Adam Michnik

Nyomtatóbarát változat

Milyen Európa lenne a legjobb Lengyelországnak? Ilyen pimasz, megalomán kérdést csak egy magamfajta faragatlan szerző tehet föl (egy lengyel, az Önök őszinte híve, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője). Miután azonban már volt képem ahhoz, hogy ezt a kérdést föltegyem, néhány előzetes megjegyzéssel kell kezdenem.

A Gazeta főszerkesztőjeként, de már korábban is, mondhatni egész életemben azzal a váddal illettek, hogy afféle kozmopolita vagyok. Szeretném már a legelején leszögezni, hogy eszem ágában sincs cáfolni azt az állítást, hogy valóban amolyan kozmopolák vagyok. Sokat morfondíroztam ezen, és időről időre föltettem magamban a kérdést, vajon milyen európai volt Adam Miczkiewicz, Stanislaw Brzozowski, Jerzy Giedroyc, Czeslaw Milosz és Tadeusz Konwicki? Arra jutottam, hogy mind kozmopoliták voltak, még ha a közép-kelet-európai fajtából is. Itt rejlik a lengyel európaiság titka: európaiak vagyunk, akik azonban némileg más szabályok szerint élnek, mint a franciák, a németek, az olaszok vagy a spanyolok. Ez a különbség adja az eredetiségünket és mondanivalónk potenciális erejét.

A második előzetes megjegyzésem a mérettel kapcsolatos: egy közepes nagyságú nemzet polgára vagyok. A nézőpontom ezért különleges: másként látom a dolgokat, mint egy nagy nemzet polgára, és azoktól is különbözöm, akik egy kis nemzet fiai. A nagy nemzetek közé tartozik a német, a francia, a spanyol és a brit. Kis nemzet a skót, a katalán, a szlovén és a szlovák. Kis nemzetnek azt tekinthetjük, amelyiknek időről időre a létezése is megkérdőjeleződik. A nagy nemzetek nem szembesülnek hasonló kihívással. Mi, lengyelek, közepes nagyságú nemzet vagyunk, a nagyokhoz képest kicsik, a kicsikhez képest pedig nagyok. Mégis, XIX. századi történelmünk során rendre megkérdőjeleződött Lengyelország puszta léte is, ami mindmáig döntően meghatározza politikai arculatunkat és világlátásunkat.

Harmadik megjegyzésem egy idézet a nagy francia és európai gondolkodótól, Alexis de Tocqueville-től: „Ha igaz az, hogy számos konzervatív valójában csak azért védi a kormányt, hogy megóvja a pozícióját és javait, úgy az is igaz, hogy számos ellenzéki csak azért támadja a rendszert, hogy a maga számára szerezze meg ugyanezeket a javakat. Sajnálatos tény, hogy a közéletben tapasztalható hataloméhség és az a törekvés, hogy a hatalmasok az adófizetők pénzén élősködjenek, nem egy bizonyos politikai párt sajátja. Olyan kór, amely az egész nemzetet megfertőzi és gúzsba köti.”

Ha ez igaz, akkor Lengyelország már régóta Európa része.

Jelképesnek is tekinthető, hogy a Lengyel Üzleti Tanács kapitalista vezetői olyan embert hívnak meg, hogy mondja el a véleményét, akinek ilyen sajátos életútja volt, és egy ilyen különleges napilapnak a főszerkesztője, mint jómagam. Talán nem okozok meglepetést, ha a továbbiakban mindkettőt, az életemet és a lapomat is érinteni fogom.

Mit jelentett Európa nekem és a barátaimnak, harcostársaimnak 1989 előtt? Európa a szabadság volt, a normalitás, a gazdasági ésszerűség. Európa volt a Nyugat. Ennél a pontnál persze tisztázni kell, hogy számunkra mindig és magától értetődően Lengyelország is Nyugat volt, amelyet azonban Keletre száműzött a szovjet diktatúra. Ezenfelül Európa a reményt is jelentette: hogy eljön az az idő, amikor mi is olyanok leszünk, mint a többi európai ország. Végtére is, egész történelmünk során mindvégig úgy éreztük, hogy valaki más védőbástyája vagyunk. Először a törökök elleni védőbástya voltunk, azután a Moszkva elleni, majd a németek elleni. Manapság pedig mi vagyunk az amerikai imperializmust föltartóztató erődítmény. Életem egyetlen főnöke, Antoni Slominski azt mondaná, hogy mi egy „megrögzött védőbástya” vagyunk.

Ám ismertük Európa másik arcát is. Abban az Európában nyoma sem volt demokráciának, gazdagságnak, türelemnek, kulturális sokféleségnek. Nem a szabadság, az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának hazája volt, hanem a nácizmusé, és a nácikkal együttműködőké. Megismertük azt az Európát is, amelynek baloldali értelmiségét elbűvölte a szovjet totalitarizmus igézete. Emlékszünk 1938-ra és Münchenre, ahogy 1945 Jaltájára is. Eleget tudunk tehát a rövidlátó és önző Európáról is.

Sosem felejtem el Ksawery Pruszinsky Grúzia árnyéka című novelláját. Az elbeszélő találkozik Párizsban Grúzia kivándorlási miniszterével, aki azt tanácsolja neki, hogy ne bízzon Európában, „mert Európa nem fog segíteni Önöknek, el fogja Önöket árulni. Csak magukra számíthatnak.” A közvetlen életszerűségével magával ragadó történet több, látszólag egymásnak ellentmondó következtetésre sarkall. Egyfelől azt az erkölcsi üzenetet látszik sugallni, hogy nincs mi tennünk, el kell fogadnunk a szovjet rezsim elkerülhetetlen jelenlétét. Másfelől mintha azt is mondaná, hogy szeressük a Nyugatot, csodáljuk Montesquieu-t, rajongjunk Felliniért, tanulmányozzuk Camus-t, ám eközben tartsuk jól észben, hogy valójában csak magunkra számíthatunk. Azokban az években a demokratikus ellenzék filozófiája erre a csak-magunkra-számíthatunk alapelvre épült. Annyi szabadságunk lesz, amenynyit képesek leszünk saját magunknak kivívni.

E ponton hadd idézzem föl azt a pillanatot, amelyre mindnyájan emlékszünk: azt a perzselő késő tavaszi napot 1979-ben, amikor II. János Pál pápa ott állt a varsói Győzelem téren, és kijelentette, hogy független Lengyelország nélkül nem képzelhető el stabil Európa. A mondat mindenkit felvillanyozott. Hirtelen világossá vált, hogy a Varsó belvárosában ott álló egymillió lengyel számára a politika mostantól kezdve egészen mást jelent, sőt, egyenesen az ellenkezőjét jelenti mindannak, mint amit hosszú éveken át ránk kényszerítettek.

Ma sincs egyetértés abban, ki döntötte meg a kommunizmust. Washingtonban azt halljuk, hogy a Carter-kormányé az érdem azzal, hogy az emberi jogok ügyét beemelték a politikába, majd ezt folytatta Reagan elnök, aki a „gonosz birodalmának” titulálta a Szovjetuniót, és örökre a történelem szemétdombjára küldte. Vatikánban senki sem kételkedik abban, hogy a kommunizmus bukása a katolikus egyház és II. János Pál pápa erőfeszítéseinek köszönhető. Kabulban a helyiek meg vannak győződve arról, hogy a hősies afgán ellenállás kényszerítette térdre az oroszokat. Moszkvában mindenki úgy tudja, hogy Gorbacsov peresztrojkája söpörte el a kommunizmust. De mi, lengyelek, tudjuk, mi az igazság. Emlékszünk rá, hogy 1980-ban itt emelték először a magasba a berlini falat leromboló kalapácsokat. Vitathatatlan, hogy ha semmi egyebet nem hozhatnánk föl a magunk dicsőségére, ez önmagában is a mi nagy hozzájárulásunk lenne Európa kultúrájához.

1989-ben tanúi lehettünk annak, hogy véget ért az a forradalom, amely 1980-ban kezdődött. A demokratikus, euro-atlanti világ a partvonaltól szurkolt nekünk, ám az új játékszabályokat magunknak kellett elsajátítanunk, méghozzá azonnal. Én magam is átestem ezen, amidőn egyik napról a másikra a szamizdat röplapok és hírlevelek addigi szerzőjéből a Gazeta Wyborcza főszerkesztője lettem. Hirtelen olyan lap gazdája lettem, amelyet el kellett adni az olvasóknak, hogy talpon maradjon, hiszen nem volt semmilyen központi bizottság vagy gazdag nyugati alapítvány, amelyik kifizette volna a számláinkat. A Gazetánál mindannyiunknak szembe kellett néznie a kihívással: ahhoz, hogy életben maradjunk, két erőt kellett egyesítenünk.

Először is: ha függetlené akartunk válni mindenféle központi bizottságtól, akkor helyettük az olvasókra kellett bíznunk a sorsunkat. A Gazeta árucikk, amit valakinek meg kell vennie. A politikusok gyakran panaszkodnak, hogy a sajtó felelősségvállalás nélkül követel magának hatalmat. „Kormányozni akarnak” – mondaná Havel, Kwasniewski vagy Buzek – „pedig senki sem választotta meg őket.” Szeretném helyreigazítani ezt a tévképzetet: ők négyévente egyszer indulnak a választásokon – nekünk viszont minden nap a választók elé kell állni. Az olvasó minden nap eldönti, hogy a Gazetát veszi-e meg, vagy a Trybunát, a Nasz Dzienniket vagy valami mást. Ez az olvasók demokratikus választása. Hozzátehetném: ez sokkal nehezebb választás, mint a parlamenti választásokon szavazni, hiszen az olvasónak minden alkalommal, amikor dönt, ott helyben fizetnie is kell érte.

Tehát egyfelől árucikk vagyunk. Másfelől ez az árucikk különbözik a cipőtől vagy a pasztától, mivel az újság eladása speciális hozzáállást igényel. Az újságok értékekkel foglalkoznak. Egy újság nyelvezetet kínál a közéleti vitákhoz. Egy újságnak az ószövetségi prófétákhoz kell hasonlatosnak lennie, legalábbis abban, hogy képes tetemre hívni akár magát a fáraót is: „Nem, ezt nem fogod megtenni! Nem teheted!” Manapság viszont a próféta üzleti háttér nélkül reménytelenül az elefántcsonttoronyba szorul: pörölhet a szűkebb családjával, ha egyáltalán. Ugyanakkor az a lap, amelyik kizárólag üzlet, cinikus, sőt egyenesen demoralizáló képződmény.

Ezek voltak a demokrácia alapszabályai, melyeket 1989-ben meg kellett tanulnunk. De más feladatunk is volt: meg kellett változtatnunk azt a képet, amelyet a nyugati politikusok, diplomaták és média alkotott és közvetített a régiónkról. El kellett magyaráznunk, hogy Lengyelország nem provinciális végvidék, hanem valóban európai ország. Meg kellett tanítanunk Európának, hogy európai nemzetként tekintsen ránk, hiszen történelmünk, önazonosságunk és hagyományaink szerint mindig is azok voltunk. A Nyugat ezt hosszú éveken át nem értette. Még a nagy Hannah Arendt is úgy gondolta, hogy a Laba folyótól keletre fölmerülő problémák képtelenségek, a határviták pedig lényegtelen torzsalkodások (Vilniusnak Lengyelországhoz, Lvovnak Csehországhoz kell tartoznia?), és hogy errefelé kis, békétlen, egymással véget nem érő csetepatékba bonyolódó törzsek tanyáznak. Meg kellett változtatnunk ezt a képet, és azt hiszem, ebben nem is voltunk sikertelenek.

Meg kellett szabadulnunk néhány illúziótól is. Sokunk számára elképzelhetetlen volt, hogy a modernizáció a szocialista tervgazdaság teljes felszámolását jelenti. Sokan hittünk valamiféle humánus szocializmus eszméjében, amely az önigazgatás elvén alapul: Lengyel Önigazgató Köztársaság, ahogyan azt a Szolidaritás első kongresszusa megfogalmazta. A szolidaritás azt jelentette, hogy nem hagyjuk cserben a szomszédunkat, megvédjük és támogatjuk egymást. Ehelyett keblünkre öleltük a magánosítást és a ragadozó kapitalizmust. Azok a csoportok váltak először áldozatává az átalakulásnak, amelyek a legkeményebben harcoltak Lengyelország szabadságáért, és ahol a legerősebb volt a Szolidaritás. Semmi kétség, ezek az üzemek és hajógyárak teljesen idejétmúltak voltak, és a munkásszakszervezetek ellenezték a modernizációt, mégis, számunkra paradox volt, ami történt, amit mi, a Szolidaritás egykori harcosai, mind a mai napig nehezen tudunk megemészteni.

Ugyanakkor megértettük, még ha nem is azonnal és dacolva az ellenállással, hogy ha nem ezt választjuk, akkor az út egyenesen a harmadik világba vezet. Az Európába vezető út nem az önigazgatás útja volt, hanem visszatérés a szabad piachoz a privatizáció révén, visszatérés a parlamentarizmushoz, ahol nem a munkástanácsok, hanem a parlament hozza a döntéseket. A rendszerváltás utáni átmeneti korszakban a társadalmi ellenállás közepette sajátítottuk el azokat az értékeket, amelyeket ma is alkalmazunk: Pluralizmus, tolerancia, személyes szabadság és a hit abban, hogy a szabad piac a legjobb szabályozó: nem egyszerűen a leghatékonyabb, hanem a legkevésbé részrehajló regulátor. Tudatos erőfeszítéseket kell tennünk annak érdekében, hogy kiegyenlítsük a veszélyes mértékű polarizációt, amely az új gazdasági rendszer következtében alakult ki. Jelentősen nőtt a jómódban élő polgártársaink száma, egyre többen lettek üzlettulajdonosok, vendéglősök, szállodások, exportőrök, importőrök, ügyvédek és bankárok. Ezzel egy időben azonban ugrásszerűen nőtt a munkanélküliség, a hajléktalanok száma, terjed a nyomor, a kiszolgáltatottság és a frusztráció. Új igények keletkeztek.

Az első időszakban az egyensúly megteremtését célzó erőfeszítéseink leginkább a „vak vezet világtalant” esetére emlékeztettek. Sokan szorgalmazták az egykori vezetők kiközösítését és múltbéli cselekedeteik föltárását a mindnyájunk számára oly becses katarzis, a közélet megtisztítása érdekében, vagyis azért, hogy igazságot teremtsünk a politikában. Ám amidőn láttam, hogy ki mindenki tülekszik a becsület palástját magára ölteni, és milyen eszközökkel és szándékokkal, emlékszem, arra gondoltam, hogy talán mégis jobb lenne, ha mégsem sikerülne keresztülvinniük romlott eszméiket és elképzeléseiket. Az igazi kérdés az volt, hogy vajon azt az utat választjuk-e, hogy politikai és történeti szempontok alapján megosztjuk a népet, diszkrimináljuk, kizárjuk a közösségből az egykori „kommunistákat”, ahogyan az Németországban történt a nácikkal a Harmadik Birodalom bukása után. Fontos azonban észben tartani, hogy ezt a nácitlanítást amerikai irányítással hajtották végre. A folyamat lezárult, amikor végül átadták a politikai vezetést a németek kezébe. Mindig azt hangoztattam, hogy ha az amerikai csapatok korábban felszabadítottak volna bennünket, akkor joguk lenne arra, hogy végrehajtsák a kommunistátlanítást. De mi magunk szabadítottuk fel önmagunkat, ráadásul békés eszközökkel, úgyhogy nincs meg ez a kiváltságuk.

Ehhez hasonló szinten folyt a vita az államiságról és az állampolgárságról, amely szintén csak arra volt jó, hogy elterelje a figyelmet a valóságos problémákról. Ki a harmadik Lengyel Köztársaság polgára? Az etnikai vagy vallási alapon definiált katolikus lengyel? Vagy: amiként az alkotmányban áll, „mi, a lengyel nemzet, a Köztársaság minden polgára…”? Lengyelország nemzeti alapon szerveződő állam vagy jogállam? A mai Európában ez a különbségtétel kardinális jelentőségű. Örülök annak, hogy mindkét kérdésre európai választ adtunk: elvetettük a kommunistátlanítást, és elvetettük az állam etnikai alapú meghatározását. De mindkét döntés esetében aggasztó volt látni, hogy mennyire foglyai maradtunk régi mentalitásunknak, retorikánknak, beidegződéseinknek. Ezeknek az éveknek a jellemzésére hadd kölcsönözzek egy sort Csehov egyik leveléből: „Ki kell préselnünk önmagunkból a szolgát, mégpedig cseppenként.” A reakcióink, a szokásaink, a tiltakozásaink, egytől egyig a szolga gesztusai.

A Gazetánál kezdettől megpróbáltunk hűek maradni a demokratikus párbeszéd szabályaihoz. Ez arra a meggyőződésre alapult, hogy legnagyobb politikai teljesítményünk a XX. században éppen az volt, hogy erőszakmentesen vívtuk ki a politikai függetlenségünket. Éppen ez a meggyőződés választott el bennünket azoktól az egykori harcostársainktól, akikkel együtt küzdöttünk a rendszer ellen. Mégis, hadd emlékeztessek mindenkit, akinek még van füle ezt meghallani, hogy a kerekasztal mindannyiunké volt, lengyelek tárgyaltak lengyelekkel, hogy elérjük közös célunkat, méghozzá békésen. Emlékezzünk csak arra, hogy az elmúlt évszázadban minden, az országot érintő fontos döntést Lengyelországon kívül hoztak.

Sosem felejtem el azt a pillanatot, amikor éppen a kerekasztal-tárgyalások megkezdésekor beléptünk a Namiestnikowski palotába. A bejáratnál ott állt Kiszczak tábornok, az akkori belügyminiszter. Úgy döntöttem, én fogok utoljára belépni, azt remélve, hogy miután üdvözölte Walesát, Frasyniukot, Mazowieckit és a többieket mind, a villogó vakuk keltette zűrzavarban és a tömeg sodrásában úgy tudok majd besurranni, hogy nem kell vele kezet ráznom. Nem így történt. A tábornok, aki adott a formára és a szokásokra, megvárta, amíg bekeveredem és fölmegyek a lépcsőn, ahol ünnepélyesen megrázta a kezemet. Emlékszem a félelemre, ahogy viszonoztam a kézfogást, és arra is, hogy azon gondolkoztam, vajon a feleségem ezek után visszaenged-e valaha is a házamba. Soha nem bántam meg ezt a pillanatot.

A kerekasztal a diktatúra erőszakmentes eltörlésének jelképes kezdete volt. Ez volt a második győzelmünk: az átalakulás új modelljét fedeztük fel. Amikor Lech Walesa és Wojciech Jaruzelski végül kezet ráztak a Szejmben, az csak Nelson Mandela és Frederik de Klerk találkozásának történelmi pillanatához volt mérhető. A különbség az, tehetjük hozzá szomorúan, hogy Mandela és Klerk mindketten megkapták a Nobel-békedíjat, míg Jaruzelskit még ma is egyik tárgyalóteremből a másikba rángatják. Úgy gondolom, ez teljesen méltánytalan.

Tizenhárom év telt el a kerekasztal-tárgyalások óta [az írás 2002-ben készült. A ford.]. Ma már büszkék lehetünk arra, amit elértünk. Stabil demokráciában élünk. Hosszú évek óta senki nem próbálkozott azzal, hogy erőszakkal elfoglalja országunkat. Európába igyekezve ápoljuk a nyitott és toleráns Lengyelország hagyományát, ahol nincsenek politikai foglyok és nincs boszorkányüldözés. A sokkterápiának köszönhetően ma piacgazdaság van. Ez első nem-kommunista kormányunk érdeme: Tadeusz Mazowieckié, Leszek Balcerowiczé, Jacek Kuroné és természetesen Borislaw Geremeké.

Végül, és talán ez a legfontosabb, tizenhárom éve minden kormányunk és koalíciónk a nemzet számára legfontosabb ügyekben egységesen követte ugyanazokat a célokat. A minap mondta nekem Leszek Miller miniszterelnök, hogy versenyfutónak érzi magát egy olyan pályán, amely az alávetettségből, a kommunizmusból és a Varsói Szerződésből a szabadság, a NATO és az Európai Unió felé vezet. Úgy érzi, hogy haszonélvezője és folytatója mindannak, amit az előző kormányok elértek. Soha nem hittem volna, hogy valaha is ilyet fog mondani. Ez a lengyel demokrácia legfőbb érdeme.

Ám mindezek ellenére csalódás, meghasonlás és düh emészt bennünket. Ahelyett, hogy a sikert ünnepelnénk, epés indulatok fojtogatnak szinte mindenkit. Mi az, ami ennyire zavar minket? Legtöbbünk attól tart, hogy olyasmivel találkozik, amire nincs felkészülve.

A régi rezsim idején az értelmiség a cenzúra és az elnyomás ellen harcolt. Ugyanakkor tisztában voltak a saját értékükkel, és azzal is, milyen fontos és jelentős az, amit tesznek. Ma viszont, a kaotikus anyagi viszonyok szorításában ellenkezőleg, elveszettnek érzik magukat, haszontalannak, akiket félreszorítottak. Továbbá, valamikor a vállalkozók úgy hitték, hogy a vállalkozásuk felemelkedése és az ennek folytán növekvő adóbefizetéseik azt fogják eredményezni, hogy a kormányzat és a közhivatalnokok támogatni fogják erőfeszítéseiket. Ehelyett közönnyel és ellenérzésekkel szembesülnek, különböző vádakat szórnak a fejükre. Félniük kell, hogy elkobozzák a tulajdonukat, adminisztratív korlátok, korrupt követelések kötik gúzsba őket.

Beszéltem már arról a bénító félelemről, amely a markában tartja a munkásokat szerte az országban. A vidék, a parasztság számára a jövő nem kevésbé fenyegető. Mindannyian érezzük a vállunkon a nagyarányú és egyelőre leküzdhetetlen munkanélküliség nyomasztó súlyát. Meg vagyok győződve arról, hogy ez a magas, 18%-os munkanélküliség időzített bomba: a bűnözés és az apátia melegágya, amely reménytelenséget és dühödt indulatokat szül.

Mindnyájan aggodalommal figyeljük, milyen sokan szorultak ki azokból az intézményekből, amelyeket a demokrácia hozott létre. Kiszorulásuk tetten érhető abban, milyen alacsony a részvétel a helyhatósági, parlamenti és elnökválasztásokon. Megdöbbentő a korrupció mértéke, ahogyan komoly aggodalomra ad okot az igazságszolgáltatás elégtelen működése is. De ezekben a jelenségekben, tünetekben leginkább az az aggasztó, hogy nemcsak Lengyelországra jellemzőek, hanem valójában nagyon is összeurópai jelenségek. Ezek alapján ismét csak arra a következtetésre juthatunk, hogy már megérkeztünk Európába.

Amikor elképzelem, hogy Lengyelországnak milyen Európára lenne szüksége, olyan Európára gondolok, amelyik leszámol a munkanélküliséggel, a korrupcióval és a hátrányos megkülönböztetéssel. Ma viszont az a helyzet, hogy Európának fogalma sincs, hogyan oldja meg ezeket a problémákat. Időközben Lengyelországban éppúgy, mint Európában, erőre kaptak a populista mozgalmak, melyek veszélyeztetik a demokratikus értékeket. Franciaországban Le Pen, Ausztriában Haider, kormányválságok kirobbantásán munkálkodó csoportok másutt, amelyek akadályozzák az Európai Unió fejlődését. Gondoljunk csak arra a válságra, ami mostanában Hollandiában alakult ki, és olyan véget ért, ami korábban szinte elképzelhetetlen volt. [Michnik Pim Fortuyn sikerére, majd meggyilkolására utal. A ford.] Képzeljük el, hogy Lengyelország már tagja az Uniónak, és vita folyik egy adott kérdésről. Most pedig képzeljük hozzá, hogy Zygmunt Wrzodak és Antoni Macierowicz, a szélsőjobboldali Lengyel Család Liga prominensei olyan állásponttal állnak elő, amelyik megrázza az Unió egész szerkezetét. Ha lehetséges, akár a távoli jövőben is, hogy valami efféle történik, akkor az Unió szerkezetét módosítani kell: nem engedhető meg, hogy két embernek – legyenek mégoly kiváló férfiúk, mint eme két úr – európai szinten legyen vétójoga.

Végezetül hadd utaljak még egy terjedőben lévő európai kórra, amelyik Lengyelországban még viszonylag kevés embert fertőzött meg, az Amerika-ellenességre. Az Amerika-ellenesség a jobboldali idegengyűlölet, a balos érzelmek és az antiglobalista ellenállók attitűdjeinek egészen sajátos vegyüléke. Az Amerika-ellenesség ernyője alatt együtt gyülekeznek a trockisták és Le Pen hívei. Ami még összetartja e konglomerátumot, az a masszív Izrael-ellenesség, amely kellő távolságból nézve nem más, mint a régi jó antiszemitizmus új kiadásban. Sokan e nézetrendszer hívei közül minden további nélkül elhiszik, hogy Amerikát egy zsidó összesküvés irányítja, amelynek szálait Izrael és a zsidó lobbi mozgatja. Lengyelországban szerencsére ma még nem könnyű jelentős Amerika-ellenes csoportosulást találni, hacsak a katolikus Mária Rádiót nem tekintjük annak. Európában ez a politikai mozgalom azonban veszélyesen terjedőben van. Nem az amerikai külpolitika hetvenkedéseinek és balfogásainak bírálatára gondolok, hanem arra a hagymázos, ámde ettől még igen veszedelmes fantazmagóriára, miszerint Amerika globális zsarnok, mely világuralomra törekszik.

Az antiglobalizmus persze igen sokarcú. Sokféle áramlatot és irányzatot egyesít. Néhány fő csapásiránya, a környezetpusztítás és az erőszak elleni küzdelem valóban nagyon fontos és helyénvaló. Állásfoglalásai egyszerre jelentenek lehetőséget és fenyegetést. Ha tenni akarunk valamit romlott világunk ellen, amelyik a pénz bűvöletében él, akkor muszáj elgondolkodnunk azon, hogy milyen világot szeretnénk helyette. A tapasztalatok azonban arra intenek, hogy ebben a szellemi munkában igencsak óvatosan kell eljárnunk.

Nos tehát, milyen is az eszményi Európa Lengyelország számára? Olyan, amelyik mentes az Amerika-ellenes érzületektől. Olyan, amelyik tiszteletben tartja az emberi jogokat, a demokratikus jogállam alapvetését. Olyan Európát akarunk, amelyik a zsidó–keresztény hagyományra épül, ami kulturális arculatának meghatározója. Olyan Európa kell nekünk, amelyik a tolerancia és az emancipáció elvei mellett kötelezi el magát, melyek a reneszánsz, a felvilágosodás és a liberális demokrácia hagyományából fakadnak. Olyan Európára van szükségünk, ahol a piacgazdaság egészségesen fejlődik, és nem torzítják el a botrányok és a korrupció.

Nem kell nekünk Le Pen, Haider vagy a holland populisták, az észak-ír szeparatisták és az ETA terroristáinak Európája. De nem kell olyan Európa sem, ahol a populistákat agyonlövik, mint történt az Pim Fortuynnal Hollandiában.

Az Amerika-ellenesség több mint afféle posztnacionalista nosztalgia. Olyasmi, amit még nem is igen tudunk a nevén nevezni, talán a posztfasizmus valamiféle újabb kiadása. Új démon, amely elég erős ahhoz, hogy maga alá gyűrje a régieket. Honnan ered? Hogyan lett ennyire befolyásos? Ha közelebbről megnézzük, kik támogatják a populistákat, kik szavaznak populista politikusokra, akkor azt kell látnunk, hogy ezeket a társadalmi csoportokat a félelem uralja. Egykor a milíciától féltünk. Ma amiatt panaszkodunk, hogy nincs elég rendőrjárőr éjszaka az utcákon. Megbénít bennünket a bűnözéstől való félelem, beleértve a nemzetközi bűnözést – és ez a félelem a populisták malmára hajtja a vizet. Azért is akarunk Európához csatlakozni, mert abban reménykedünk, hogy ha csatlakozunk más nemzetekhez, az majd megvéd minket a nemzetközi bűnszövetkezetektől, mindenekelőtt az orosz és ukrán maffiától, amelyekről nap mint nap olvassuk a rémisztő híreket.

Ez pedig elvezet Ukrajna és Oroszország problémájához. Nehéz ügy, de egyvalamiben biztos vagyok: nem szabad visszasüllyednünk a múltba, és felmelegíteni azokat a történeti konfliktusokat, melyek egykor szembefordították Lengyelországot Oroszországgal és Ukrajnával. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy a független Lengyelországnak szüksége van egy független Ukrajnára. Ezen a ponton hadd fejezzem ki gratulációmat elnökünknek, miniszterelnökünknek és külügyminiszterünknek azért, hogy kezdeményezték Ukrajna és Európa szorosabb kapcsolatfelvételét. Lengyelország stabilitásához azonban szintén elengedhetetlen a demokratikus Oroszország léte. Minden olyan kormányzati erőfeszítést támogatnunk kell, amely elősegíti az egészséges párbeszédet Oroszországgal, hiszen ez az Európa-párti Lengyelország politikájának egyik alapja.

Egy lengyel hazafi számára ma nem lehet fontosabb cél, mint csatlakozni Európához. De vajon milyen akadály állhat ennek útjában? A legnagyobb veszély a korrupció, mert az képes egy egész nemzetet, annak hitelét és szavahihetőségét felemészteni. Egy alkalommal, Peru példájának a nyomán „montesinos vírusnak” neveztem ezt a rákfenét. Peruban az történt, hogy a különleges biztonsági alakulatok parancsnoka, aki meghitt viszonyt ápolt a politikusokkal és az üzletemberekkel, egy demokratikus Patyomkin-falut épített. Külső szemlélő számára olajozottan működő demokráciának látszott az ország, a valóságban azonban minden fontos döntést a pult alatt hoztak, és az olajozott működést az említett rendőrfőnök szavatolta azzal, hogy rejtett kamerákkal minden egyes megvesztegetési aktust akkurátusan rögzíttetett.

Miért hozom föl ezt? Azért, mert ez a példa is mutatja, hogy bűnözők milyen könnyen az ellenőrzésük alá tudják vonni a politikát és az üzleti életet. Ha a politikusok és pártjaik továbbra is főleg a pénzfelhajtásban mesterkednek különböző alkuk és koncessziók, kedvezmények nyújtása fejében, és a vállalkozók, beleértve önmagamat is, továbbra is szemet hunynak efölött, akkor a saját sírunkat ássuk meg. A példát mások is követni fogják, olyanok, akik ebben sokkal okosabbak, kevésbé szégyenlősek és gyorsabbak, mint mi. És nekik fegyverük is van.

A veszélyt növeli, hogy a társadalom egyre inkább depolitizálódik. Ma már nem 1989-et írunk, amikor fiatalok ezrei vettek részt lelkesen a röplapok terjesztésében és a plakátragasztásban. Manapság a politika média-költségvetést készít, és azt latolgatja, mikor és hogyan kell megjelenni a televízióban. A posztkommunista Európában a pártokat az az üzleti kör finanszírozza, amelyik a médiát birtokolja, amely viszont a pártok üzeneteit közvetíti. Ez csak fokozza a „montesinos vírus” fenyegetését. Ismét arra kell utalnom, hogy olyan Európában fogjuk magunkat találni, ahol például az olasz kormány feje óriási politikai hatalmat birtokol, hatalmas vagyon fölött rendelkezik, és övé a média. Ez a hatalomkoncentráció különlegesen veszélyes válfaja.

De vajon mi köze mindennek a vállalatomhoz, az Agorához és a Gazeta Wyborczához? Azzal kezdeném, hogy folyamatosan tanulunk, változunk, alkalmazkodunk. A Szolidaritás részeként kezdtük, ezt a mozgalmat hűen és elkötelezetten szolgáltuk. A Szolidaritás felbomlása után egyetlen párthoz sem kötöttük a szekerünket, noha gyakran a Szabadság Unióval azonosítanak bennünket. Ha nekem kellene meghatároznom, hogy mi iránt is vagyunk elkötelezve, akkor azt mondanám, hogy a józan ész és a helyes ítélőképesség iránt. Mindezek a politikai élet majdnem minden szegmensében föllelhetőek.

Könnyebb válaszolni arra a kérdésre, mi az, amit mindenképpen elutasítunk: a populista demagógiát, a parancsuralmat (legyen bármilyen ideológiai árnyalata), a vallási türelmetlenséget és az etnicista idegengyűlöletet. Továbbá, egyik pártot sem fogjuk támogatni. Ehelyett a helyes eszméknek és megalapozott véleményeknek kívánunk helyet adni. A szerkesztők persze különböző pártokkal szimpatizálnak, de mi, a Gazeta igazgatói arra jutottunk, hogy a legfőbb mégis a helyes ítélőképesség. Erre nagy szükség van, hiszen országunk, helyesebben az állam egyszerre túl erős és túl gyenge ahhoz, hogy a legjobbat tegye önmagával.

Amikor azt állítom, hogy Lengyelország mint állam túl erős, arra gondolok, hogy folyamatosan hatalma növelésére törekszik, amint a következő két példa ezt jól illusztrálja. Az egyik annak a jogszabálynak az ügye, amelyik kötelezte a közhivatalnokokat személyes vagyonuk nyilvánosságra hozatalára. Szerencsére a törvénytervezetet az elnök megküldte az Alkotmánybíróságnak, a bírák pedig alkotmányellenesnek találták. Ha egy ilyen jelentős és bonyolult ügyet az adóhivatalnokok kezére bíztunk volna, az veszélyeztette volna a gazdaság működését, és szétzilálhatta volna a társadalmat. A másik példa a médiatörvény. Erről most nem akarok részletes véleményt mondani, hiszen az előkészítése még folyamatban van, de mindannyiunkat, akik a sajtóban dolgozunk, aggaszt a kormányzat gyanúsan élénk érdeklődése. Az államnak már így is nagy befolyása van a tömegmédiára, és most fölmerül a veszély, hogy ez nőni fog. A demokrácia viszont független sajtó nélkül elsorvad.

Másfelől, nem túl gyenge-e ugyanez az állam? Elég erősek vagyunk ahhoz például, hogy beszedjük az adókat? Mondhatjuk-e azt, hogy hatékony, jól működő közigazgatásunk van? Szavatolni tudjuk-e az igazságszolgáltatás rendeltetésszerű működését, hogy a bűnözők még lehetőleg abban az évtizedben, amikor tettüket elkövették, tehát mielőtt tettük elévülne, bíróság elé kerüljenek? Meg tudja-e védeni az állam a polgárait, a biztonságukat és a javaikat? Elég erős-e az állam, hogy keresztülvigye az akaratát az önző, csak a maguk hasznát leső érdekcsoportok ellenében?

A demokratikus jogállam nem lehet gyenge. A gyenge államban a pluralizmus az egymással versengő klánok harcát jelenti az előjogokért és kedvezményekért. Ez a pluralizmus megtörheti az egyik klán hatalmi monopóliumát, például azét, amelyik a Lengyel Népköztársaságot uralta, de az igazi demokrácia működő, átlátható intézményeket, független sajtót és legelsősorban működő és erkölcsileg megkérdőjelezhetetlen igazságszolgáltatást feltételez. A demokratikus államban egyes hatalmi ágakat függetleníteni kell a politikusok és a média közvetlen beavatkozásától. Ennek megfelelően én soha nem fogom megengedni, hogy egy kormányhivatal szerkessze a Gazetát. Arra szólítom föl szerkesztőtársaimat, hogy ők se engedjenek semmilyen efféle nyomásnak.

Egy gyenge államban az emberek alapvetően két csoportot alkotnak: az egyikben az arrogáns és pökhendi győztesek tömörülnek, a másikban a frusztrált és dühös veszteseket találjuk. Ez a tekintélyuralmi vonzalmak kialakulásának melegágya. A győztesek önzése nem egyszerűen erkölcstelen, hanem ostoba és rövidlátó. Nekünk, akik valamiképpen mind a nemzet szerencsésebb elitjébe tartozunk, elemi érdekünk, hogy ne hagyjuk magukra szerencsétlenebb, nyomorba süllyedő honfitársainkat. Ha nem így teszünk, akkor saját magunk és gyermekeink sírját ássuk meg.

Olyan világban élünk, ahol a nagy utópiák mindegyike kudarcot vallott. Tisztában vagyunk azzal, hogy nem tudunk olyan világot teremteni, amelyben nincs nyomor és szenvedés. Ám azt is tudjuk, hogy lehetséges olyan világot teremteni, amelyben kevesebb a nyomor és a szenvedés. És hiszünk abban, hogy ez megérné a fáradságot.

Adam Michnik (1946) a Szolidaritás egyik vezetője volt, ma a legnagyobb lengyel napilap, a Gazeta Wyborcza főszerkesztője.

Megjelent az

East European Constitutional Review 2003. nyári számában, 62–8. oldal.

Fordította: Mink András

• Játéktér