Csalog Zsolt

Nyomtatóbarát változat

A „Kalap” narkós volt. Már nagyon régtől, és mostanra már a legkeményebbek közül való. Napi negyven tabletta akármi volt a normál dózisa (nem írom le annak a kutyaguminak a nevét, mert hogy ez nem a reklám helye), ami magyar pénzben számottevő summa, mondjuk: X forint. Nem úgy értem, hogy ennyit érne az a negyven izé, dehogy: valami vegyipari kutyulmányról van szó, amelynek az ára merő fikció: ennyire árazzák, leginkább azért, hogy ne fogyjon belőle még több. De mindegy, mert a lényeg csak ennyi: A Kalapnak meg kellett gebednie, hogy valamiképpen hozzájusson a mindennapijához. És, persze – na, itt rejlik a dolog furfangos kelepcéje – nem annyira a megfeszített munkájával teremtette elő a Kalap ezt a negyven hogyhívjákot, hiszen aki ebből a baromságból napi negyvenet nyel, az többé-kevésbé munkaképtelen tőle. Hanem még a munkánál is kétségbeesettebb módszerekkel. Recepteket hamisított. Tarhált. Zsarolt. Sőt…

Nem igazán csípem a narkósokat. Idegesít, hogy olyan kétértelmű állapot ez. Egyrészt ugye: egy betegség. Másrészt meg mégsem egészen olyan, mint a vakbélgyulladás vagy a hastífusz – mivel hogy ezt valamennyire mégis maga választotta magának a beteg. „Szabad akaratából?” Jó, tudom, hogy ez túlzás, minthogy a betegség ikszedik napjától már nemigen beszélhetünk szabad akaratról, addigra annak már bottal üthetjük a nyomát. Na de hát addig, a legelején! Meg azért egy nagyon picit néha még azután, az ikszedik nap múltán is, amikor egyik-másik útkanyarban éppenséggel választhatná azt is a „beteg”, hogy megmarkolja a feléje nyújtott segítő kezet, és megpróbál kapaszkodni. Ilyen stádiumban nem könnyű mutatvány ez már – de hát azért mégis! Én például többé-kevésbé szabad akaratú embernek tudom magamat, és nem felejthetem: kemény igyekezetembe került, hogy fehér szakállas koromig is szabad akaratú embernek tudhassam magamat – miféle becsülete lehet hát előttem valakinek, akiből nem tellett az enyémhez hasonló erőfeszítés?

Aki a narkósok életét választja – és újra és újra megint csak azt választja –, annak tudnia kell: az életével játszik. Eddig, mondjuk, rendben is volna a dolog: az ő élete, játsszon vele, ha ennyire tombol benne a játszhatnék. Csakhogy, sajnos: játszik a narkós a magáén kívül a mások életével is. Azokéval, akiket megnyomorít, amikor az ő kontójukra játszik. Mert akárhogy is veszem, narkósnak lenni úri luxus; azok a méregdrága bogyók aligha hasonlíthatók a kenyérhez, hiszen enni kell – narkózni viszont nem feltétlenül. És akiknek a zsebéből a Kalap drogjának az ára származott, azoknak általában a kenyerüket rövidítette meg a Kalap, meglehet, olykor már végzetes mértékben is. Valahol itt van a bibi. Azt mondják, a bolond arról ismerszik meg, hogy megcsókolja a forró kályhát – a szélhámos ezzel szemben inkább mással csókoltatja meg. Igaz, igaz, csókolgatta a Kalap szorgalmasan maga is – de tagadhatatlan tény: bizony másokkal is nyalatta-falatta. Persze „kénytelen” volt, hiszen a passziójának ez volt a megkerülhetetlen feltétele – de akkor talán épp ezért nem lehet narkósnak lenni, ezen a ponton ütközik ez az amúgy állítólag nemes sport minden okoskodásnak ellenálló morális akadályokba. Szóval, nem tudom…

Emlékszem, egyszer, egy rút téli estén, épp a barátoméknál időztem, amikor bevágódott a Kalap. Pizsamában volt: épp a Lipótról szökött. Kézenfekvő reflex hozta, hiszen a barátom csövesekkel, lelécelt állami gondozottakkal, piásokkal, narkósokkal, minden rendű és rangú földönfutó árvákkal foglalkozott, megközelítően napi huszonnégy órában, hol másutt remélhetett volna menedéket az üldözött, ha nem éppen itt? De most nem azért jött, hogy meghúzza magát: csak egy kabátot kért. Hamar egy kabátot, hogy pucolhasson tovább! Csak hát ebben a meglehetősen csóró családban épp nem volt egy potya kabát. Adhatta volna a barátom a maga egyetlen kabátját, és lehetett látni a tekintetén, komolyan meg is fordult a fejében, hogy adja. Hiszen egy „kívül-belül menekülő” kéri, talán utolsó reménységként, már a majdnem semmiből összekapart bizalommal! Ugyanakkor viszont: kabát nélkül nem egyszerűen csak fázni fogok holnap, de képtelen leszek a többi tíz szerencsétlen nyomorúságos ügyei után rohangászni a városban – nyúlt a jobbik eszéhez a barátom. Jól látszott, hogy nem volt könnyű döntés kimondania: NEM. Vérig sértetten, beteg lelkében az erkölcsi felháborodás sötét viharával rohant el a Kalap, pizsamában, bele a havas esőbe… Eljutott valameddig. Onnan is sejthető, hogy ez jó régen történt már, utána még sok minden esett a Kalappal, egyszer még egy képeslapot is küldött a barátoméknak, valahonnan külföldről, esetlen humorba csomagolt bocsánatkérés-féle állt rajta a kabáthistóriáért, meg jókívánságok…

Ez viszont most egy rekviem.

Mert a Kalap meghalt.

Úgy mondják: öngyilkosságot kísérelt meg, beugrott a metró árkába. Tetszetős hipotézis, hiszen ugyebár egy narkós, egy már végképp szétment életű pária… Csak éppen semmi nem hitelesíti a mesét. Az erőtlen, betegség rombolta test éppúgy szédülhetett a sínekre a narkó okozta kábulattól, mint akár az elvonásból eredező görcsök folytán. És mellesleg: a vonat épp nem is jött…

De hát ha egyszer úgy bánt az életével, ahogy – tényleg! – bánt, ha ő már ennyire „eltökélte, hogy megöli magát”, az mindnyájunknak könnyed felmentés: ugyan miért kellene akkor tíz körömmel harcolnunk a Kalap életéért, NEKÜNK? Nemdebár bőven sok is, ha a kisujjunkat görbítjük?

Kórházba szállították a Kalapot. Ahol aztán pár napra rá meghalt. Nem, nem a zuhanásból származó sérülések folytán. Hanem tüdőgyulladásban. Amely leginkább a drogelvonás eredményeként állhatott elő. Mert csórikám zsebében ott lapult ugyan a könyvecske a drogambulancia bejegyzésével, miszerint ez itt X. Y. állampolgár, narkós, a „legális”, immár az életben maradásához is nélkülözhetetlen napi adagja ennyi meg ennyi, ilyen és ilyen tabletta – akiknek a kezére játszotta a Kalapot a vaksors, azokat ez nem érdekelte. Bekötözték a zúzódásait – aztán szépen végignézték verejtékes-vonagló agóniáját. Kész. De nem érdekes: „csak” egy drogos volt, aki maga kereste magának a bajt!

Mondtam már: aki narkósnak áll, a maradék eszével – legalább időnként! – tudhatja: az életével játszik. De hogy még mások is rájátsszanak erre a halálos játékra, az azért valahogy ciki…

Itt téblábolnak körülöttünk, és egyre sokasodva nyüzsögnek a „reménytelen esetek”, embertársaink, akik a maguk meg a mások hibájából – na, ugyan ki fogja kétfelé válogatni a töviseknek ezt a gubancos csokrát?! – a végső szakadék széléig jutottak, akikből „józan számítás szerint” nemigen lesz többé már „a normáink szerint való ember” – mit kezdjünk velük? Ha egyikük-másikuk csakugyan maga kéri a felmentést a kilátástalan folytatás alól, megbotránkozva elutasítjuk: az eutanázia istentelen dolog! Miközben a napi prakszisban úgyszólván intézményesen gyakoroljuk. Olyankor is, mikor az érintett fél – a mindenki másnál sokkalta jobban érintett! – egyáltalán nem kéri. Csendben, lesütött szemmel, sunyítva – de csináljuk. Ugyan különbek vagyunk-e a Kalapnál? Aki ugyan másokkal is meg-megkóstoltatta a vörösre izzott kályhát – de közben legalább maga is szerelmesen ölelte!

De ez tényleg nem vádirat. Csak egy rekviem. Egy Kalapnak becézett embertársunkért. Akit ugyan életében nehéz volt szeretnünk, mert olyan nagyon más volt, és felelőtlenségében sokat is tett azért, hogy a tétova szeretetünkkel nehéz dolgunk legyen. De akinek – gondoljuk meg ezt is! – mi itt mindösszesen nemigen tudtunk életebb életet teremteni, mint amilyet ő a narkó kábulatában találhatott magának. Kegyetlen halálának hírét véve emeljük meg a kalapunkat. Érte, rá emlékezve is, akinek a gáládul megcsonkított életében bizonnyal lehettek a mieinkkel egészen rokon értékek és örömök. Meg magunkért is, hogy az emberi szolidaritás vállalásával kitarthassunk még valameddig ember-mivoltunkban.

• Gazdaság és társadalom