Greskovits Béla

Nyomtatóbarát változat

A keret

A megszorító gazdaságpolitika célszerűségéről 1995 eleje-közepe óta egyre élénkebb vita folyik Magyarországon. Nem csak felelőtlen populista kalandorok, hanem a szakmai közönség tekintélyes személyiségei is, Lányi Kamilla, Szelényi Iván, Szalai Erzsébet és mások, közgazdasági, és történeti-szociológiai szempontból egyaránt bírálják a neoliberális megoldást.

A tisztánlátás érdekében fontos leszögezni, hogy a neoliberális stratégia választása nem specifikusan kelet-európai, hanem világtörténeti tény. A neoliberális gazdasági stratégiát illető nagy viták a térségünkön kívül jórészt már le is zajlottak, mire a kelet-európai kommunista rendszerek összeomlottak. Nincs szó tabula rasáról. A neoliberális stratégia eszmei ellenfeleinek, ha tényleges befolyásra tartanak igényt, egyidejűleg több – nemzeti és nemzetközi, eszmei, intézményi és politikai –, porondon is be kell bizonyítaniuk versenyképességüket.

Mi is az a neoliberális stratégia? Alejandro Foxley meghatározása alapján neoliberális stratégiát folytat az a gazdaságpolitika, amely a rövid távú, neoklasszikus stabilizációs csomagterveket (költségvetési és pénzügyi restrikciót, valamint leértékelést) olyan közép- és hosszú távú szerkezetátalakító programokkal kapcsolja össze, melyek mérséklik az állam, és növelik a piaci erők szerepét a gazdasági folyamatokban.

Köztudott, hogy a neoliberális megoldás nem volt mindig egyeduralkodó. A fejlett ipari országokban a hetvenes évek elejéig még a keynesi rendszeren alapuló vegyes gazdasági és jóléti modell volt napirenden. A harmadik világról szóló közgazdasági vitákban ugyanekkor erős állásai voltak a fejlesztés közgazdaságtanának és a közgazdasági strukturalizmusnak. Kelet-Európa egyes országaiban pedig a piaci szocializmussal való kísérletezés uralta a hatvanas éveket. Ma azonban úgy látszik, nincs olyan koherens alternatíva, amelyik a neoliberalizmus helyébe léphetne, akár a harmadik világ konszolidálása, akár a posztszocialista átalakulás a cél.

Az alábbiakban három nézőpontból vizsgálom e sikertörténet lehetséges összetevőit.

Elsőként a neoliberális doktrína és harmadik világbeli riválisai között lefolyt viták rövid áttekintéséből próbálom megérteni, miért bizonyult az előbbi intellektuálisan életképesebbnek.

Utána azt vizsgálom, mi az oka, hogy a kérdéses eszme a nyolcvanas évektől szerte a világon politikailag is győzött, azaz a politikai-szociológiai térben is életképesebbnek bizonyult.

Végül a politikai gazdaságtan területén kalandozva arra keresem a választ, hogy mi az összefüggés az eszme felemelkedése, valamint a társadalmi-gazdasági szerkezet változása között. Azaz: milyen tevékenységi ágak, társadalmi-gazdasági csoportok és koalíciók érdekeit fejezte ki a neoliberális fejlesztési stratégia, és magyarázható-e a sikere azzal, hogy korunkban e csoportok és koalíciók befolyásos helyzetbe jutottak a gazdaságban és a társadalomban.

Az elméleti kihívások

A neves német-amerikai gazdaságfilozófus, Hirschman szerint a neoliberalizmus eszmei ellenfeleinek felemelkedéséhez a neoklasszikus ortodoxiának az 1929–33-as nagy válság utáni általános hitelvesztése készítette elő a terepet. (Hirschman, 1968, és 1981 a) A válságot eleinte mindenütt a hagyományos, neoklasszikus recept szerint próbálták meg kezelni: a Latin-Amerikába küldött északi tanácsadók is a költségvetés kiegyensúlyozását, az aranysztenderd fenntartását és az adósságok fegyelmezett fizetését szorgalmazták. Ez a recept, mint köztudott, a fejlett világban is, a fejlődő országokban is csődöt mondott.

A kudarc az eszmefejlődés szempontjából pozitív következménnyel járt: a válság és a háború során szerzett gyakorlati tapasztalatai hatására jó néhány latin-amerikai országban a már régóta ismert, de gyakorlatban még ki nem próbált importhelyettesítő iparosítás lett az uralkodó doktrína, így kerültek előtérbe a „periféria” strukturális sajátosságai. A fejlesztés közgazdaságtana és a latin strukturalizmus fő törekvése éppen ezen sajátosságok megértése lett. Az iparosítás folyamata ugyanakkor kiélezte a gazdasági feszültségeket is, s ettől kezdve a neoliberalizmus és ellenfelei közötti legfontosabb vitatémák: a munkanélküliség és az infláció viszonya, az állam gazdasági szerepe.

Az importhelyettesítő iparosítás, amint Hirschman 1968-as tanulmányában írja, többnyire az annak előtte importált végső fogyasztási cikkek gyártásával indult, majd előbb vagy utóbb, több-kevesebb sikerrel mozdult tovább a „magasabb” feldolgozóipari szintek felé. Fontos sajátosság, hogy az effajta iparosítás a mindenkori végtermékei előállításához mindig behozatalra szorult. Az állam három eszköz együttes alkalmazásával igyekezett meggyőzni a potenciális befektetőket: tudatosan alkalmazott inflációval, ellenőrzött valutaárfolyammal és vámokkal. Inflációval tették tartóssá a nemzeti valuta túlértékeltségét, ami az export bővítése ellen hatott. A magas vámok az importverseny kivédésére szolgáltak.  Az importhelyettesítéshez szükséges féltermékeket viszont az érvényes árfolyamon, olcsón hozhatták be a felhasználók. A modell erőteljes állami beavatkozáson alapult, sőt, az intervenció egyre erősödött, valahányszor az iparosodást tovább kellett lendíteni a feldolgozóipar tőkeigényesebb fázisai felé.

Nagyjából ez az a képlet, ami szerint a harmincas és a nyolcvanas évtized között ipar költözött Latin-Amerikába. Ez az iparosítási stratégia a neoklasszikus ortodoxia szerint aligha nyerhetett volna közgazdasági értelmezést. A fejlesztés közgazdaságtana éppen azzal hívta fel magára a figyelmet, hogy a közgazdasági terminológia világnyelvére lefordítva magyarázta és indokolta, ami Latin-Amerikában történt. Vitathatóvá tette a problematikát a tudomány számára.

Arthur Lewis a harmadik világ egyik strukturális jellegzetességeként kidolgozta, a „korlátlan mezőgazdasági munkaerő-kínálat” elméletét. Eszerint a fejletlen gazdaságok hosszú távú egyensúlyi jellemzője a mezőgazdasági alulfoglalkoztatás. Következésképp a másutt jobban hasznosítható munkaerő a harmadik világban a mezőgazdaságban reked, vagyis a piaci mechanizmus az ortodox elképzeléseket meghazudtolva allokációs hibát vét. E felfedezést az egyidejűleg lezajló keynesi forradalom tette igazán vitaképessé. Lewis – mint Hirschman megjegyzi –, valami hasonlót talált, mint Keynes: azt, hogy – szemben a neoklasszikus feltevésekkel – lehetséges olyan gazdasági egyensúlyi állapot, amelyet az emberi és anyagi erőforrások alacsony szintű hasznosítása jellemez. Ebből Lewis szerint csak aktív állami beruházási tervezéssel lehet kitörni. (Hirschman 1981 a)

A fejlesztés közgazdaságtana vitába szállt Rostow egyvonalú fejlődéselméletével, amely szerint minden ország fejlődése öt, hasonló tartalmú fázison megy át, bármikor kezdte is az iparosítást. Képviselői úgy vélték, a harmadik világ gazdaságai szerkezeti jellegzetességeiknél fogva, mind statikusan, mind dinamikusan szemlélve másfajták, mint a fejlett világ gazdaságai, és másfajta a korai és a kései ipari forradalmak világgazdasági környezete is. Ennek a vitának fontos eszmetörténeti tétje is volt: ha a gazdaságok fejlődése egyirányú, mindenütt a világon és mindenkor a történelemben azonos szakaszokra tagolható, akkor csak egyetlen gazdaság van. Ha ez igaz, akkor gazdasági tudomány, közgazdaságtan is csak egyetlen lehet. Sem értelme, sem jogosultsága az eltérő premisszákon nyugvó „közgazdaságtanoknak”, például a fejlesztés közgazdaságtanának sem.

A nemzetközi kereskedelem egyenlőtlenségének kérdése a neoliberalizmus másik ellenfele, a közgazdasági strukturalizmus felemelkedésével vált fontossá. E témában az első komoly kihívás Raul Prebisch nevéhez fűződik. Prebisch úgy látta, hogy a nemzetközi rendszer eleve aszimmetrikus felépítésű, s ez a periféria országait sújtja: termelési struktúrájuk merev, kevésbé alkalmazkodóképesek, tőkehiányban szenvednek, így a fejlett technikát nehezebb meghonosítani. E diagnózisból nem a komparatív előnyöket kiaknázó szabad kereskedelem receptje, hanem annak ellenkezője következett.

A latin strukturalizmus eltérően magyarázta az infláció, illetve fizetésimérleg-krízisek Latin-Amerikában visszatérő jelenségét is. Noyola, Sunkel, és Olivera strukturalista magyarázata a kínálati szűk keresztmetszetekre összpontosította a figyelmet. Eszerint a hazai élelmiszer-termelés és a külföldi valutát kitermelő export kínálata rendre elmaradt az iparosodó gazdaság kereslete mögött. Mai kifejezéssel, a gazdaság kínálati sokkot él át, állandósul az inflációs nyomás. Ilyen gazdasági környezetben – érveltek a strukturalisták – az ortodox stabilizáció helyett csak mélyebb és átfogóbb, kínálati oldali reformok segíthetnek: földreform, az export diverzifikációja, az importhelyettesítés felgyorsítása.

A neoliberális válasz – a rövid távú válságkezeléstől a fejlesztési stratégiáig

Akár meglepőnek is találhatjuk, mily kevéssé hatottak a vitapartnerek érvei a neoliberalizmus képviselőire: a rövid távú válságkezelés terén az ortodoxia hívei makacsul ragaszkodtak eredeti stabilizációs alapelveikhez. A Nemzetközi Valutaalap 1950-es években javasolt stabilizációs intézkedései alig különböznek a 80-as évek receptjeitől. Az 50-es és 70-es évek között az IMF és a Világbank szakemberei rezzenéstelenül tűrték a feléjük lődözött szellemi nyilakat. Nem tértek meg, nem is térítettek, ellenben „házhoz mentek”, ha hívták őket.

Márpedig „hívták” őket, amikor a harmadik világbeli gazdaságokban kritikus helyzet: magas infláció vagy fizetési válság állt elő. A neoliberális tanácsadóknak, sok más tényező mellett, volt ugyanis egy mindent eldöntő intellektuális előnyük: nekik, strukturalista riválisaikkal szemben, voltak javaslataik a rövid távú makrogazdasági válságkezelésre. Ezért az ortodoxia, riválisai befolyásának tetőzésekor is megőrizte pozícióját mint a rövid távú válságkezelő receptek kizárólagos forrása. Mindez azonban nem magyarázza, miért nem maradtak vitaképesek riválisai legalább azokban a kérdésekben, ahol szellemi erősségük, a szerkezeti problémák iránti fogékonyságuk megnyilvánulhatott.

A neoliberalizmus mint hosszú távú fejlesztési doktrína győzelmét alapos szellemi „újrafegyverkezése” készítette elő. Mint Kahler írja, az ortodoxia hívei elfogadták, hogy a vitapartnereik által felvetett témák fontosak, de nem sajnálták az energiát, hogy új érveket találjanak a következtetéseik cáfolatára. Már a hetvenes évek elején élesen kritizálták az importhelyettesítő modell protekcionizmusát. Fő fegyverük a fejlődő országok kereskedelmének összehasonlító kutatásából kinövő új fogalom, a hazai termékek védelmének tényleges mértéke lett. Ha a védettséget csak a belföldi hozzáadott értékhez viszonyítjuk – hangoztatták – az importhelyettesítés eszközrendszeréről kiderül, hogy a számítottnál jóval nagyobb mértékű védelmet nyújt. Szélsőséges esetben a túlzott protekcionizmus az erőforrások jó részét negatív hozzáadott értéket produkáló tevékenységekbe terelheti.

A másik fontos támadási pont az iparosítási modell főszereplője, az állam volt. Ehhez a hetvenes évtizedre nagy fejlődésnek induló, neoklasszikus új politikai gazdaságtan szállította az érveket, amely az államot immáron nem a jólét maximalizálása érdekében tevékenykedő szervezetként, hanem önérvényesítő érdekcsoportok és önérdeküket hajhászó vezetők kreatúrájaként jellemezte. Éppen az importhelyettesítő modell volt az iskolapéldája annak, mekkora járadékhajhászás és gazdaságszerkezeti torzulások járnak együtt a túlzott állami beavatkozással.

Végül a monetarista közgazdák az expanziós keresletteremtéssel szemben vetettek fel új érveket: kimutatták, hogy a tartósan magas infláció a vártnál nagyobb terheket ró a gazdaságra. (Kahler, 1990)

Az új, neoliberális érvrendszer egyik közös vonása az volt, hogy valóban gazdag, és megújított szaktudományos háttéren alapult. Mondhatjuk, hogy a neoliberális eszme a közgazdaságtan és a társtudományok több új eredményét tudta integrálni, mint versenytársai. Mindezt azonban másként is értelmezhetjük: úgy, hogy e fejlemény a neoliberális doktrínának nem az új szak- és társtudományi eredmények iránti fogékonyságát, hanem az expanziós képességét igazolja. Nem olyan meglepő, hogy mind a politikai gazdaságtan, mind a politikatudomány a neoliberális álláspontot alátámasztó érveket szállított, ha egyszer e tudományok fejlődését egyre inkább a neoklasszikus közgazdaságtan egyes – például a piacra vagy az önérdeküket maximalizáló egyénekre vonatkozó – alapfeltevéseinek átvétele határozta meg.

Strukturalista neoliberalizmus – széteső strukturalizmus

A fenti érveknek volt egy másik közös jellemzőjük: mégpedig az, hogy egytől egyig strukturalisták. Az ellenfelek addig-addig bombázták neoliberális vitapartnereiket a strukturalizmus jegyében fogant érveikkel, míg végül azok is elfogadták a megközelítésüket, sőt bizonyos fokig még az általuk adott diagnózist is a torz gazdasági szerkezetről, az egészségtelenül egyenlőtlen elosztási viszonyokról. De ellenfeleik receptjeit elemezve arra jutottak, hogy azok nem az eredményes kezelés eszközei, hanem éppenséggel a problémák forrásai. Ezért a strukturalista neoliberalizmus tartalmilag épp ellenkező irányú „mély” reformokat szorgalmazott: az állami beavatkozás visszaszorítását, kereskedelmi liberalizációt, költségvetési fegyelmet, exportorientációt, és privatizációt. (Kahler, 1990)

A neoliberalizmus tehát képes volt arra, hogy ellenfelei strukturalista gondolatmenetét átvéve saját szemléletük bástyáiról szálljon szembe velük. Ez a rugalmasság és alkalmazkodóképesség – fontos eleme a doktrína sikerének. Végül a hosszú távú problematika megfogalmazásában is eredményesebb volt riválisainál.

A neoliberális szintézis győzelmének okait elemezve nem lehet végül figyelmen kívül hagyni a nagy változást, mely a szélesen értelmezett szellemi-ideológiai hátterében végbement. A neokonzervatív forradalom gondolatköréből víziót, továbbá bőséges interdiszciplináris muníciót és támogatást is meríthettek a neoliberális gazdaság- és társadalomátalakító forgatókönyvek szerzői. Ezzel szemben a neoliberalizmussal versengő fejlesztési eszmerendszerek ideológiai értelemben inkább a 70-es évektől világméretekben visszaszoruló, baloldali szellemi áramlatokhoz kötődtek. Hirschman szerint a fejlesztési gondolaton az igazán végzetes sebet az ejtette, hogy súlyosan csalódnia kellett politikai várakozásaiban. Latin-Amerikában a 60-as évektől kezdve egyre több helyen elnyomó rendszerek folytatták az iparosítás populista demokráciák által elkezdett folyamatát, holott az eredeti remények szerint a gazdasági fejlődésnek politikai haladással kellett volna együtt járnia. A tan hívei egyre-másra elhallgattak, vagy megtagadták korábbi nézeteiket. A szintézis elmaradt, a fejlődési közgazdaságtan visszavonult (Hirschman, 1981 a)

Egyéb tényezők

A nemzetközi hatalmi viszonyok szerepe

Gourevitchtől tudhatjuk: „A jó ötletek nem mindig nyertes ötletek… Még a jó gondolatoknak sem lesz gazdaságpolitikai befolyása, ha túl erős az ellenzékük, miközben hibás ötletek is érvényre juthatnak, ha van támogatottságuk.” (Goure-vitch, 1989. 87–88. o.)

Az alábbiakban, Peter Hall elemzési keretét alkalmazva, azt vizsgálom, mennyiben magyarázza a neoliberális doktrína hegemóniáját a nemzetközi gazdasági, hatalmi viszonyok számára kedvező átalakulása; gazdaságpolitikai értelemben vett eredményessége; adminisztratív életképessége, vagyis, hogy birtokba tudta venni a gazdaságpolitika meglévő vezérlőpultjait, illetve képes volt új intézmények létrehozására; végül pedig a politikai életképessége, vagyis, hogy milyen sikerrel segítette a politikusokat támogató koalícióik kiépítésében és fenntartásában. (Hall, 1989)

Főleg a fejlett világon kívül népszerű az a vélekedés, hogy a neoliberalizmust az erő pozíciójából tárgyaló ipari országok hatalmi szóval kényszerítették a fejlődő országokbéli „megfélemlített, de meg nem térített” vitapartnereikre. Ez a magyarázat leegyszerűsítés, ahogy a sematikus „Észak–Dél” felosztás is az. Egyrészt a neoliberalizmus riválisai bőséges szellemi támogatást kaptak a fejlett világ közgazdászai és más társadalomtudósai köréből, másrészt a legátfogóbb neoliberális kísérletek színhelye nem is Észak, hanem a Dél volt. Mi több, a Dél egyes országai a neoliberalizmus teljes gazdasági programjának megvalósításában időben is megelőzték Északot. (Schamis, 1991) Azt is tudjuk, hogy négy évtizeden keresztül nem a neoliberális, hanem az importhelyettesítő modell volt Latin-Amerika hivatalos fejlesztési paradigmája. A kérdés inkább az, hogy mitől lettek egyszerre oly befolyásossá a neoliberalizmus melletti nemzetközi hatalmi tényezők. De fordítva is áll a kérdés: mi magyarázza, hogy az importhelyettesítés fejlesztési stratégiaként még azután is 5-10 év haladékot kapott, hogy elméletként szétesett, és vereséget szenvedett a neoliberális szintézissel szemben.

A magyarázatot a nemzetközi pénzügyi erőpozícióknak a 70-es és a 80-as évek közötti gyökeres átrendeződésében találhatjuk meg (l. Stallings, 1992). A 70-es években a nemzetközi pénzpiacok a harmadik világ szempontjából a „kölcsönvevők piacai” voltak. Hatalmas tőke áramlott a harmadik világba – különösen az Egyesült Államok számára gazdaságilag is, politikailag is fontos Latin-Amerikába. A lejárati feltételek kedvezőek, a reálkamatok alacsonyak (gyakran negatívak) voltak, a hiteleket felhasználási előírások és feltételek nélkül nyújtották. 1974 és 1982 között a kereskedelmi bankok voltak a legnagyobb hitelezők: 1975-ben a harmadik világba irányuló nettó külföldi tőkebeáramlás 35,6 százaléka, 1980-ban 50,8 százaléka származott az általuk közvetített forrásokból.

Ebben a periódusban a neoliberális programok fő letéteményesei, az IMF és a Világbank mind a rövid, mind a bosszú távú fejlesztési programokat illetően a partvonalra szorultak. A rövid távú válságmenedzselésben azért csökkent a szerepük, mert a bőséges hitelek lehetővé tették, hogy a nagy elánnal folytatott iparosítás jellegzetes feszültségeit, az inflációs és fizetésimérleg-válságokat alkalmazkodás nélkül kezeljék a latin-amerikai államok. Ha – legalábbis a felszínen – „nincs válság”, nincs szükség válságkezelésre sem. A 70-es években az IMF évente csak 18 (a 80-as években 27) stabilizációs programot támogatott, s erre az előbbi időszakban évi adagban még csak 1,98 milliárd $-t, az utóbbiban viszont 7,27 milliárdot szánt. (Stallings, 1992)

A bőséges hitelkínálat a 70-es évtizedben szükségtelenné tette a hosszabb távra szóló fejlesztési paradigmaváltást is. Hiába állt tehát össze alapelemeiben már a hetvenes évekre a neoliberális szintézis, senki nem tartott rá igényt. A neoliberalizmus átfogó struktúra-átalakító programját egészen 1985-ig alig-alig alkalmazták.

Tévesek tehát azok a megállapítások, melyek szerint a világgazdaság általában véve kedvezőtlen közeg a későn jövő iparosítási hullámok befogadására: az importhelyettesítő modellnek a világgazdasági változások időmértékében volt ideje arra, hogy sikert arasson. Az sem vitás, hogy volt – szerintem az ortodoxiánál meggyőzőbb, és érzékenyebb –, hosszú távú elgondolása is Latin-Amerika fejlesztésére. Csakhogy úgy látszik sikeréhez még több időre és még több külső pénzügyi segítségre lett volna szüksége.

Az 1982-től elszabadult adósságválság nyomán azonban a nemzetközi pénzpiacok a harmadik világ szempontjából a „kölcsönadók piacaivá” váltak. Minimálisra csökkent a harmadik világba áramló új tőke. Drasztikusan megemelkedtek a reálkamatok, csökkent a türelmi és lejárati periódus. A pénzpiacról gyakorlatilag eltűntek a kereskedelmi bankok, viszont újra piacra léptek a nemzetközi pénzügyi intézmények. Az IMF, a Világbank és társvállalkozásaik „nagy visszatérése” egyik pillanatról a másikra, drámaian javította mind a rövid mind a hosszú távú neoliberális receptek alkalmazási esélyeit. A régóta bevetésre kész neoliberális szintézis a nyolcvanas évek közepétől intézményesült, vagyis a harmadik világ és a világgazdaság közötti kapcsolatokat vezérlő doktrínává vált.

Az adminisztratív életképesség


A közgazdasági alkalmazás fő áramlatainak a harmadik világ felé irányuló szellemi exportja századunk huszas éveitől kezdve öt formában intézményesült: a közgazdasági és gazdaságpolitikai tanácsadók misszióiban; a fejlődő, ezen belül a latin-amerikai országok nemzeti pénzügyi intézményeinek megalkotásában; a közgazdasági képzés nemzetköziesedésében; a nemzetközi pénzügyi intézmények hitelekhez kötött gazdaságpolitikai feltételeiben; és végül, 1982-től, a hitelezői kartell által képviselt összekapcsolt feltételességben. A neoliberalizmus győzelmében ez utóbbinak volt talán a legnagyobb szerepe.

Az összekapcsolt feltételesség az adósságválság kitörése után létrejött hitelezői kartell leleménye volt. A cél a fő hitelezők egybehangolt és hatásos fellépésének elősegítése. A kartell központi szereplői a nemzetközi pénzügyi intézmények voltak. Ha egy adós ország átütemezést kért, vagy új hitelekért folyamodott, első lépésként készenléti megállapodást kellett kötnie az IMF-fel. Ehhez vállalnia kellett, hogy végrehajtja a Valutaalap által szükségesnek tartott gazdaságpolitikai korrekciókat. Az IMF vállalta, hogy figyelemmel kíséri, betartja-e az adós ország az adósságfizetést garantáló gazdaságpolitikára tett ígéretét. Cserébe a hitelezőknek meg kellett ígérniük, nem kezdenek különalkukba adósaikkal, továbbá fedezik a gazdaságpolitikájuk módosításának hiteligényét. Az adósok a kartell szabályait nem kerülhették meg. Az összekapcsolt feltételességgel minden adósságmenedzselésre vonatkozó kezdeményezés, az új hitelek felvétele, illetve az adósság esetleges átütemezése is az előírt gazdaságpolitikai korrekciókhoz kötődött. A renitensek pedig akár bankszámláik zárolását is kockáztathatták. Lényegében megszűnt a különutak lehetősége.

A 80-as évtized közepére azonban világossá vált, hogy a fenti elvek alapján működtetett rövid távú programok nem teremtik meg a biztonságos adósságszolgálat tartós gazdasági feltételeit. Hivatalos formában ezt a felismerést tükrözte az 1985-ben nyilvánosságra hozott Baker-terv, az „alkalmazkodás növekedési útjának” terve. 1985-től az új hitelekről és az adósságmenedzselésről szóló tárgyalásokon egyre több szó esett az átfogó, struktúraátalakító reformokról is. Az adósoknak a tárgyalóképesség megőrzése érdekében nagy horderejű gazdasági és társadalmi struktúraátalakításra is vállalkozniuk kellett: vagyis arra, hogy alkalmazzák a neoliberalizmus tíz éve készen álló strukturalista receptjeit.

A recept általánosan elfogadott alkotóelemeit Williamson a „washingtoni konszenzus” tíz pontjában foglalta össze 1990-ben. Ezek: 1. Helyre kell állítani a költségvetési fegyelmet. 2. Le kell faragni az állami támogatásokat, ugyanakkor a kiadásokon belül prioritást kell kapnia az oktatásnak és az egészségügynek. 3. Adóreformot kell végrehajtani, végső esetben az adókulcsok növelésével, de lehetőleg széles adózói bázison, és mérsékelt marginális kulcsok bevezetésével. 4. Pozitív, piaci kamatlábakat kell fenntartani. 5. Az árfolyamot is a piac határozza meg. 6. Liberalizált és exportorientált kereskedelmi rendszer szükséges (nem prioritás a nemzetközi tőkeáramlás liberalizálása. 7. Nem szabad korlátozni a külföldi közvetlen tőkebefektetést. 8. Privatizálni kell az állami vállalatokat. 9. Szükség van a gazdasági tevékenység deregulációjára. 10. Növelni kell a tulajdoni biztonságot. (Williamson, 1990 és 1993) Ez volt tehát az a program, amelyik intézményesült a hitelezők által képviselt összekapcsolt feltételességben.

A közgazdaságtani életképesség

Főként a fejlett világban, illetve a közgazdasági-gazdaságpolitikusi szakmákban közszájon forog az a vélekedés, hogy egyszerűen „a jobb győzött”, azaz végül a szakemberek, de még a rövidlátó politikai elitek is belátták a neoliberális gondolat fölényét. Kétségtelen, hogy a helyi vagy külföldi „money doctor”-ok fiskális és monetáris restrikcióval – legalábbis rövid távon – tényleg le tudták csillapítani az inflációt: még ha az utóbb, a strukturalista várakozásoknak megfelelően rendszeresen  vissza is tért. Leértékeléssel vagy a programjaik nyomán menetrendszerűen bekövetkező recesszióban visszaeső importkereslet révén gyors – bár sokszor csak átmeneti –, javulást értek el a fizetési mérleg helyzetében is.

Ugyanakkor kétely támasztható, mind ami a neoliberális szellemű rövid távú programok társadalmi és gazdasági költségét, mind ami a hosszú távú fejlesztési stratégia gazdasági eredményességét illeti. Joggal merül fel: „megéri-e” a stabilizáció egy országnak akkor is, ha sokéves gazdasági recesszióval fizet érte?

Még több a kétely, ha nem a válságkezelő, hanem a strukturalista, rendszer-átalakító szándékkal fellépő neoliberalizmus gazdasági eredményességét vizsgáljuk. Igaz, erről még nincs igazán megbízható értékelés, de az ismert példák nem feltétlenül bátorítóak. Az ortodoxiát a leghívebben követő gazdaságok – Chile, Argentína és Uruguay –, az 1981–1982-es külgazdasági sokk után a térség más országainál is drámaibban csuklottak össze. Egy átmeneti időszakra fel is kellett adniuk a programot. Részben visszaállították a protekcionizmust az addigi kereskedelmi és tőkepiaci liberalizáció helyett, újraállamosítottak, illetve jelentős szociális engedményekre kényszerültek a jóléti rendszereik további leépítésében. A valódi sikertörténetek – a délkelet-ázsiai országok iparosítása – nem a neoliberális doktrínát követték.

Nyilván sokáig tart még a vita, hogy a neoliberális program követésének, vagy túlzottan megkésett végrehajtásának, idő előtti feladásának, esetleg szakszerűtlen alkalmazásának következménye-e, hogy a nyolcvanas évek az „elveszett növekedés évtizede” lett Latin-Amerikában. Magam arra hajlanék, hogy egyelőre nem szól kellő bizonyíték a neoliberális doktrína gazdaságfejlesztési fölénye mellett.

A politikai vonzerő

A doktrína politikai vonzereje nem játszhatott túlzottan fontos szerepet a neoliberális áttörésben. A neoliberalizmus explicit politikai programként ma sem vonzó sok helyütt. Még kevésbé volt így a 70-es évek úttörő alkalmazásai során. Akkor brutális katonai diktatúrák gyömöszölték le a neoliberális gazdaság- és társadalomátalakítás programját a terrorizált állampolgárok torkán. A 80-as és a 90-es években ez demokratikus választásokon keresztül történik, ahol a győztes politikusok nemegyszer valódi gazdaságpolitikai szándékaikat elfedő platformon vezetik kampányaikat, s ha győznek, azonnal hátat fordítanak választási ígéreteiknek. Erre elég sok a példa. Carlos Ménem argentin elnök ígéretei ellenére őrült privatizációba kezdett, Peruban pedig Fujimori, aki antiortodox kampányával győzte le világhírű regényíró vetélytársát, amint beiktatták, olyan sokkprogramba kezdett, amilyet Vargas Llosa elképzelni sem mert. Az idézett példákból az következik, hogy a neoliberális alternatíva nem különleges politikai vonzereje miatt, hanem sokszor annak ellenére találta meg az utat a politikához. Sőt, mintha ez a program általában is immunis lenne a politikai-ideológiai befolyással szemben: szerte a világban a legkülönbözőbb politikai-ideológiai színezetű, a hatalomban egymást váltó pártok hajtják végre több-kevesebb sikerrel ugyanazt a rövid és hosszú távú gazdaságpolitikát. Ebben az értelemben a neoliberális program mintha alárendelte volna a politikát a gazdaságnak.

A neoliberális program és a társadalmi-gazdasági struktúra


Más szempontból ugyanakkor azt látjuk, hogy a győztes neoliberális eszme előretörése inkább előkészítője és ösztönzője, mint eredménye volt a saját támogató bázisa létrejöttének. Röviden: azzal az esettel állunk szemben, amikor az „ideológia anyagi teremtő erővé válik”. Mint Stallings írja: „Az érdekeltség a strukturális reformokban nem a hazai érdekcsoportoktól származott. Jóllehet egyes csoportok támogatták az új irányzatot (a legerőteljesebben talán Mexikóban) de gyengék voltak, és annak előtte soha nem arattak nagy sikert gazdaságpolitikai preferenciáik képviseletével.” (Stallings, 1992. 76. o.)

A neoliberális gazdasági platform alapján reformáló kormányok néhány esetben erőszakkal kerültek hatalomra; máskor a válságból merítették rövid életű népszerűségüket, és a választási kampányaikban lényegében megtévesztették szavazóikat. E ponton – különösen, ami az új szintézis diktatórikus érvényre juttatásának eseteit illeti – fel kell figyelni arra, hogy a neoliberális stratégia megvalósítása egy politikai program igényeit is szolgálni képes. Az importliberalizáció, a költségvetési kiadások lefaragása, a privatizáció olyan rétegek strukturális pozícióját is gyengíteni hivatott, amelyek szervezeteiken (civil társulásaikon, a szakszervezeteiken, vállalkozói képviseleteiken és politikai pártjaikon) keresztül a hatalomra jutott erők politikai ellenlábasai voltak vagy lehettek.

A reformok bevezetésének adminisztratív vezérelve: minél kevesebb tartalmi párbeszéd a reformokról a társadalommal, annak politikai, polgári és érdekszervezeteivel. Ezt a kormányzati stílust nyilvánvalóan az az – alighanem teljesen jogos – aggodalom motiválta, hogy a társadalom és a gazdaság, strukturális okokból nem lévén készen az új típusú stratégia befogadására, szembeszegülne a bevezetésükkel, és gátat vetne a végrehajtásuknak.

Ebből a félelemből következik azután a harmadik világbeli reformkurzusok sajátos tünetegyüttese: a reformerteamnek a társadalomtól, a gazdasági érdekképviseletektől és a politikai erőktől való elszigetelése; a döntéshozatal titkossága, a bürokrácián belüli konzultáció hiánya; az elnöki hatalomnak a parlament rovására történő kiterjesztése; a rendeleti kormányzás; a különbizottságok, kabinetek, elnöki tanácsadó testületek létesítése a befolyásos gazdasági döntéshozók koncentrálására; a bürokrácia átszervezése, a reformokat ellenző bürokratikus hatalmi központok felszámolása; a tőke és a munka szervezeteivel való konzultáció visszautasítása vagy elhanyagolása; tiltakozásuk ignorálása vagy elfojtása; külföldi tanácsadók behívása, továbbá vezető adminisztratív gazdasági funkciókba juttatása; olykor pedig a nemzetközi pénzügyi intézmények hivatalnokainak közvetlen adminisztratív jogkörökkel való felruházása. (L. még Greskovits, 1994)

A neoliberális fejlesztésstratégiai áttörés a fentiek értelmében adminisztratív, intézményteremtő forradalom is, enélkül aligha vezethetne ahhoz a strukturális földinduláshoz, aminek sok eleme már ma is észlelhető. Lehet, hogy a neoliberális stratégia áttörése eredetileg „struktúraidegen”, ellenséges környezetben kezdődött, de minthogy az ilyen szellemű reformokat mára már számos országban huzamosabb ideje fenntartják, lassanként képessé váltak a saját társadalmi és gazdasági bázisuk megteremtésére. Az előidézett szerkezeti átalakulás hosszabb távon a politika gyökeréig is elhatol. (Haggard és Kaufman 1992, Diaz 1994, Lányi 1994 és 1995) Ha ez igaz, ha valóban az történik, hogy a neoliberális doktrína működése nyomán alapvetően megváltoztatja a társadalmi környezetet, a gazdaság és a hatalom elosztási viszonyait, átrajzolja az érdekérvényesítés színtereit és lehetőségeit, akkor ez nem jelent mást, mint hogy a neoliberális fejlesztési stratégia alternatíváinak veresége nem átmeneti jellegű: azaz többről van szó, mint egyszerű stratégiai hangsúlyváltásról.

Az írás az 1995 novemberében a Tranzit Klubban elhangzott előadás rövidített változata.

Irodalomjegyzék

Az alábbi irodalomjegyzékben terjedelmi okokból csak néhány fontosabb munka kaphatott helyet.

Gourevitch, P. A. (1989) „Keynesian Politics: The Political Sources of Economic Policy Choices” in Peter A. Hall szerk. The Politi-cal Power of Economic Ideas: Keynesianism across Nations. Princeton University Press. Princeton, New Jersey.

Greskovits, B. (1994) „A tiltakozás és a türelem politikai gazdaságtana.” Kandidátusi disszertáció. Kézirat.

Haggard, S. és Kaufman, R. (1992) „Economic Adjustment and the Prospects for Democracy” in Haggard, S. és Kaufman, R. szerk. The Politics of Economic Adjustment. Princeton University Press. Princeton, New Jersey

Hall, P. szerk. (1989) „The Political Power of Economic Ideas: Keynesianism Across Nations.” Princeton University Press. Princeton, New Jersey

Hirschman, A. O. (1968) „The Political Economy of Import-Substituting Industrialization in Latin America.” The Quarterly Journal of Economics. Vol. LXXXII. No. 1.

Hirschman, A. O. (1981a) „The Rise and Decline of Development Economics” in Albert O. Hirschman, Essays in Trespassing. Economics to Politics and Beyond. Cambridge University Press, 1981

Kahler, M. (1989) „International Financial Institutions and the Politics of Adjustment” in Joan M. Nelson and contributors Fragile Coalitions: The Politics of Economic Adjustment. Transaction Books, New Brunswick (USA) and Oxford (UK), 1989

Kahler, M. (1990) „Orthodoxy and its Alternatives: Explaining Approaches to Stabilization and Adjustment” in Joan M. Nelson szerk. Economic Crisis and Policy Choice. The Politics of Adjustment in the Third World. Princeton University Press. Princeton, New Jersey, 1990

Köves, A. „A stabilizáció gazdaságpolitikájáról” Népszabadság, 1995. április 1.

Ladányi, J. és Szelényi, I. „Posztkommunista New Deal?” Népszabadság, 1995. november 11.

Nelson, J. M. szerk. (1990) „Economic Crisis and Policy Choice. The Politics of Adjustment in the Third World.” Princeton University Press. Princeton, New Jersey

Lányi, K. (1994) „Alkalmazkodás és gazdasági visszaesés Magyarországon és más országokban. I–II.” Társadalmi Szemle, 49. évf. 12. sz., 50. évf. 1. sz.

Prebisch, R. (1984) „Power Relations and Market Laws” Working Paper 35. September 1984. The Helen Kellogg Institute for International Studies. University of Notre Dame

Rostow, W. W. (1971) „The Stages of Economic Growth.” Cambridge, University Press.

Stallings, B. „International Influence on Economic Policy: Debt, Stabilization, and Structural Reform” in Stephan Haggard és Robert, R. Kaufman szerk. The Politics of Economic Adjustment. International Constraints, Distributive Conflicts, and the State. Princeton University Press, Princeton, New Jersey, 1992

Szalai, E. „Feljegyzések a cethal gyomrából.” Kritika 1995, 11. sz.

Williamson, J. (1990) „What Washington Means by Policy Reform”, Comments by Richard E. Feinberg, Stanley Fischer, Allan H. Meltzer, and Patricio Meller in John Williamson ed. Latin American Adjustment: How Much Has Happened? Institute for International Economics. Washington D. C, April 1990

• Játéktér