Havas Gábor

Nyomtatóbarát változat

Tisztelt Gyászoló Gyülekezet!

Olyan embertől búcsúzunk, aki kérlelhetetlen híve, sőt, hacsak tehette, kérlelhetetlen kikényszerítője volt a mégoly kellemetlen vagy mégoly fájdalmas tények tiszteletben tartásának és tudomásulvételének. Nekünk is ebben a szellemben kell szembenéznünk életével és halálával.

Bár az egyetemen filozófia szakra járt, már akkor is elsősorban a kézzelfogható, megtapasztalható valóság érdekelte. A szociológus – különösen az ún. empirikus, aki mondanivalóját az anyagias tényekből meríti – alighanem eredendően durvább lény, mint a szubtilis betűkkel töltekező filozófus” – írta évtizedekkel később a Beszélőben. Már egyetemistaként belekóstolt a falukutatásba, majd a diploma megszerzése után főállású kutatóként és tanítómestere, Kemény István alkotó munkatársaként mohón vetette rá magát a korabeli magyar valóságra, hogy annak igen-igen változatos tájait járja be: gazdasági vezetők vállalati irodáit, gyárak üzemcsarnokait, a csepeli Királyerdő jórészt szakmunkások lakta családi házas övezetét, a hírhedt angyalföldi nyomortelepet, a Tripoliszt, falu- és városszéli cigánytelepek sokaságát... Nem folytatom. A hetvenes években készült invenciózus és érzékletesen megformált esettanulmányok sora tanúsítja, hogy a korabeli magyar társadalom számos szegmensével került bensőséges kapcsolatba. Mégis kezdetektől fogva a szegények, az alullevők világában érezte magát a legotthonosabban. A későbbi pálya ismeretében kézenfekvő lenne azt állítani, hogy elsősorban a szolidaritás, a tűrhetetlen helyzet elleni tiltakozás vonzotta hozzájuk. Az is persze, de nemcsak az. Jól is érezte magát közöttük, örömét lelte a velük töltött órákban. Elbűvölték az egész rokonsági rendszereket összefogó, elnyűhetetlen telepi nagymamák, a hetyke, nagyformátumú, mégis oly sebezhető vagányok, a kamaszként már felnőtt gondokkal viaskodó gyerekek. Lefegyverzően hatott rá a mindennapos nehézségeket legyűrő leleményességük, az önfeledt pillanatok megteremtésének képessége. Meghitt kapcsolatba került velük, és számtalanszor volt módja tapasztalni, hogy mennyi megaláztatás, mennyi igaztalan bántás éri őket csak azért, mert életmódjuk kényszerűen más, mint a konszolidált többségé, s mert nincs, aki megvédje őket. Az anyagi segítségnyújtással, a kedvezőbb perspektívákat kínáló szociál- és társadalompolitika kidolgozásával egyenrangú feladatnak tekintette mindig emberi méltóságuk védelmét A hetvenes évek végétől egészen haláláig megfellebbezhetetlen erkölcsi szigorral és konok szívóssággal emelt szót a diszkriminatív jogszabályok, a rendőri brutalitások és egyéb hatósági túlkapások, a kirekesztő mechanizmusok, a tömegtájékoztatásban megjelenő rasszista és szegényellenes megnyilvánulások ellen. Előbb csak a tetthelyen és a szamizdatokban, a maga és barátai teremtette nyilvánosságban, később – mikor lehetősége nyílt rá – az országos nyilvánosságban, a parlamenti felszólalásokban és mindenekelőtt a hetilap Beszélő hasábjain is. A hetvenes évek végétől, azzal párhuzamosan, hogy fokozatosan kiszorították a hivatalos Magyarország összes intézményéből, egyszemélyes intézménnyé vált. Útjára indította, majd barátai és „üzletfelei” segítségével egy évtizeden át, egészen a rendszer bukásáig életben tartotta a Kádár-korszak első, valóban alulról jövő, spontán kezdeményezéseként a SZETA mozgalmát, példát statuálva, hogy azt is lehet, csak egy kis civil kurázsi kell hozzá.

Hogy intézménnyé vált, azt az is bizonyította, hogy a SZETA-nak szánt, de az ő lakására címzett leveleket hiánytalanul megkapta, akkor is, ha Solt Ottiliát Soltész Offéliává, a Komjádi utcát pedig Kányádi utcává torzította a szájhagyomány. A nyolcvanas években a Komjádi utcai lakás a maga koszlott díszleteivel egyébként is afféle plebejus szalonként funkcionált, ahol egyaránt megfordult a hazai ellenzék után érdeklődő nyugati újságíró, a konzervatív katolikus ’56-os veterán, az avantgárd képzőművész, a szakmai tanácsért kopogtató szociológus, az egyetemista szamizdat-szerkesztő, a tripoliszi proletárasszony, a roma költő és a Szatmárcsekéről Pestre ingázó roma segédmunkás. Ennek a tarka vendégseregnek is köszönhette, hogy bár kutatásokat már hosszú ideje nem végezhetett, mégis pontosan tudta, hogy mi történik a magyar társadalomban. De nem érte be ennyivel. A kezdődő munkanélküliség első fuvallatára elutazott Ózdra, végigjárta a lerobbant munkáskolóniákat, a szoba-konyhás bérkaszárnyákat, a városszéli barakktelepeket, felkutatta a munkanélküliség pionírjait. Közülük néhányan éppen summáscsapatba szerveződtek, elkísérte hát őket Szatmárba, a gyügyei téesz primitív manufaktúrákra emlékeztető almalégyártó üzemébe is, s együtt aludt velük a varróüzemben kialakított tömegszálláson. Nem altruizmusból, hanem azért, mert ezekből az érzékletes valóságdarabkákból tudott muníciót szerezni a politizáláshoz.

Arról, hogy a nyolcvanas évek második felében hogyan kezdett erodálódni a Kádár-rendszer legszentebb intézménye, a teljes foglalkoztatás, és hogy milyen hatalmas praktikák kísérték ezt a folyamatot, ő írta a leghitelesebb krónikát a szamizdat Beszélő stencilezett oldalain.

1989 a jutalom éve volt. Valósággal lubickolt a hirtelen jött szabadságban. Diadalmas televíziós párbajokat vívott a letűnő rendszer szerecsenmosdató képviselőivel, pártot szervezett, programot készített, s közben bejárta az egész országot. Egyetlen meghívást sem utasított vissza, mert úgy érezte, hogy a társadalomnak irtózatosan nagy szüksége van arra, hogy kibeszélje magából, amiről évtizedekig hallgatott, és hogy a politikai földindulás közepette is megőrizze tájékozódó képességét. Később a legnagyobb acsarkodások közepette is a párbeszéd híve maradt a hetilap Beszélő hasábjain és a parlamentben. A nagyon kevesek közé tartozott, akiket a parlamenti patkó másik oldalán is tiszteltek, nemcsak ellenzéki múltja miatt, hanem azért is, mert mindig hitelesen tudott megszólalni, és különösebb taktikai megfontolások nélkül azt mondta, amit gondolt.

Nem tudott hozzáidomulni a hivatásos politikusi szerephez. Nem tudta elfogadni, hogy az SZDSZ eltávolodik a kezdetek szellemiségétől, hogy megváltozik a légkör, a mentalitás, hogy nem fontos többé a tagsággal folytatott demokratikus párbeszéd, hogy – az ő szavával – nincs meg a kommunikációs minimum. Mert ő ezt vallotta: „Ha úgy adódik, ott szeretnék mászkálni az alkalmasint ellenszenvesen kiabáló tömegben, és szót érteni vagy veszekedni sorban mindenkivel.” Már a tragikus baleset előtt eldöntötte, hogy a következő választáson nem indul.

Fia és élettársa halála, fizikai megroppanása csak belül jelentett cezúrát. Úgy gondolta, hogy a lelkében dúló iszonyatos küzdelem nem tartozik a külvilágra. A hetilap Beszélő szerkesztőségében, amíg még létezett, csak annyi utalt a történtekre, hogy matracon fekve írta a saját, és javította a mások kéziratait. Munkabírása, kíváncsisága, indulatossága, intellektuális sugárzása a régi maradt. S amikor már hetilap sem volt, még mindig maradt a nem sokkal előbb általa életre keltett szociális munkás szak a Wesleyn a maga új kihívásaival, s lett hajléktalankutatás az interjúkban megbúvó sorsok kihámozásának, értelmezésének a régi szép időket idéző és semmihez sem hasonlítható izgalmával.

Az utolsó hónapokban, amikor már a legelemibb életfunkciók ellátása is irtózatos erőfeszítést követelt tőle, mi wesleys kollégák és hallgatók ugyanannyi szellemi kihívást, figyelmes gesztust, emberi élményt kaptunk tőle, mint korábban. Nyitott, kommunikatív lénye mindig megtalálta vagy megszervezte maga körül a termékeny vitára ingerlő együttműködések változatos hálóját, de meghalni egyedül akart.

Búcsúzom tőle a család, a barátok és mindazok nevében, akik szerették, becsülték. Nyugodjék békében.

• Ottilia