Szomorú szívvel olvastam Kőszeg Feri gyönyörű sorait, amit Solt Ottiliáról, mindannyiunk kollektív lelkiismeretéről írt a Beszélő hasábjain. Otti kimondhatatlanul közel állt hozzánk: nem véletlenül mondom, hogy a közös lelkiismeretünk volt. Kemény, mint az acél, és gyöngéd, mint a bársony. Ő volt az, aki a szegények ügyét mindenki más ügye elé tette, beleértve önmaga érvényesülését és politikai karrierjét is.
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!
Olyan embertől búcsúzunk, aki kérlelhetetlen híve, sőt, hacsak tehette, kérlelhetetlen kikényszerítője volt a mégoly kellemetlen vagy mégoly fájdalmas tények tiszteletben tartásának és tudomásulvételének. Nekünk is ebben a szellemben kell szembenéznünk életével és halálával.
Bár az egyetemen filozófia szakra járt, már akkor is elsősorban a kézzelfogható, megtapasztalható valóság érdekelte. A szociológus – különösen az ún.
Tisztelt Gyászoló Család! Solt Ottilia Barátai és Tisztelői!
Solt Ottiliától búcsúzunk. Egyikétől azon nagyon keveseknek, akik neve mellé semmiféle cím, rang, titulus nem illik. Egyikétől azon rendkívüli embereknek, akiknek a neve – önfeláldozó tevékenységük és személyiségük intaktsága okán – önmagáért beszél.
1989. május
„Akik nem rúgnak labdába sehol a világon” – az SZDSZ szociálpolitikai programjáról
Szembe kell nézni azzal, hogy az általános életszínvonal, az átlagos életszínvonal és a széles középrétegek színvonala nem tartható. Nem egyszerűen a legutóbbi kormányok sutaságán, rossz döntésein múlt, hogy az életszínvonal-romlás megindult, hanem a tényleges lehetőségeken és a tényleges körülményeken.
Ottilia Kedves,*
amikor két évvel ezelőtt megkerestelek, hogy meghallgassam véleményed a TDDSZ és a Liga gyökereiről, megalakulásuk történetéről és a szakszervezetek rendszerváltás utáni esélyeiről, akkor ezt afféle háttérbeszélgetésnek szántam. Nem az események kronológiájának rekonstruálását vártam Tőled, hanem azt, hogy segíts megtalálnom az alapvető tájékozódási pontokat, a vezérfonalat, amely mentén biztonsággal elindulhatok, és amelyet követve nem tévedek el.
Ha nem visznek el, akkor mit kellett volna neked csinálni március 15-én?
Demszky szólt, hogy készüljek egy kis beszédre a szobornál. Hogy miért a szobornál, és miért pont én, arról fogalmam sincs. Ezt valahogy soha nem volt időnk megbeszélni utólag. De hát tudom, hogy nemcsak én készültem, pontosabban nemcsak nekem szólt, hanem többeknek. Gondolom, ő maga is akart beszélni. És talán a Gadó. De az tény, hogy a végén a Petőfi-szobornál helyettem a Kis Jancsi beszélt.
Hogyan kezdődött a szociológiai pályafutásod? Téged Kemény István tanítványaként tartanak számon Havas Gáborral és Lengyel Gabriellával együtt, akik később szintén a SZETA alapító tagjai lettek. Kik tartoztak még ehhez a körhöz, s mit jelentett ez az iskola?
Először is mi – Lengyel Gabi kivételével, aki lényegesen később végzett nálunk – valójában bitoroljuk a szociológus címet, mert a hatvanas években nem volt még az egyetemen szociológia szak. Én ’67-ben magyar–filozófia szakon végeztem.
Drága Ottilia, választhattál volna
alkalmasabb időpontot az elmúlásra,
május közepét, mondjuk, mikor vadul virágzik,
burjánzik a természet – mint a rák:
a kutyák ekecselnek, költ a fürj, meg a sárgarigó.
A költő az most költ, mert a halálszerűség
ihletett pillanatát nem mulaszthatja el.
Szakszerű sírásás: ez a mestersége.
A költő: pillanatmegállító gép.
Szép filmet csinált rólad a televízió.
Kár, hogy te – értelemszerűen – már nem láthattad.
Fogyunk, fogyatkozunk, Ottilia,
cserélődik ki körülöttünk a világ.
Zárulunk be magunkba.
Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével
Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?
A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI
A „kieg” ostroma
1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.
Friss hozzászólások
7 év 49 hét
10 év 23 hét
10 év 26 hét
10 év 26 hét
10 év 28 hét
10 év 28 hét
10 év 28 hét
10 év 30 hét
10 év 31 hét
10 év 31 hét