Demszky Gábor

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Gyászoló Család! Solt Ottilia Barátai és Tisztelői!

Solt Ottiliától búcsúzunk. Egyikétől azon nagyon keveseknek, akik neve mellé semmiféle cím, rang, titulus nem illik. Egyikétől azon rendkívüli embereknek, akiknek a neve – önfeláldozó tevékenységük és személyiségük intaktsága okán – önmagáért beszél.

Solt Ottilia azon kevesek közé tartozik, akiktől egyaránt őszinte fajdalommal búcsúznak személyes barátai, liberális elvbarátai és távoli ismerősei, politikai ellenfelei; politikusok és szociológusok, karitatív munkások; értelmiségiek és egyszerű emberek; budapesti polgárok és távoli cigánytelepek lakói; tűrhető jómódban élők és olyanok, akiknek otthonuk sincs.

Solt Ottilia – Csengey Dénes, Krassó György és Nagy András után – a rendszerváltók újabb nagy halottja.

Búcsúzom a fájdalmasan fiatalon elhunyt Solt Ottiliától. Egy olyan mestertől, akitől a legtöbbet tanultam a szabadság és a szolidaritás elválaszthatatlanságáról. Ő maga ezt a tudást részint génjeiben hordozta, részint a hetvenes években Kemény István szegénységkutató munkacsoportjában indulva érlelte és haláláig terjesztette.

Aláírta a Charta ’77 polgárjogi mozgalom vezetőinek pere elleni tiltakozást: ebben a gesztusban is egybeesett a szabadság és a szolidaritás eszméje. A következő évben a szociológus barátaiból verbuválódott körben alapítottuk meg a Szegényeket Támogató Alapot, a SZETA-t, amelynek ő volt a lelke, mindenese. A SZETA valóban szegényeket támogatott – de persze nem tudta támogatni a szegényeket, hiszen csak jelképes segítséget tudott adni néhány tucat családnak, néhány embernek.

A Talmudot idézve, ennek az ottiliai magatartásnak a mottója ez lehetne:

„Aki megment akár egyetlen lelket, mintha az egész világot mentette volna meg.”

Demokratikus hitvallását kifejezve az első független – hivatalos terminológiával „illegális” – magyar politikai folyóiratnak, a szamizdatban megjelenő Beszélőnek is alapító szerkesztője lett. Minden, a késői Kádár-rendszerben elképzelhető retorzió osztályrészéül jutott: állásvesztés, rendőri zaklatás, házkutatások, lehallgatás, letartóztatás – és ő mindezt a legtermészetesebben fogadta, anélkül, hogy egyetlen percig is elfogadta volna.

Én 1979-ben találkoztam vele először személyesen. Újpest szegényeiről írott szociográfiámat vittem el hozzá a Komjádi utcai lakásba, javításra. Segített és biztatott, mint mindenkit, aki hasonló ügyben kereste fel. Segített abban, hogy a szegénykutatás módszereit alaposabban elsajátítsam, de abban is, hogy a társadalomkutatás módszerein és gyakorlatán túlmutató tevékenységbe kezdjek. Tudtam, hogy három gyermeket nevel, tudtam, hogy nincs és nem lehet állása, kutatói jövedelme. Megdöbbentett az az erkölcsi erő és tartás, ami sugárzott belőle. Elárulhatom, hogy ettől a naptól kezdve mindig fontos, talán az egyik legfontosabb dolog volt az a számomra, hogy méltó legyek és maradjak a barátságára. Számomra erkölcsi mércévé és mintává vált minden lépésével és cselekedetével.

Tudom, hogy sokan voltunk így, és még többen tekintették tanítómesterüknek. Olyan ember volt, aki egyetlen mondatával, megjegyzésével képes volt arra, hogy mások gondolkodását, cselekedeteit, a társadalmi igazságosság és a szolidaritás értékeinek irányába terelje. Autentikus volt, hiteles, mint a Biblia bölcs prófétái vagy a kalkuttai Teréz anya.

Solt Ottilia ereje teljében élte meg azokat a hónapokat, amikor a szabad magyar polgárok társadalmáról vallott „demokrácia utópiánk” valósággá vált. 1988-ban a demokratikus ellenzékből alakult pártunknak, a Szabad Demokraták Szövetségének egyik alapítója, később kétszer is ügyvivője, 1990-től 1994-ig országgyűlési képviselője lett. Közben továbbra is részt vett az immár legális sajtótermékké vált Beszélő szerkesztésében is élettársával, Nagy Andrással együtt. Határozottan, egyértelműen és élesen reagált az új magyar demokrácia elleni minden támadásra, akármelyik oldalról érkezett is. Ottiliát új oldaláról ismerte meg akkor a szélesebb közvélemény. Publicisztikái a rendszerváltás fontos vitairatai.

Solt Ottilia azt is tudta, hogy demokrácia nincs piacgazdaság nélkül, és hogy csak a szabad vállalkozáson alapuló gazdasági rendszer működőképes. De neki is az volt a meggyőződése, hogy az európai demokratikus társadalomnak nemcsak az egyéni szabadság és a gazdasági teljesítmény, hanem a szolidaritás eszménye is alappillére. Ha ezt a pillért lebontjuk, az egész demokratikus berendezkedés veszélybe kerül. Ezért, és két évtizedes elkötelezettségének megfelelően, a rendszerváltás éveiben is a kapitalizmus veszteseinek oldalára állt. Az országgyűlésben a szociális, egészségügyi és családvédelmi bizottságban dolgozott, 1994-től pedig a Wesley János Lelkészképző Főiskola szociális munkásokat képző tanszékét vezette.

Életének utolsó napjáig segített nekünk, a főváros szociálpolitikusainak a hátrányos helyzetű fővárosi polgárokat és a hajléktalanokat megtartó szociális háló intézményeinek kialakításában és működtetésében.

Utolsó beszélgetésünk alkalmából, halála előtt néhány nappal arról értesített, hogy két hajléktalanszálló és a hozzá tartozó alapítvány a csőd szélén áll. Kért, hogy tegyek valamit.

Azt tette, amit egész életében, segíteni akart másoknak.

Ágyhoz kötve is érvelt, telefonált, mások életének elviselhetővé tételén fáradozott.

Solt Ottilia férfiakat megszégyenítően elszánt, harcos ember volt.

Az utolsó években azonban mint asszonyt és mint anyát is a lehető legsúlyosabb csapások érték. Ő maga is nagybeteg lett, de betegségével keveset törődött.

Solt Ottilia egy egész ország szegényeinek és elesettjeinek hétköznapian rendkívüli asszonya volt.

Mi, akik ismerhettünk, nagyon szerettünk. Senki nem tud pótolni. Soha nem felejtünk el, Solt Ottilia.

• Ottilia