságban való kiszolgáltatottság elviselhetetlensége sodorta a tömegeket a puskacsövek elé. Megölték őket – öreget és fiatalt, nőt és férfit, románt és magyart. E tragikus eseményeket alig megelőzően, december 15-én vettük halálhírét annak az embernek, akit a humánus lét megvalósítása érdekében tett, gyakran életveszélyes erőfeszítések megszállottjaként ismertünk. Andrej Szaharovot is megölték. Nem most, s nem egyszer. Életének tragikus fordulópontjai, száműzetésének története, a körülötte kavart botrányok éveken keresztül a legfontosabb kelet-európai hírek között szerepeltek a nyugati sajtó hasábjain, s éveken át tartották a lelket egy despotikus rendszer lelkileg, szellemileg, s nemegyszer fizikailag is megnyomorított polgáraiban.

Szaharov haláláig nem szűnt meg vezekelni ifjúkori flörtjéért a hidrogénbombával, s a tömegpusztító fegyverek tökéletesítéséről átállt az emberek, ha tetszik, a tömegek életét mentő, civilizáló jogok építésére. Bombának ez sem kisebb hatóerejű, tudjuk, hisz az epicentrumában mi is ott vagyunk.

Lihacsov akadémikus, az orosz kultúra élő apostola az „utolsó élő prófétának” nevezte, kinek sorsa valóban példaértékű – saját hazájában.

„Holnap nagy csata lesz” – mondta állítólag a sietősen elköltött vacsora után, íróasztalához telepedve, másnapi kongresszusi felszólalását előkészítendő. Beszédéből csak néhány mondat készült el, de ki ne tudná e hazában, hogy a nagy csaták újabb fejezetét talán éppen ezen az estén fogalmazták egy temesvári parókián. S bizonyára lesz, aki Szaharov mondandóját is papírra veti alkalomadtán.

• Beszélő