Pap András László

Nyomtatóbarát változat

Előzetes megjegyzések[1]

A 2001-es magyarországi népszámlálás során 190 ezren vallották cigánynak magukat. Egy Kemény István által vezetett felmérés, amely a külvilág által cigánynak tekintett népességet vizsgálta, viszont 600 ezres létszámot állapított meg.[2] Hasonlóképpen, az Egyesült Államokban két, a zsidó lakosságra vonatkozó, némileg eltérő meghatározást alkalmazó felmérés 2000-ben 5,2, illetve 6,7 milliós eredményt hozott ki.[3] Bár a New England Journal of Medicine álláspontja szerint a „faj” biológiai szempontból értelmezhetetlen kategória, kutatási adatok szerint a „zsidók” között lényegesen magasabb a Tay-Sachs-kórt, „feketék” között pedig a sarlósejtes vérszegénységet okozó mutációk előfordulása. Orvosi szempontból a társadalomtudományhoz hasonló nehézségeket okoz az etnicitás értékelése. Eközben tény, hogy a vaslekötésért felelő gén mutációját jelentő hemokromatózis az „örmények” kevesebb mint 1%-ánál, míg a „norvégok” több mint 9%-ánál fordul elő.[4]

Jogász szemmel nézve a helyzetet, a probléma a következő: A nemzeti, etnikai avagy faji és törzsi származás az elmúlt évszázadokban gyakran vált atrocitások forrásává, illetve mind a hatályos jog által támogatott, mind pedig jogtalan hátrányos megkülönböztetés alapjává. Az elmúlt néhány évtizedben a nemzetközi és belső jogfejlődés egyik legjelentősebb fejleménye az egyéni személyes méltóság és a kisebbség kollektív önrendelkezési jogának a különböző kisebbségvédelmi klauzulákban testet öltő biztosítása volt. Némi pátosszal azt is mondhatjuk, hogy az egyes hátrányos helyzetű (faji, nemzeti, de akár „szexuális”, vallási vagy fogyatékos) csoportok jogi védelme, illetve nemzetközi politikai elismerésük a huszadik század második felében lezajlott alkotmányos fejlődés egyik legsikeresebb és legmeghatározóbb eleme volt.[5] Számos nemzetközi jogi dokumentum, a legtöbb alkotmány és többtucatnyi kiemelt törvény biztosítja az egyéni vagy kollektív kisebbségi jogok gyakorlásának lehetőségét. Ezért igen meglepő tehát, hogy a nemzetközi porondra is kilépett kisebbségi politikai aktivizmus, illetve a csoportalapú alkotmányozás hosszúnak tekinthető múltja ellenére is elmaradt mind a kisebbségi csoport-meghatározás jogtudományi alapjainak, mind pedig a tételes jog által biztosított intézmények alanyi körének kielégítő meghatározása.

Közismert, hogy számos jogban használt fogalmat (pl. élet,[6] család stb.) jellemez valamiféle eredendő bizonytalanság, ám amennyiben a jogalkotói avagy jogalkalmazói érdek úgy kívánta, sikerült találni a jog szempontjából kielégítő fogalmi meghatározást. (Ilyen volt az élet kezdetének meghatározása öröklésjogi szempontból vagy a polgári törvénykönyvnek a közeli hozzátartozó fogalmával azonosítható család-meghatározása.)

A nemzeti-etnikai kisebbségfogalom kibontása és alkotmányos implikációinak vizsgálata túlmutat az öncélú tudományos fogalomalkotás körén, hiszen a jelenlegi jogbizonytalanság számos közjogi és politikai zavar forrásává válhat. A rasszizmus Murphy-törvényének értelmében ugyanis semmilyen komolyabb definíciós vagy identifikációs problémát nem jelent a diszkriminált csoport tagjainak meghatározása, ha valamilyen (jog)hátrány okozása a cél. Amíg a csoporthoz tartozás negatív elbírálást és kirekesztést eredményez, ritkán okoz problémát az inkriminált személyek meghatározása. A zsidótörvények megalkotásakor[7] vagy a modern politikai antiszemitizmus kurziválási szokásaiban nem okoz gondot, hogy voltaképpen ki a „zsidó”, mint ahogy a kiszolgálást megtagadó pincér számára sem jelent komoly nehézséget a cigány vendég azonosítása. Az amerikai statisztikai hivatal többes faji eredetet elismerő bonyolult katasztere sem okoz különösebb fejtörést a feketéket kiemelt figyelemmel igazoltatni kívánó rendőrnek.

A diszkrimináció és az etnikai viszály természetrajza folytán tehát az alanyi kör megállapítása inkább a kisebbségvédelem és a preferenciális politikák alkalmazása során jelent érzékeny, adott esetben az intézményrendszer egészének működését aláásó problémát.[8] Vegyük például a tartalmában pozitív diszkriminációs intézmény, a közvetett diszkrimináció tilalmának esetét: adatvédelmi kritériumoknak megfelelő, ám megbízható statisztikai felmérésen alapuló csoportklasszifikáció hiányában kevéssé meggyőző a védeni kívánt csoport foglalkoztatási, közbeszerzési, felsőoktatási vagy egyéb jelenlétének kirívóan alacsony mértékére hivatkozni. Hazai közegben meglehetősen nehéz a munkaerő-piaci diszkriminációra avagy az iskolai romaszegregációra mint az indirekt megkülönböztetés jogilag tetten érhető eseteire hivatkozni a származás hivatalos megjelenítése és mértékadó statisztikai adatok nélkül. Az effajta kisebbségvédelmi intézmények (a védeni kívánt csoport jogi meghatározásának hiányában bekövetkező) kiüresedése pedig a fennálló diszkriminatív gyakorlat malmára hajtja a vizet.

A nyugati, elsősorban amerikai joggyakorlatban elfogadottá vált az a nézet, hogy a faji, etnikai, nemzetiségi csoportok elleni, történetileg folytonosnak tekinthető diszkrimináció hatásainak ellensúlyozása csakis ugyanezen csoport jellegzetességeinek figyelembevételével lehetséges. Ahogy Harry Balckmun a mérföldkőnek tekinthető pozitív diszkriminációs Bakke-ítélethez írt különvéleményében kifejtette: „Ahhoz, hogy a rasszizmust magunk mögött tudhassuk, faji alapon kell gondolkodnunk, és ahhoz, hogy egyeseket egyenlőkként kezelhessünk, gyakran eltérő bánásmódban kell őket részesíteni.”[9]

Az alábbiakban arra teszek kísérletet, a teljesség és az általános konzekvenciák levonásának igénye nélkül, hogy bemutassam az etnikai eredet és identitás jogiasításának nehézségeit, az Egyesült Államok e tárgyú joggyakorlatának elemzésén keresztül.

Az amerikai joggyakorlat sajátossága, hogy igen hosszú időn keresztül a polgári és politikai jogok jelentős részben faji-etnikai hovatartozás függvényében alakultak, így a faji hovatartozás (ellentétben az európai nemzetiségi kategóriákkal) Amerikában nem eleve létezőnek tekintett jogi kategória volt, hanem a bírói és jogalkalmazói jogfejlesztés során folyamatosan alakuló, az európai hagyománynál nyíltabban vitatott, és a napi életben alkalmazott jogfogalom.

A „honosítási előkérdésre” vonatkozó ügyek

A rabszolgatartás és a javában tomboló apartheid idején, a szövetségi kongresszus egy 1790-es határozata alapján amerikai állampolgárságot bevándorlás útján[10] csak „fehér ember” (white person) szerezhetett. Így a honosítást faji alapon megtagadó határozatok kapcsán már a XIX. században megkezdődtek a faji kategóriák értelmezésére indított bírósági eljárások.[11]

A honosítás faji előfeltételének jogi értelmezése kapcsán első ízben 1878-ban indítottak pert, melyet az állampolgári eljárásban alkalmazott faji alapú restrikció 1952-es megszüntetéséig[12] ötvenkét jogerősen elbírált „faji előkérdést” érintő per követett.[13] Az ítéletek származási országonként esetről-esetre haladva finomították a „fehér ember” jogi meghatározását. A hawaii, kínai, japán, burmai, indiai, mexikói és örmény felperesek etnikai besorolásának meghatározására a bíróság két elméleti[14] tesztet állított fel: a fizikai jegyeken alapuló megjelenés (rule of recognition), valamint a származás elvét.

Az esetek nagy részében, különösen amikor vegyes házasságokból származó felperesekről volt szó, nem volt alkalmazható ez a két merev és túlságosan általános jogelv. Például már egy 1662-es virginiai törvény is kimondta, hogy származáson a minden kétséget kizáróan azonosítható anya etnikai hovatartozását kell érteni. Idővel, mikor az etnikai leszármazások már követhetetlenné váltak, a bíróságok százalékban kezdték mérni az érintettek „fajtisztaságát”, negyed-, tizenhatod-, sőt akár negyvenketted mértékig „analizálva” a fennálló állapotot. A bipoláris faji rendszerben fenntartandó fehér társadalmi dominancia biztosítására egyre inkább elterjedt az „egy csepp”-szabály (one drop rule), amelynek értelmében egyetlen csepp fekete vér feketévé teszi az illetőt. A faji kérdés gyakran szó szerint életbevágó volt. A Daniel v. Guy-ügyben például az indiai származás fekete vagy fehér jogi minősítésén nem kevesebb múlott, mint az, hogy a felperes rabszolga vagy jogtalan fogva tartásért perképes szabad ember lesz-e.

Magyarán abban az esetben, amikor a faji-etnikai hovatartozás mint a polgári és politikai státus elsődleges meghatározója (és értelemszerűen szerepel valamennyi hivatalos dokumentumban) nem nyilvánvaló, a jogi szabályozás és a bíróságok voltak kénytelenek mindenféle mesterséges és másodlagos jogelv segítségével eligazítást kínálni.

Köztudomás, tudományos bizonyíték, funkcionális fehérség


A bíróság tehát a fent említett két általános jogelv alapján képtelen volt a rendkívül változatos ügykörrel dűlőre jutni. Az első, 1878-as előkérdés-ügyben[15] például megállapította, hogy a „szó általános köznapi értelme szerint”, és ez képezte az ítélet indokolását, a kínaiak egyszerűen nem nevezhetők fehérnek.[16] Amikor azonban néhány évtizeddel később, az Ozawa v. US-ügyben[17] egy igen világos bőrű japán kért honosítást, a bíróság álláspontja szerint a bőrszín vizsgálatán túlmenően a tudomány állását is figyelembe kell venni, amely szerint viszont a mongoloid nagyrasszba tartozó japánok nem (kaukázusi) fehérek.

Ugyanabban az évben Bhagat Singh Thind,[18] egy magas kasztból származó indiai hindu[19] mint „kaukázusi” kért honosítást: a bíróság elfogadta érvelését. Vonakodott ugyanakkor a kortárs antropológia „kaukázusi” fogalmát feltétel nélkül azonosítani a „fehér ember” kitétellel, és visszahozván a „közfelfogás” érvét, kimondta, hogy „bár az antropológia jelen állása szerint a kreol bőrű felperes és egy szőke skandináv egyazon őstől származnak, az átlag ember szemében könnyen felismerhető és fontos különbségek vannak közöttük”.[20]

A Thind-ügyben eljáró bíróság ugyanakkor végérvényesen, bár kissé enigmatikusan kijelentette, hogy pusztán a bőrszín nem lehet elégséges szempont a fajmeghatározásra, „hiszen az még az angolszász etnikumon belül is széles skálán változik, az egészen világostól a több barna vagy sárga faj árnyalatánál is sötétebbig”.[21]

Az Ozawa- és Thind-döntések eredményképpen meghirdetett „közfelfogás”-teszt azonban nem jelentett egyebet a bíró által megélt „funkcionális fehérségnél”. A jelölt „fehérségének” eldöntésekor a bíróságok ugyanis a kulturális asszimiláció, valamint a származási ország Európához vett viszonyát vizsgálták. A keresztény vallás például sokat segített: egy örmény jelölt[22] esetében, aki kurd és arab társaival ellentétben a vallásának és az európai arisztokráciához fűződő kapcsolatainak köszönhette „fehérségét”.

Tehranian elemzése szerint tehát világossá vált, hogy a faj és rassz jogi képződmény: nem tudományos realitás, hanem társadalmi konstrukció, ahol a jogalkalmazó a domináns angolszász kultúrába történő asszimiláció esélyét teszi mérlegre. A fehér férfiak köztársaságában az evolucionális funkcionalizmus által kreált alapszabály az, hogy az asszimiláció az egyetlen járható (és politikailag támogatott) út. A jelölt személyisége, vallása, osztályorientációja, nyelvi képességei, a beházasodásra való alkalmassága (és számos egyéb, a faji hovatartozáson kívüli jegy) alapján a bíró tulajdonképpen ezekről dönt a „fehérség” vizsgálatakor.

Faji előkérdés és antidiszkriminációs perképesség


A honosítási előkérdések taglalása túlmutat a jogtörténeti érdekességen:[23] számos kortárs antidiszkriminációs jogesetben megtalálhatók a fentiekben bemutatott anakronisztikusnak tűnő felvetések. Az 1987-es Saint Francis College v. Al-Khazraji-esetben[24] például az iraki származású professzor habilitációjának elhúzódása miatt faji diszkriminációval vádolta munkáltatóját. Az alperes arra hivatkozva kérte a kereset elutasítását, hogy miután az arabok kaukázusiak, így értelemszerűen a „fehérek” közé sorolandó, fehérek között pedig ugyebár nemigen lehet szó diszkriminációról. A XX. század végének Amerikájában a bíróságoknak tehát esetenként még mindig olyan kérdésekben kell állást foglalniuk, hogy fehér ember-e egy arab.[25] Egy évekkel később, a Sandhu v. Lockheed Missiles Space Co.-esetben[26] pedig csak a fellebbviteli bíróság vetette el a Lockheed abbéli védekezését (egy hasonlóan a hátrányos megkülönböztetés tárgyában indult perben), hogy az indiai felperes technikai értelemben kaukázusi, következőleg tehát fehér is.[27]

Hasonló problémák előtt állnak a bíróságok, amikor hispán alperesek (a taxációban megjelölt rasszok vonatkozásában meglevő faji diszkriminációnál kevésbé szigorú, illetve artikulált) nemzeti származás vagy etnikai alapú hátrányos megkülönböztetésre hivatkoznak például az akcentusuk vagy csak spanyolos hangzású nevük miatt.

Előrevetítve utolsó témánkat, fontos megemlíteni, hogy a kisebbség mint közösség kérdésében az Egyesült Államokban is több esetben merült fel a zsidóság mint etnikum antidiszkriminációs jog- és perképessége is. Egy 1982-es zsinagóga ellen elkövetetett támadás (rongálás és antiszemita jelszavak felfestése)[28] ügyében még a szövetségi feljebbviteli bíróság álláspontja is az volt, hogy miután a zsidóság nem faji-etnikai csoport, a fokozott védelemhez szükséges faji elem hiányzik. Végül 1987-ben a Legfelsőbb Bíróság megváltoztatta az alsóbb színtű bíróságok ítéleteit, és kimondta, hogy az arabhoz hasonlóan a zsidóság is jogosult az etnikai-faji alapú hátrányos megkülönböztetéssel szembeni védelmére. Ám később, a United Jewish Organizations v. Carey-ügyben,[29] melynek középpontjában egy választókörzet-manipuláció állt, még mindig sok fejtörést okozott a zsidóság alkotmányos értelmezése. A jogvita tárgya egy egységes haszid zsidó közösség két szenátusi választókörzetbe tagolása volt. A bíróságok álláspontja szerint a zsidóság választójogi szempontból nem kiemelt alkotmányos védelemre jogosult „faj”. Sőt, ha egyáltalán valami, akkor többségi fehér, így semmiképpen nem megalapozott a közösség egy választókörzetben tartása.

Elemzésünk szempontjából még egy igen fontos ügyet döntött el a Legfelsőbb Bíróság 2000. február 23-án a Rice v. Cayetano, Governor of Hawaii-esetben. A jogvita tárgyává tett rendelkezés a hawaii alkotmány azon passzusa volt, amely az őslakos-programok összehangolására létrehozott országos hatáskörű szerv[30] vezető testületének (felügyelő bizottságának) választása kapcsán a választásra jogosultak körét leszűkítette az őslakosságra. A jogszabály az őslakosok két kategóriáját határozta meg: „őslakos hawaii” (native Hawaiian) az, aki legalább ötven százalékban olyan faj (etnikum) leszármazottja, amely 1778 előtt a szigeten élt; „hawaii”[31] pedig az, akinek felmenői között található olyan személy, aki 1778 előtt a szigeten élt. Felperes, nem lévén hawaii, kérte felvételét a testületi választói regiszterbe, ám a felvétel feltételeként aláírandó őslakos felmenőiről szóló nyilatkozatot (a valóságnak megfelelően) nem írta alá. Az állam természetesen megtagadta felvételét a választói névjegyzékbe, a szövetségi kerületi, majd a fellebbviteli bíróság pedig hatályban tartotta az elutasítást. A legfelsőbb bíróság evvel szemben alkotmányellenesnek találta a szabályozást, mondván, hogy a származás egyértelműen faji alapú választójog-korlátozást takar, azzal a nem titkolt céllal, hogy etnikai alapú önkormányzatot hozzon létre. Az előadó Kennedy bíró fontosnak tartotta, hogy megkülönböztesse az ügyet a kváziszuverén indián törzsek számára biztosított önigazgatástól; és a különbség pontosan azok kváziszuverén státusából fakad.[32] A hawaii ügy azonban Hawaii állam egy közpénzből fenntartott, az állam törvényeinek végrehajtására létrehozott állami szervéről szól.

Dogmatikai sajátosságok

Összefoglalásképpen: a kisebbségi kérdés amerikai olvasatának az európaitól gyökeresen különböző három dogmatikai sajátossága különíthető el: a faj- és nem nemzetiségközpontúság; a fekete-fehér kettőség; és a faji sajátosságok megváltoztathatatlanságának doktrínája.

Kymlicka[33] álláspontja szerint az amerikai polietnikus társadalom alapja az a speciális bevándorlás-filozófia volt, amely szerint valamennyi (német, svéd, magyar, holland, olasz, lengyel stb.) bevándorló csoport, kulturális eredetének megőrzése mellett, nem a saját etnikuma önkormányzó szegmensének látta magát, hanem asszimilálódott az egységes polietnikus amerikai népességbe. Ennek megfelelően a kisebbségi kérdés elsősorban a faji alapú antiszegregációs, antidiszkriminációs és affirmatív politikákkal összefüggésben és dogmatikailag sokkal kevésbé kimunkált formában az etnikai csoportként elismert indián, hawaii őslakos és egyéb, még kevésbé definiált csoportok esetében merül fel. Az amerikai kisebbségi kérdés további specialitása, hogy az antiszegregáció történeti jogiasítottsága miatt gyakran leegyszerűsödik a fehér-fekete kettősségre.[34]

A fenti megközelítés korlátoltságát megtörve igen népszerűvé vált a kritikai fajelmélet (critical race theory), amely a fajban alapvetően társadalmi (és nem antropológiai vagy pigmentációban leírható) konstrukciót lát,[35] és felhívja a figyelmet arra, hogy a „többfajú” (multiracial), azaz összetett etnikai hátterű lakosság egyre növekvő száma miatt a hagyományos faji-etnikai besorolások anakronizmussá váltak. A monoracialitás ugyanis eredendően redukcionista és esszencialista, amely a biológiai, fiziológiai, genetikai és anatómiai hasonlóság alapján hibásan feltételezi a kulturális, szociológiai stb. rasszélmény monolit azonosságát.[36] A monoraciális előítélet azonban továbbra is része az amerikai joggyakorlatnak, véli Okizaki.[37] Szinte általánosnak mondja például annak a gyakorlatát, hogy különböző etnikumú szülők esetén a gyermekelhelyezéskor a gyermekhez fizikailag hasonlóbb szülő javára döntenek.

Elemzők szerint a bipoláris esszencializmus felett már csak azért is eljárt az idő, mert a demográfia változása miatt már nem a feketék alkotják az amerikai kisebbségi (tehát nem fehér) lakosság 96%-át, mint a hatvanas években.[38] Arról nem is beszélve, hogy még a magát feketének valló lakosság jelentős része, az 1990-es népesség-nyilvántartás szerint is vagy tízmillió ember, a valóságban kevert etnikai származásúnak vallja magát.

Jóllehet az amerikai privát- és közfelfogás, a politikai kultúra máshogy kezeli az etnikai származásra vonatkozó adatokat, mint a talán érzékenyebb Európa, visszaélésekre Amerikában is van példa. Igaz, csak elvétve. (Kelet-európai szemmel talán érthetetlen, hogy a pozitív diszkriminációs intézkedések folyamatos bővülése mellett miért nem nő az „etnikai csalások” száma, hiszen egy apró füllentéssel egy dél-karolinai szegénytelepről kedvezményes kvóta alapján akár a Harvard Egyetemre is bejuthat az „élelmes” jelölt): 1984-ben a kaliforniai Stocktonban a fehér bőrű, szőke, kékszemű Mark Stebbins fekete jelöltként indult és futott be a városi tanácsi választásokon;[39] 1988-ban a bostoni tűzoltóság elbocsátotta két ír–amerikai dolgozóját, miután kiderült, hogy egy feketéknek fenntartott kedvezményes kvóta alapján vették fel őket.[40] A Metro Broadcasting, Inc. v. Federal Communications Commission-ítélethez[41] írt véleményében Kennedy bíró utal a Storer Broadcasting-ügyre,[42] ahol a cég eladása során a vevő Liberman család hispánnak minősült, mert eredetét visszavezette a spanyol királyságból 1492-ben elűzött zsidókig.[43]

Záró gondolatok

Ahogy a fenti példák bizonyíthatták, a faji-etnikai gyökereknek a jog eszközeivel történő meghatározása gyakran eredményez bonyolult, csaknem feloldhatatlan jogi dilemmákat. Az igen gyakran egymásnak is ellentmondó bírósági határozatok is szövevényes jogpolitikai küzdelmek eredői. Megállapíthatjuk, hogy a diszkrimináció társadalmi gyakorlata nem csak az identitásképzésre van hatással. A jogi klasszifikáció és a jogvédő-jogérvényesítő gyakorlat között is megfigyelhető egy sajátos dinamika. Az etnicitás szociális konstrukcióként történő elismerése rávilágíthat a konstrukcióalkotás, a diszkrimináció, valamint egyéb társadalmi realitások sajátos összjátékára. A kisebbségvédelmi eszközök hatékonysága nem függetleníthető a kisebbség jogi megragadásától. Megbízható regiszter nélkül könnyen beteljesülhet a diszkrimináció Murphy-törvénye, másfelől az etnokorrupció előtt is tér nyílhat. Ugyanakkor a többség jogi definícióját sem célszerű a kisebbség akaratának figyelmen kívül hagyásával megalkotni. Addig is, lett légyen szó Magyarországról, az USA-ról vagy Izraelről, a Digesta tétele igaznak tűnik: „Omnis definitio in iure civili periculosa est.”[44]

Jegyzetek

[1] Egy, a tanulmány alapjául szolgáló írás megjelent a Halász Iván és Majtényi Balázs szerkesztésében közreadott Regisztrálható-e az identitás? (Gondolat–MTA Jogtudományi Intézet, 2003) című kötetben.

[2] L. pl.: Több roma, változatlan szegénység. Népszabadság, 2003. november 12.

[3] J. J. Goldberg: A Jewish Recount. The New York Times, September 17, 2003.

[4] L. pl. Nicholas Kristof: Is Race Real? The New York Times, July 11, 2003.

[5] Szükséges megjegyezni ugyanakkor, hogy a státusjellegű, csoportalapon kikalibrált különjogok rendszere (ami lényegében az egyes csoportok privilegizált jogi védelmét jelenti), korántsem tekinthető forradalmi vagy akárcsak innovatív jelenségnek, hiszen maga a modernitás elsődlegesen a feudális korporativizmus meghaladásáról szólt.

[6] L. az őssejt- vagy abortuszvita középpontjában álló abbéli bioetikai kérdést, miszerint hol is kezdődik az emberi élet...

[7] A faji klasszifikációt tartalmazó második zsidótörvény néven elhíresült 1939. évi IV. törvénycikk alkalmazása szempontjából „zsidónak kell tekinteni azt, aki ő maga vagy akinek legalább egyik szülője, vagy akinek nagyszülői közül legalább kettő a jelen törvény hatálybalépésekor az izraelita hitfelekezet tagja, vagy a jelen törvény hatálybalépése előtt az izraelita hitfelekezet tagja volt, úgyszintén a felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után született ivadékait”. Bővebben l. például Nehéz-Posony István: Jogtörténeti tanulmány a zsidókérdésről. Élet és Irodalom, 2000/32.

[8] A státustörvény kedvezményeivel történő visszaélésre l. például Benyhe István: Kettős állampolgárság a Kárpát-medencében. Magyar Kisebbség, 1999/ 2–3.

[9] Regents of University of California v. Bakke (438 US 265, 1978).

[10] A már Amerikában születettekre más szabályozás vonatkozik.

[11] A kongresszus 1870-ben az „afrikai származású” személyekre (persons of African nativity) is kiterjesztette az egyenlő honosítás jogát. Mégis, a szegregáció és az intézményesített diszkrimináció okán egy kivétellel valamennyi honosítási ügyben a fehér faji identitás volt a jogvita tárgya.

[12] 1940-ig a honosítás csak feketékre és fehérekre terjedt ki. Ez idő tájt az Egyesült Államok mellett egyedül a náci Németország alkalmazott faji alapú honosítási szabályokat. Lásd Carrie Lynn Okizaki: „What are you?” Hapa-girl and multicultural identity. University of Colorado Law Review, Spring, 2000, 478.

[13] Lásd López, Ian F.: White by Law. The Legal construction of Race. New York University Press, 1996.

[14] Lásd Neil Gotanda: A critique of „our constitution is color-blind”. Stanford Law Review, November, 1991, vol. 44, No. 1, 1–69.

[15] Re Ah Yup; bővebben lásd a mellékletet.

[16] Lásd Okizaki, 478.

[17] Ozawa v. US, 260 US 178 (1922).

[18] US v. Thind, 261 US 204 (1922).

[19] Gotanda, i. m. 29.

[20] Uo.

[21] John Tehranian: Performing whiteness: Naturalization litigation and the construction of racial identity in America. Yale Law Journal, January, 2000, vol. 109, No. 4, 828.

[22] US v. Cartozian.

[23] Bár Tehranian a bevándorlási kvóták jelenleg is irányadó országstruktúrájában a funkcionális fehérség egyértelmű továbbélését látja. I. m. 842.

[24] 481 US 604 (1987).

[25] A Legfelsőbb Bíróság döntése szerint arab lehet faji diszkrimináció sértettje.

[26] 26 Cal. App. 4th 846, 850 (Cal. Ct. App. 1994).

[27] Furcsa is lett volna, ha a másodfok hatályában fenntartja az elsőfokú bíróság a fenti érvelést elfogadó határozatát, így a Thind-döntés szerint az indiaiak honosítási szempontból nem, diszkriminációs kontextusban pedig fehérnek minősültek volna. Hasonló tényből fakadó jogvitában 1982-ben már született egy hasonló döntés: Baruah v. Young (D. Md. 1982, 536 F. Supp. 356).

[28] Shaare Tefila Congregation v. Cobb, 481 US 615 (1987).

[29] 430 U. S. 144 (1977).

[30] Az intézet (Office of Hawaiian Affairs) független a kormánytól, bár elnöke hivatalból tagja a minisztertanácsnak.

[31] Ez utóbbi a tágabb kategória, magában foglalja az „őslakos hawaiit”.

[32] A törzsön kívülre házasodó nők gyermekei törzstagságának elvesztéséről (a kiházasodó férfitagok gyermekei megmaradhatnak a törzs tagjainak) indult perben (Santa Clara Pueblo v. Martinez, 436, US, 49, 1978) a bíróság a törzsi tagság autonóm szabályozásának kapcsán kimondta, hogy az indián törzsek bár hatásköri szempontból nem, de számos egyéb szempontból önálló alkotmányokkal is rendelkező kváziszuverén „külföldi államnak” (foreign state) minősülnek.

[33] Will Kymlicka: Multicultural Citizenship. Oxford, Clarendon Press. 59–61.

[34] Meg kell ugyanakkor jegyezni, hogy a legtöbb pozitív diszkriminációs intézkedés és a vonatkozó jogi terminológia általában a „nem fehér” terminust használja, amely kiterjed az ázsiai, hispán stb. csoportokra is.

[35] Ahol tehát a faj inkább szociálpolitikai, mint biológiai kategória.

[36] Sokan rámutattak (lásd pl. Okizaki, 471.) például az „ázsiai” csoportképzés és sztereotipizálás anomáliáira. Amíg igaz ugyanis például, hogy a japán–amerikaiak között a többség magasan képzett és anyagilag befutott, sikeres ember, mindez (ellentmondva az „ázsiai kisebbség” generalizálhatóságának) már korántsem mondható el a többnyire a szegénység szintjén élő és szintén ázsiai vietnamiakról vagy kambodzsaiakról.

[37] I. m. 489.

[38] A 2000-es népességfelmérés szerint jelenleg a lakosság kb. 77%-a, mintegy 217 millió ember vallotta magát fehérnek. Lásd pl.
http://www.census.gov/Press-Release/www/2001/cb01cn179.html

[39] Lásd Neil Gotanda: A critique of „our constitution is color-blind”. Stanford Law Review, November 1991, vol. 44, No. 1, 29.

[40] Lásd Ronald Rotunda: Modern Constitutional Law, Cases and Notes. American Casebook Series, West Publishing Co., 1993. 544. Hasonló eset történt 1990-ben a San Francisco-i tűzoltóságon, ahol olasz–amerikaiak adták ki magukat hispánnak.

[41] 497 US 547 (1990).

[42] U. S. v. Storer Broadcasting Co., 351 U. S. 192 (1956).

[43] Rotunda számolása szerint (egy generációt húsz évnek véve) a Storer-ügy 24 generációnyira van 1492-től, ami 16 777 216 felmenőt jelent. I. m. 544.

[44] 50. 17. 202. (A polgári jogban minden meghatározás veszélyes.)

• Játéktér