Göncz Árpád

Nyomtatóbarát változat

Szomorú szívvel olvastam Kőszeg Feri gyönyörű sorait, amit Solt Ottiliáról, mindannyiunk kollektív lelkiismeretéről írt a Beszélő hasábjain. Otti kimondhatatlanul közel állt hozzánk: nem véletlenül mondom, hogy a közös lelkiismeretünk volt. Kemény, mint az acél, és gyöngéd, mint a bársony. Ő volt az, aki a szegények ügyét mindenki más ügye elé tette, beleértve önmaga érvényesülését és politikai karrierjét is. Arcvonásait nem szükséges felidéznem: akik a Beszélőt olvassák, épp a Beszélő hasábjain ismerték meg gondolkodásmódját, ő volt a megformálója és mozgatója az egykori demokratikus ellenzék szociális felelősségérzetének és érzékenységének. Pontosan tudjuk, milyen iszonyú szenvedéseket kellett kiállnia, mi volt az, ami egészségét megtörte, de lelki ellenállását megtörni még ez is képtelen volt.

Temetésén ezrek búcsúztak tőle: a legújabb nemzedék tagjai és magamkorúak egyaránt. Solt Ottilia mindannyiunké volt, és halálával szelleme nem távozott közülünk. Mérce marad mindannyiunk számára, amelyhez – olykor rossz lelkiismerettel bár, de – hozzámérhetjük magunkat.

Azt hiszem, nem írhatok többet, mint ha azt mondom: emléke miénk, belénk égett és kitörölhetetlen.

• Ottilia