Betlen János

Nyomtatóbarát változat

Ha nem visznek el, akkor mit kellett volna neked csinálni március 15-én?


Demszky szólt, hogy készüljek egy kis beszédre a szobornál. Hogy miért a szobornál, és miért pont én, arról fogalmam sincs. Ezt valahogy soha nem volt időnk megbeszélni utólag. De hát tudom, hogy nemcsak én készültem, pontosabban nemcsak nekem szólt, hanem többeknek. Gondolom, ő maga is akart beszélni. És talán a Gadó. De az tény, hogy a végén a Petőfi-szobornál helyettem a Kis Jancsi beszélt. Mert én már nem voltam jelen.

És hogy történt az elvitel?


Romantikusan, mint a partizánregényekben. Mert én kiszámoltam, hogy engem el fognak vinni. Tipikus esete volt ez annak, amikor az ember helyes következtetéseket von le hamis premisszákból. Tudniillik az ünnep előtti héten elég nagy körben házkutatásokat rendeztek, többek között nálunk is, és azok közül, akiknél házkutatások voltak, a Demszkyt és engem kivéve mindenkit behívtak a rendőrségre, és valami marhasággal megfenyegették, hogy amennyiben március 15-én bármi történik, akkor ő lesz a felelős, úgyhogy most intézkedjen, hogy ne történjen semmi. Ilyen volt Gadó, ilyen volt Haraszti, ilyen volt az Inconnu-csoport több tagja, és a csuda emlékszik már rá, hogy kicsoda. Mindenesetre azt tudom, hogy Demszkyt és engem nem hívtak be, és én ebből arra következtettem, hogy minket le akarnak csukni. És ezért bizonyos óvintézkedéseket tettem. Elmentem ugyanis előző este az édesanyám lakásába a legkisebb gyerekemmel együtt, ezt helyesen tettem, mert reggel a lakásomon kerestek. Mint utóbb kiderült, volt egy nagyszerű hadműveleti terv, hogy ugyanazon óra ugyanazon percének ugyanazon másodpercében megjelenik a különítmény a kijelölt személyeknél, és egyszerre mindenki elindul a gyűjtőfogház felé, de én nem voltam meg. Úgyhogy engem nem tudtak elvinni a kijelölt pillanatban. Nagyon sokáig persze nem tartott, amíg kisütötték, hogy az anyámnál lehetek. Úgyhogy aztán 7 óra tájban vertek ki az ágyból a mamámnál, miközben a többieket, ha jól tudom, 5 körül vitték el. És akkor persze megjelentek a Komjádi utcai lakásunkon, és akkor addig dekkoltak a lakásban, amíg én meg nem lettem, vagyis amíg rádión nem kaptak értesítést, hogy jó úton haladok. Ez az egész dolog a helyszínen azért leginkább egy cseh groteszkbe illik. A tanulság az, hogy a puha diktatúrát a cseh groteszkszerzők végtelenül reálisan ábrázolták. Mert az, ahogy a lányom engedélyt kapott, hogy aludjon, vagy ahogy Nagy András engedélyt kért, hogy gatyát váltson, csak filmekbe illő mozzanatok. Vagy ahogy én – finom polgári nevelésű mamám legnagyobb rémületére – üvöltöztem, az sem volt kis teljesítmény. Úgyhogy pironkodtak ezek a szerencsétlen rendőrök. És azután felvonultunk a gyűjtőfogházba, ami egy kicsit meglepett, mert arra számítottam, hogy a Deák térre megyünk. A többieket rögtön egy cellába vitték, engem azonban rögtön egy kihallgatószobába, és így az egész forgatókönyv valahogy nem stimmelt. Én ugyanis ott a fejembe vettem, hogy jogtalan ez az egész, hiszen a gyűjtőfogház a büntetésvégrehajtás fellegvára, és csak jogerősen elítélt személyeket lehet oda elvinni, és semmiképpen sem rendőri szakban – ezt fennen hangoztattam. Kértem is bizonyos paragrafusokat, egy idő múlva előkerült a Btk., és én ott mutogattam a megfelelő paragrafusokat, hogy nincs joguk engem itt tartani, és ennek következtében én semmiféle együttműködésre nem vagyok hajlandó, például nem vagyok hajlandó a saját lábamon bemenni egy cellába, és nem vagyok hajlandó semmire sem válaszolni. És ez be is jött… Nyilván azt a parancsot kapták a rendőrök, hogy maximálisan törvényesen kell eljárni, és be kell tartani minden eljárási formaságot, és nem szabad erőszakot alkalmazni. Most éppen ezért ez a gyermeteg kijelentés, hogy én nem vagyok hajlandó a saját lábamon egy cellába távozni, ez hihetetlen zavarokat okozott, ugyanis arra nem tudták magukat elszánni, hogy megfogják a nyakamat, és elhúzzanak egy cellába, hanem némi tanakodás után azt mondták, hogy jó, akkor nem cellába fogok távozni. És a börtönorvos szobájában töltöttem a napot egy pamlagon. Ott rendkívül nagy zavarokat okozott ez, mert az nem egy ilyen erősen őrzött helyen van, tehát nem rácsok mögött és a felállított őrök között, mint a cellák, hanem külön kellett egy őr-személyzetet produkálni, akik őrizték az ajtót kívülről. Játszottunk még egyet a kosztnál, mert közöltem, hogy éppen azért, mert jogtalanul vagyok itt, ezért nem fogadhatom el a börtönkosztot, mert ez nekem nem jár, ez csak a jogerősen elítélt raboknak jár. Ettől is nagyon kétségbeestek, hogy ez éhségsztrájk, és azt játszottuk, mint az óvodában, hogy bejött a főfoglár meg az alfoglár meg az operatív tiszt, és együtt mondták, hogy miért fontos dolog, hogy az ember rendszeresen étkezzen, és legyek már olyan kedves, és egyek egy kanál levest. Én azonban, szinte mint egy óvodás, közöltem, hogy nem. És erre az operatív tisztnek mentő ötlete támadt, és előhúzott a zsebéből egy zsemlét, hogy ezt őneki csomagolta a felesége, és hogy ez nem rabkoszt, és hogy ezt hajlandó vagyok-e megenni. És ezt kecsesen megettem. Csak este tájban voltak kellemetlen perceim, ugyanis úgy számolgattam, hogy ha itt nagyobb méretű atrocitásokra kerül sor, akkor ezek este lesznek, és amit én itt megengedhetek magamnak, és amit velem szemben ők megengednek maguknak, az nem feltétlenül analóg azzal, amit esetleg a gyerekek tömegeivel csinálnak. Úgyhogy aztán egyre türelmetlenebbül vártam, hogy most már nyilván a Lánchídon is átmentek a fáklyákkal, tehát most már ideje, hogy minket hazavigyenek vagy hazaengedjenek. És ez azért egy kicsit késett, de úgy este tíz óra felé eljátszották azt, hogy a vizsgálat során olyan adatok birtokába jutottak, amelyek arra utalnak, hogy semmi különösebb veszély nem rejlik abban, hogyha szabadon engednek, és akkor most hazavisznek. Még arról gondoskodtak, hogy ne találkozzunk. Tehát mindenkit hazavittek. Hát otthon hatalmas izgalmak, már forró volt a drót. Nem volt rossz a telefon, ellentétben a reggelivel, mert akkor a telefonokat kikapcsolták. Úgyhogy perceken belül beszélni tudtam részben a sorban kiengedett emberekkel, részben pedig azokkal a barátainkkal, akik kint izgatottan várták, hogy mi van velünk.

Mit jelent az, hogy már a Lánchídon is átvonultak a fáklyákkal? Ez előre el volt határozva, hogy lesz fáklyaosztás?

Olyan értelemben nem volt elhatározva, hogy én tudnék arról, hogy ezt bárki szervezte volna, de évek óta volt egy esti második vonulás, tehát várható volt, hogy abban az évben is lesz, mint ahogy azt hiszem, volt is.

És tudsz arról, hogy kik szervezték a fáklyákat, vagy hogy ez hogy történt?

Nem. Mint ahogy az előző évekből sem tudom. Gyanítom, hogy volt olyan év, amikor talán maga a KISZ szervezte, sőt, abban sem vagyok biztos, hogy fáklyák voltak és nem gyertyák. Szóval valami láng az biztos volt, de talán akkor még tudtam, de most már elfelejtettem ezeket, hogy voltak-e árusok, mert minthogyha élelmes kisiparosok lettek is volna a színen. De lehet, hogy ez csak a félig-meddig legális tüntetéseken, tehát az erdélyin és a Bős–Nagymaros elleni tüntetésen volt. Az biztos, hogy a gyerekek nagy része maga csinált valamit, tehát valahogy gondoskodott magának világítóeszközről, és azt hiszem, hogy ez csak a szokásjog alapján zajlott, és az időpontok és a helyszínek és az útvonalak is valahogy a spontán szokásalakítás során szerveződtek. Az biztos, hogy a déli vonulás alatt állapodtak meg a csoportok abban, hogy este újra találkoznak, és hagyományosan elkezdődött egy gyülekezés, ha jól emlékszem, hat óra tájban a Petőfi-szobornál, és kezdődött a dolog elölről. Egy olyan év volt, amikor talán a KISZ ebbe besegített, ez a bizonyos ’85-ös, amikor ez a lánchídi csata nevű epizód megesett. Akkor, ha jól tudom, tehát igazán csak másodkézből való értesüléseim vannak, mert azóta se valorizáltam ezeket, a KISZ akkori vezetői, legalábbis a fővárosi KISZ-vezetők garanciákat vállaltak a párt előtt vagy a párttal szemben, hogy nem lesz semmilyen atrocitás, és majd ők erről gondoskodnak, jelen lesznek. Hát hogy jelen voltak, az világos volt már délután, mert utcai polémiába, politikai vitába keveredtek civil és különösebb jelzés nélküli fiatalok a vonulók másik részével, és akkor lett világos, hogy itt a tömegben KISZ-funkcionáriusok is vannak. Az egyiket közülük később névvel is megismertem, Nagy Mihály volt az illető, akivel hosszasan polemizáltunk. A tömegből kezdett el beszélni a Batthyány téren. És az esti menetben is KISZ-esek voltak a menet élén. Ezt a pórul járt és megvert gyerekek úgy értékelték, hogy a KISZ provokált. Nekem szent meggyőződésem, hogy ugyanolyan zavar keletkezett, mint a mi letartóztatásunk alkalmából. Tehát hogy az apparátusok egyik fele az másképp döntött, mint a másik fele, és nem koordinálták, hogy mit csináljanak.

Hát azért föl voltak készülve, mert volt jelszavuk. Mert amikor a Lánchídnál lezárult a hídfő, akkor ők mondtak valamit, és át tudtak menni a rendőrökhöz, őket nem bántalmazták.

Ez biztosan így volt, vagy könnyen lehet, hogy így volt. De ennek ellenére az a véleményem, hogy ez nem volt előre kicsinálva. Tehát egyáltalán nem úgy mentek neki ennek a napnak a KISZ-apparátusok, hogy behúzzák a csőbe a gyerekeket, és majd jól eltűnnek.

Az tény, hogy senki nem látott ismert KISZ-es pofát, akit vernek, ellentétben a gyerekekkel, akiket azért egy kicsit megagyabugyáltak. Nem nagyon egyébként.

• Ottilia