Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

Az egyik nagyalakú, gyűrött és tépett spirálfüzetben – ilyenekbe körmölöm gyerekkorom óta a verseimet – 1961. január 1-i bejegyzéssel a következő cím nélküli négysoros költeményre bukkanok:

A rab foga éjjel csikordul, ó év az új évbe fordul,
álmaim trepnijén járnak az őrök ideges-zordul,
ajtómat megrugdossák, a vágyakat összefossák,
falaimon petéznek nagypocakú poloskák.

Négy rabságban töltött szilveszter után ilyen érzésekkel érkeztem el egy szabad élettel kecsegtető új év küszöbéig. Ebben a szabad életben azonban nem éreztem otthon magam. Október 23-án – tehát két hónappal szabadulásom után – az esti utcákon bóklászva valósággal kétségbeestem azon, hogy az évfordulónak semmi jele. Kutyasétáltatók, egy viháncoló társaság, obligát részegek és szerelmesek. Csak az időjárás tartott némi megemlékezést: a józsefvárosi lámpák gyér fénye alig bírt megbirkózni a sűrű köddel. Egyszer csak mégis történt valami októberi rendkívüliség: egy szűk utcán szembejött velem másodmagával Hollós Ervin alezredes, főbelügyér, aki állítólag személyesen akadályozta meg, hogy Déry Tiborékkal együtt már április negyedikén szabaduljak. Kölcsönös gyűlöletünk 1955 óta erőteljes ütésváltásokban fejeződön ki – én két szatírát publikáltam róla, ő kirúgatott a Szabad Ifjúságtól, majd 1955-ben megakadályozta, hogy Lukács György aspiránsa lehessek. Ezúttal szótlanul mentünk el egymás mellen. Közben arra gondoltam, hogy ha belerúgnék, akkor legalább visszavinnének a börtönbe, ahol még emlékeznek a forradalomra.

Szilveszteri négysorosom bizonyítja, hogy ünnepi rosszkedvemet nem mulasztották el a hétköznapok. Máig reaktiválódik bennem, ahányszor visszagondolok arra az időre. Ezen a héten átlapozgattam a Népszabadság, a Kortárs, az ÉS, az Új Írás és a Valóság 1961-és évfolyamát, és mielőtt írni kezdenék erről az évről, meg kell vallanom, hogy sok mindent mindmáig nem értek abból, ami akkortájt történt. Például: 1960 augusztusában letartóztatták, megkínozták (némely hírek szerint még meg is vakították), majd 1961. január 17-én lepuffantották a Kongói Köztársaság (ma: Zaire) első emberét, Lumumbát. Tiltakozási hullám söpört végig Magyarországon, újságok dühödt szalagcímekben számoltak be az üzemi nagygyűlésekről, magyar politikusok táviratilag háborogtak, amiért megölték Kongó törvényes miniszterelnökét. A „törvényes miniszterelnök” kifejezés Lumumba epitheton ornansává vált abban az országban, ahol két és fél évvel korábban egy másik törvényes miniszterelnököt gyilkoltak meg. Még ma is megdöbbent, hogy ezt a kifejezést olyan magától értetődően használták, több mint egy hónapon át, mintha nem is szolgáltathatna alapot baljós asszociációra. A Népszabadság február 15-i számában szemembe ötlik a sok név közt apám régi barátjának, a büntetőjog professzorának, dr. Kádár Miklósnak a neve. Kádár professzor rövid ideig a védőügyvédem volt, így hát különös érdeklődéssel olvasom kurta nyilatkozatát: „Nincs jogszabály, amellyel menteni lehetne Lumumba meggyilkolását.” Február 17-én a Gheorgiu-Dej hajógyárban: „A magyar dolgozók egységesen követelik: vonják felelősségre a törvényes miniszterelnök gyilkosait.” Felelősségre vonás: nem túl sok ez a jóból? Csakugyan senkinek sem jutott eszébe egy bizonyos összefüggés? Vagy lényegtelennek tekintették odafent, hogy idelent kinek mi jut eszébe, hiszen úgyis biztosak lehettek abban, hogy néminemű gondolattársítások magánügyek maradnak? De vajon kik bíztak ebben? A legfőbb pártfunkcionáriusok? Vagy az összes tiltakozó gyűlés összes szervezője, az összes szónok és firkász, aki alkalmazta ezt a jelzős szerkezetet? És mit gondolt az írószövetség választmánya február 24-én, amikor felháborodott üzenetet küldött a Biztonsági Tanácsnak? Az az iszonyú gyanúm támad, hogy Lumumba végzetéről mindenkinek eszébe jutott Nagy Imréé, és ez a közös titok cinkosságot teremtett a rendszer urai és alattvalói között, és így pszichológiailag megelőlegezte Kádárék belpolitikai legitimációját, azt a valamit, amit mindmáig finoman konszenzusnak, nevezünk. Hogyan viseltem el ezt akkor? Tétova emléktől vezérelve lapozni kezdek előre-hátra a spirálfüzetben, és találok is egy verses formába kényszerített feljegyzést, mely a Lumumba állítólagos megvakításának hírére címet viseli. Idézem első és utolsó versszakát:

Az egyik kötélről kalimpál lábaival,
a másik kivert szemeire mered –
ez a miniszterelnökség kínos ipar,
és korszerűtlen is, ha komolyan veszed.
... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ... ...

Persze ha patyolatszínűre tudna

mosdani, nem lenne semmi hiba:
humánus kötélen lógna Lumumba,
nem kéne szemétől megválnia.

Vagy itt van egy március 21-i cikk: Amnesztiát a spanyolországi politikai foglyoknak! 24-én nagygyűlést tartottak Budapesten, ugyanebben a témakörben. Milyen sajnálatos, hogy nem a Gyűjtőfogházban rendezték meg! Ott a kezdeményezők igazi szolidaritásra számíthattak volna, még a kivégzésükre váró Baross téri felkelők együttérzését is belepottyanthatták volna serpenyőjükbe. Ismét megdöbbent, hogy úgy írtak és beszéltek az igazságtalanul bebörtönzött politikai foglyokról, mintha az ENSZ, a különféle emberjogi szervezetek, demokratikus és kevésbé demokratikus hatalmak (ideértve minden bizonnyal Franco Spanyolországát is) nem ugyanígy írtak volna a nálunk raboskodókról több mint négy év óta, folyamatosan. Megemlítem még a teljesség igénye nélkül, hogy egész évben ostoroztuk az Algírt elnyomó De Gaulle-t és a francia ultrákat, november 18-án pedig a börtönben sínylődő algériai szabadságharcosokért szálltunk síkra.

Még egy példa erre a képmutató elfogulatlanságra: az év vége felé, a berlini fal felépítése után, jéghidegháborús helyzetben Tito és Nehru kezdeményezésére Belgrádban összeült a tömbön kívüli országok első konferenciája. Nem csoda, hogy az atomháborúval fenyegető helyzetben sajtónk bőségesen közölte azokat az udvarló megnyilatkozásokat, amelyekkel a szovjet vezetés maga felé próbálta hajlítani az el nem kötelezetteket. Mármost nálunk a semlegesség vágya Belzebub, Lucifer és Mephisztó közös sugallatának számított, mégis napokon át olvashattuk a tömbön kívüliek mérvadó és bőséges magasztalását, mintha bizonyos politikai fogalmaknak és szavaknak merőben más értelmük volna az ország határain kívül, mint idehaza.

A politikai fogalmak jelentéstartományának a két tömb szóhasználatában megmutatkozó radikális különbözőségét az év elején hivatalba lépett Kennedy elnök sem bírta feldolgozni. Június elején találkozott Bécsben Hruscsovval. Előtte a szovjet – és ennek következtében a magyar – sajtó a szokottnál barátságosabb hangon szólt róla. Az „Elnök” megjelölés előtt például gyakran szerepelt a „fiatal” jelző, azt sugallva, hogy a vén hidegháborús imperialista rókákkal ellentétben most annak a nemzedéknek a képviselője került Amerika élére, melynek nem a szov-jetellenesség az életeleme. Néhány héten át felhagytak még azzal is, hogy felhánytorgassák első politikai kudarcát: a kubai emigránsok áprilisi partraszállási kísérletét a Disznó-öbölben, melyet a CIA tervelt ki és támogatott. A csúcstalálkozó, amelyet mesterségesen felszított reményekkel várt a világ, iszonyatos kudarccal ért véget. Hruscsov ultimárumszerűen közölte, hogy a Szovjetunió meg akarja kötni a békeszerződést Németországgal. Ha Amerika nem hajlandó tárgyalni, akkor ő decemberben különbékét köt Kelet-Németországgal, és a nyugati szövetségesek elvesztik mindazokat a jogaikat, amelyeket a náci fegyverletétel biztosított nekik. Nyugat-Berlin önálló, szabad város lesz ugyan, de az odavezető légi és szárazföldi utak használatáról ezentúl az NDK kormányával kell megegyezniük. Mivel ez gyakorlatilag Nyugat-Berlin feladását jelentette volna, Kennedy félreérthetetlenül nemet mondott. Hruscsov megjegyezte, hogy ha Amerika Nyugat-Berlin miatt atomháborút akar, ám legyen. Kennedy erre közös felelősségükről beszélt: erőik kiegyenlítettek, és elegendőek ahhoz, hogy megsemmisítsék egymást. Hruscsov hajthatatlan maradt: decemberben megköti Ulbrichtékkal a szerződést „Akkor hideg telünk lesz” – válaszolta Kennedy.[1]

Ezt követően a szovjet tömb teljes propagandagépezete megindult a fiatal elnök ellen. Erre okot is adott: június 25-én drámai televíziós és rádióbeszédben ismertette a szovjet fenyegetéseket, és biztosította a világot arról, hogy továbbra is minden szükséges eszközzel biztosítják Nyugat-Berlin szabadságát. Erről persze a Népszabadság nem számolt be, de július 14-i számában Szántó Jenő, a korszak egyik legcinikusabb ideológiai firkásza, idézett néhány mondatot Kennedytől, mégpedig feltehetően ebből a beszédéből. Kennedy szerint azért olyan nehéz tárgyalni a szovjet vezetőkkel, mert a szovjetek mást értenek a szavakon, mint az amerikaiak. A Népszabadság cikkírója a háború, a béke, a demokrácia, a népakarat, az agresszió, a helyes és a helytelen fogalmait említette az elnök példái közül. A korszak publicisztikai észjárására mélyen jellemző Szántó Jenő válasza: „Valóban a szavak lennének felelősek az értetlenségért?” – kérdezte, majd vitézül válaszolt is magának: „Nem. Annak idején Wilson elnök jól szót értett Kerenszkijjel, de nem értette Lenint, még ha csiszolt angolra fordították is a szavait.” íme a végkövetkeztetés: „Nem lehet a szavakra átruházni azt a felelősséget, melyet az államférfiak és általában az emberek hordanak.”

Mai szemmel megértem, hogy miként éltem, olykor fütyörészve is, a börtönben, majd az atombomba árnyékában, de teljességgel rejtelmesnek tűnik hogy miként bírtam elolvasni napról napra a Népszabadságot. Nemcsak olvastam, elő is fizettem rá, epedve vártam reggelente. Éveken át úgy kezdtem napjaimat, hogy végiglapoztam az újságot: van-e benne Faragó Jenő-cikk. Mindmáig nem tudom, kicsoda Faragó Jenő, de hálás vagyok neki, mert minden művétől felment a vérnyomásom, olyannyira, hogy az ágyból kiugorva rögvest munkának láthattam. Ezért aztán az 1961-és évfolyamot böngészve különös előszeretettel kerestem a nevét. Nem kellett csalódnom benne. Fiatalok eszményei című cikkében például, szeptember 13-án, megrótta azokat az ifjakat, akik párválasztáskor külsődleges tulajdonságokat részesítenek előnyben, például „csinos, sportos” lányt keresnek, vagy „erős, vállas, izmos, modern” fiút. Július 29-én megfogalmazta a kádárkodás esszenciáját: „Egyszerűnek, puritánnak, szerénynek lenni nem pusztán emberi magatartás, jellem dolga, hanem a kommunisták számára mélyértelmű osztálytartalma is van e szép emberi erényeknek.” A leginkább azonban január 27-i dolgozatának első mondataival ragadott meg: „Volt nekem egy párttitkárom, bizony csak volt, mert a múlt héten nyugdíjba ment az öreg. Ha tudnák, milyen volt a búcsúztatás! Biz' isten, még én is elérzékenyültem.” Egyébként a bratyizó pártosság stiláris eszményét mások – például Kalmár György, Kékesdi Gyula vagy Cserhalmi Imre – tökéletesebben realizálták Faragó Jenőnél. Buzgón járták az országot, csodálták a munkásosztályt, ujjukkal pattintgatva, nyelvükkel csettintgetve efféle mondatokat rittyentettek papírra: „Csopics Jenő, a karakószörcsögi Szovjet Hóvirág tűhegesztő telep főcsővezetője nem olyan ember volt, akinek bikkfáról potyog a meggy.[2] De még őket is lepipálta szemforgatásban Vadász Ferenc, aki hetente egyszer, Ajánlott levél formájában helyes erkölcsre oktatta a dolgozókat. Arra biztatta őket, hogy mindig, mindenütt nyíltan mondják meg a véleményüket, bírálják bátran a feletteseiket is, vállalván az esetleges átmeneti kényelmetlenségeket, mert a szocialista igazságosság végül mindig diadalmaskodik, „írja meg neki, Asszonyom, hogy magyar embernek erkölcsi kötelessége osztozkodni a magyar nép sorsában, részt venni munkájában, együtt dolgozni többi honfitársával a boldogulásért” – ezt egy disszidens feleségének írta. Vadász tehát a nagypolitika fővonalához igazodva úgy tett, mintha nem ott éltünk volna, ahol éltünk: egy bosszúért lihegő rendőrdiktatúrában. Ennek kívánalmaihoz igazodott a történelem is. A Kun Béla 75. születésnapjára készített, február 19-i Népszabadság-megemlékezés elhallgatta, hogy 1937-ben szovjet tisztogatók letartóztatták, majd főbe lőtték az ünnepeltet. Illés Béla is megfeledkezett erről az ÉS február 17-i számában. Már-már azt hihetnénk, hogy él még a hős, de Illés teljes írói eszköztárát mozgósítva egy feltételes móddal érzékeltetni tudta, hogy nem ez a helyzet: „És ma hittel vallom: minden nap százszor is azt mondaná, hogy igen, minden nap százszor is ezt mondaná: így akartam, így reméltem.”

Április 12-én, az Eichmann-per kezdetének a napján, és egy nappal azelőtt, hogy Sarkadi Imre író kiesett (kiugrott? kilökődött?) Kondor Béla festőművész Bécsi utcai műteremlakásának ötödik emeleti ablakán (erről a máig rejtélyekkel övezett iszonyatról nem írok többet itt, pedig ha fel tudnám dolgozni, pontos kép rajzolódna ki a megvert és megalázott értelmiség behódolni nem tudó egyedeinek közérzetéről és önpusztító életformájáról), április 12-én tehát a Szovjetunió fellőtte az első embert az űrbe. Jurij Gagarin egyszer kerülte meg a Földet, 108 perc alatt. Május 5-én az első amerikai űrhajós 18 percre hagyta el bolygónkat. A második szovjet űrrepülő augusztus 8-án startolt, és több mint huszonöt óra alatt tizenhét körívet írt le. Másnap a Népszabadságban Nagy Ernő a szovjet és az amerikai űrhajósok teljesítményéből a két ország rakétatechnikája közti különbségre következtetett, teljes joggal. A több hónapos szovjet előny, amelyet Kennedy nyilvánosan elismert, kísérteties fényt vet Hruscsov offenzív diplomáciai lépéseire, ultimátumoktól sem visszariadó tárgyalási stílusára, önbizalomtól duzzadó megnyilatkozásaira a bécsi csúcstalálkozótól a berlini fal építéséig és a XXII. pártkongresszuson elmondott beszédéig.

Nagy Ernő józan megállapítása azonban inkább elszólásnak hatott a hazai sajtóban, mely hol a szovjet technika felsőbbrendűségének örült, hol pedig őrjöngött, amiért az amerikaiak fokozzák honvédelmi kiadásaikat. Közben Gagarin, ezúttal metaforikus értelemben, az egekbe ment. A magyar költészet és publicisztika rendkívüli erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy elérje eddigi mélypontjait. Magam sem tagadom az első űrrepülés katonai és tudományos jelentőséget, és azt sem, hogy a világszenzáció a szovjet hadikutatás bámulatos fejlettségéről adott hírt, de az első űrhajós, Gagarin őrnagy – és ezen már akkortájt is élcelődtem – nem játszott aktívabb szerepet repülése 108 perce alatt, mint a Szputnyik–2 utasa, Lajka kutya, akit 1957. november 3-án lőttek fel 1670 kilométer magasságba, és aki azután oxigénhiány következtében öt nap múlva kiszenvedett. Az őrnagy mégis hérosszá magasztosult. „Jurij – Iljics s Október hű fia / újra megrengette a világot” – zengte Lukács Imre, de nem egyedül: több tucat közíró és költő a lenini forradalomtól jutott el, egyetlen nagyívű vonallal, Gagarinig. A 44 év alatt elmaradott, feudális országból „a világ vezető nagyhatalmává fejlődött” ország „most kiküldte az első embert az űrbe. 1917 októberének örökösét – hát nem egy társadalmi alaptörvény legtisztább érvényesítése ez?” – kérdezte Fekete Gyula. Veres Péter a hazavédő hősiességet (éppen ezt, és éppen nálunk!) és a vállalkozói hősiességet magasztalta Gagarinban, aki persze – ezt Dobozy Imrétől tudjuk – faházban született. Rónai Mihály András úgy vélte, hogy az amerikai Lindberghet csak egyéni virtus röpítette át az óceánon, Gagarin tette azonban „igazi hőstett volt: egy emelkedő társadalomé.” Illyés volt az egyetlen, aki nem Iljicstől vagy az emelkedő társadalomtól jutott el Gagarin őrnagyig: „Kopernikus, Galilei, / a higgadt Newton / nyújtotta hozzád föl kezét – / segíteni / azon az úton” – olvashatjuk szégyenkezve az Új Írás júniusi számában, a Háromszázezer méter magasan című versben. Akkor már szívesebben töltöm időmet Csepeli Szabó Béla Gagarriászával: „A vér szívembe vág / s fellobbanok mint piroslángú ág.” Behunyom a szemem, megpróbálom magam elé képzelni a szőrbozontos hústornyot, mint piroslángú ágat, amint fellobban (figyelem: előbb van lángja, aztán lobban föl!), még kétségbeejtő pillanatokban is kínál az élet apró örömöket. És miközben nálunk – és nyilván az egész béketáborban – ekképpen pezsgett a szellemi élet, Gagarin megkezdte valódi munkáját, azt, amire Lajka kutya még akkor sem lett volna képes, ha túléli hőstettét: propagandautakra indult, hogy megtestesítse a szovjet haditechnika fölényét, egész évben utazótt, egyedül és nejjel, uralkodók és népvezérek társaságában készült fényképei bejárták a világsajtót, megfordult egyebek közt Angliában, Kubában, Indiában, Afganisztánban, hozzánk is bekukkantott augusztusban néhány napra, és ezalatt szolid, egyenruhás lénye, komoly, csinos arca és a róla szóló tirádák szinte teljesen betöltötték az újságokat.

A gagarinkodás persze másról szólt, mint amiről szólni látszott. Az igazi tét a versengés volt, de nem annyira a világűrért, mint Németországért. Nem tudom, mennyiben voltam ennek akkoriban a tuldatában. Mint mai újságolvasó, aki a hetvenes-nyolcvanas években sokat szemléltem mindkét oldalról a berlini falat, megdöbbenek azon, hogy 1961-ben a megoldatlan német kérdés miatt milyen közel voltunk a harmadik világháborúhoz, amelyről az esetleges túlélő eldalolhatta volna, hogy „Ez a harc volt a végső”. A szovjet tömb propagandája csaknem minden világpolitikai témát kapcsolatba hozott a tarthatatlan német helyzettel. A jeruzsálemi Eichmann-perről szóló napi beszámolók például főként azokról az ex-nácikról tudósítanak, akik magas funkciókat töltöttek be Adenauer országában. Főként Hans Globkét, a kancellári hivatal vezetőjét támadták, aki egyébként csakugyan a náci belügyminisztérium tanácsosa volt. Napokon át olvashattunk arról, hogy Nyugat-Németországban náci időkből származó letartóztatási parancsra hivatkozva őrizetbe vettek egy egykori szerb partizánt. Ma már tudom, hogy Adenauer csakugyan integrálta és társadalmilag rehabilitálta mindazokat a nácikat, elsősorban az üzletembereket, állami hivatalnokokat, jogászokat és tudósokat, akik valamiképpen megúszták a felháborodás első hullámait. És noha megvetem ezt a politikát, és máig pusztítónak tartom erkölcsi kisugárzását, mégis pukkadásig betöltött a viszolygás a szovjet és keletnémet vicsorgások olvasása közben, mert a náciellenességet pusztán ürügyként vonultatták fel, aktuálpolitikai számításaik leplezésére. Hruscsov és Ulbricht pontosan tudta, hogy az NDK nem élne túl egy szabad választást, és ezért erőfitogtatással, Adenauer rendszerének és a náciknak az azonosításával el akarták érni, hogy nemzetközileg ismerjék el az NDK-t, és hogy ennek közepén, egy szigeten ne virágozhasson se politikai demokrácia, se kapitalizmus. Augusztus 13-án megkezdték a fal építését Kelet- és Nyugat-Berlin közt. Szeptember 5-én egy szovjet jegyzék azzal a fenyegető váddal hozakodott elő, hogy „Nyugat-Berlint a Német Demokratikus Köztársaság, a Szovjetunió és más szocialista államok ellen irányuló diverziós-, kém-, spekulációs tevékenység és egyéb aknamunka központjává változtatták”. A nyugatnémeteknek meg kellett érniük, hogy Amerika belenyugszik a hidegháborúsan kettéosztott világ abszurditásának szemléletes jelképébe, a Falba, vagyis abba, hogy a keletnémet hatóságok maguk ellenőrzik a határátkelőhelyeiket. Ezzel a nyugati hatalmak lemondtak kelet-berlini státusukról, hogy megtarthassák Nyugat-Berlinhez fűződő jogaikat, ide értve a tranzitutak fölött gyakorolt ellenőrzést is. Mindkét tömb felfogta, hogy világháború nélkül nem terjeszkedhet túl a saját befolyási övezetén. Okosabb tehát, ha praktikusan elismeri a másik szuverenitását a választóvonal felé eső oldalán, így hát, bármilyen meghökkentő, az ocsmány berlini faltól startolt Brandték új „keleti politikája”, mely közeledéssel óhajtott változásokat elérni.[3]

Hruscsov belpolitikailag is gyümölcsöztette jogosnak tetsző önbizalmát. A XXII. pártkongresszuson, mely október 17-én nyílt meg, a gazdasági fellendülés adataival bombázta a 4791 küldöttet és a 80 jelenlévő marxista párt képviselőit. Megjósolta, hogy a szovjet ipar mikor éri el az amerikai színvonalat, mikor hagyja ezt faképnél, és mikor valósul meg a fejlett kommunizmus. Ezt már a korábban közzétett irányelvek is tartalmazták, lelkes eszmélkedésre ihletve a szeptemberi Új Írás cikkíróját: „A kommunista társadalom eszméje, amióta csak megismerkedtem vele, mindig varázslatos hatással volt rám, és most, hogy teljesen belátható, szinte kézzelfogható közelségbe került, újra ráébredtem, hogy én ezzel a céllal egész életem erejével egyetértek”, hiszen a pártprogram azt tanúsítja, „hogy még gazdagabbak, még emberibbek lettünk”. Nemzedéktársamnak, barátaim jóbarátjának, az általam akkor még nem ismert Tornai Józsefnek ezeket a szavait olvasva újra megdöbbent, hogy milyen idegen közegbe szabadultam.

Még szeretve tisztelt mesteremet, Lukács Györgyöt is idegenkedve hallgattam, amikor derűlátón kommentálta a Hruscsov-beszédet. Lukács a Molotov-féle „pártellenes csoport” vereségéből arra következtetett, hogy a szovjet párt visszakanyarodik a XX. pártkongresszus irányvonalához. Ebben én már csak érzelmi okokból sem hittem: 1956. november 4-e és különösen 1958. június 16-a óta Hruscsovot ugyanolyan közönséges szószegőnek és gyilkosnak tartottam, mint Kádárt. A börtönélmények nem ingatták meg hitemet a szocializmusban, de tökéletesen meggyőztek arról, hogy a szovjet típusú rendszerekből arrafelé nem vezet út. Lukács úgy vélte, hogy a megerősödött Hruscsov végleg eltakarítja a pártból sztálinista ellenfeleit, és megindul, ha nem is teoretikusan, de praktikusan, a békés versengés kényszere folytán, a reformok útján. Én is örültem persze a dolgok ilyetén fordulatának, hiszen Molotovék győzelme visszajuttatott volna a börtönbe, és hazánk ismét az emberarcú akasztófák országává keseredett volna, de a szovjet állam szocialista megújulására nem következtettem belőle, mert már a „pártellenes csoport” kifejezéstől is kilelt a hideg.

Újraolvasva a kongresszusi tudósításokat ma már nem lehet nem látni, hogy a szovjet űrsikerek nemcsak Kennedyvel szemben fokozták fel Hruscsov önbizalmát, hanem Molotovékkal szemben is. Elérkezettnek érezte az időt arra, hogy rehabilitálja a XX. kongresszust, pontosabban önmagát, és végleg kiirtsa a pártból vetélytársait. Talpnyalói, akik három év múlva gátlástalanul ellene fordultak, gyorsuló sebességgel szolgálták óhajait. Az aknamunkások ellenezték a szűzföldek feltörését, ezért „ártalmasak és ostobák”. „Molotov zavarosan értelmezte és értelmezi a nemzetközi kapcsolatokat és hazánk belső fejlődését.” „A pártellenes csoport tagjai nem ismerték sem az elméletet, sem a gyakorlatot.” Végül Seljepin, az Állambiztonsági Bizottság elnöke nem lacafacázott tovább: „A pártellenes csoport tagjait súlyos bűnök terhelik”, mert „lehetővé tették a párthoz és a néphez hű vezetők bemocskolását és kiirtását”. „Kirov meggyilkolását Sztálin, Molotov és Kaganovics ürügyül használta fel arra, hogy leszámoljanak államunk neves vezetőivel.” Ebből a ténymegállapításból már akkor sem csak arra az örömteli eshetőségre következtethettem, hogy rehabilitálni fogják az ártatlanul elítélteket. Mai szemmel még leverőbb Solohov beszéde – elvégre ő nem hivatásos tömeggyilkos volt, hanem író. Hadd idézzem: „…régóta álmodozunk arról, hogy olyan miniszterünk legyen, amilyen Furceva elvtársnő. De végre-valahára ilyen minisztert kaptunk. A mi kedves Jekatyerina Alekszejevnánk mindennel megbirkózik… külsőleg is elbájoló (Taps), és a kulturális élet személyiségeivel való bánásmódja ugyancsak elbájoló.” Csak annyit tennék hozzá ehhez, hogy jól emlékszem Furceva fotóira. Egy róla szóló történetre is. Néhány évvel később azzal a megokolással nem engedte be a Szovjetunióba Az őrült naplóját, Darvas Iván zseniális előadásában, hogy, aszongya, „az orosz ember nem ilyen piszkos”. Egy szó mint száz: a kongresszusi dicshimnuszok és átkok stílusa kitekerte optimizmusom nyakát. Töredékek a pesszimizmusról című versem egyik darabjából, melyet még márciusban írtam, akkori általános beállítottságomra következtethetek:

„Őrizd meg harcos pesszimizmusod” –
így üdvözöltük egymást.
Bölcsebb buzdítást ma se tudok.
De már nincs kinek köszönjek,
hacsak nem nőknek,
de nekik szükségből hazudok.
Ezért nem mondhatom többet,
hogy „Őrizd meg harcos pesszimizmusod”.

Az idézett jelszó – mondanom sem kéne – a börtönben ragadt rám. Ide – a legtöbb politikai fogolyhoz hasonlóan – magammal vittem a forradalmat, és ez belém fagyott, majd szabadulásom után a langyos levegőn ki akart csurogni belőlem. Régebbi barátaim sejthették ezt, és nem óhajtottak a várható tócsákban tapickolni. Ők már megindultak a konszolidáció útján, és nem volt szükségük visszariasztó mementókra. A fiatalabb évjáratokhoz tartozó írók, filmesek és képzőművészek rendszeresen találkoztak a Belvárosi Kávéházban. Oda engem, aki lecsukatásom előtt a fiatal írók egyik üdvöskéje voltam, senki sem hívott, sőt, éreznem kellett, hogy kollégáim idegen testnek tekintenének. Ludas lehetett ebben börtönbeli, majd a szabadulás élményétől ihletett verseim üzenete is. A Belvárosi Kávéházban ugyanis kialakult már addigra az az esztétikai álláspont, hogy korszerűtlen az a művész, aki művészként politizál. Ezt a felfogást részben a jóvátétel vágya szülte: néhányan – hozzám hasonlóan – 1953 előtti működésük során hosszabb-rövidebb ideig kompromittálták magukat (jó esetben őszinte) hazugságaikkal, és ebből – tőlem eltérően – azt a következtetést vonták le, hogy modern korunkhoz nem illik a politizáló művészet. Másrészt azonban hasznot is hajtott ez az irányváltás: ha ugyanis nem politizálunk, akkor legalább művészként elkerüljük azokat a villámokat, amelyeket a tabuk megsértése vonzana a fejünkre.

A hivatalos kritikát persze nem tették boldoggá ezzel a fordulattal. Az Élet és Irodalom főszerkesztője, Szabolcsi Miklós lapjának február 10-i számában kiadta a jelszót: „A Mindenséggel mérd magad!” A verset sajnos nem idézte bővebben, ehelyett megállapította, hogy „kevés az 1956-os ellenforradalom sötétségének újra s újra való felidézése”. A népi származású fiatal költőknek felrótta, hogy „’56 előtt mélységes pesszimizmusba estek”, és noha most újra kezdenek hinni „az emberek jobb ösztöneiben, de ez még csak minimális felismerés”. Sajnálkozva állapította meg, hogy „hiányzik a magyar élet fejlődésébe, folyamatába való beleszólás is”. Ő maga persze mindent megtett annak érdekében, hogy az írók közeledjenek a magyar élethez és folyamataihoz. Lapjában hónapokon át vita folyt a parasztábrázolásról. Ez volt az a korszak, amikor – mint egy február 19-i MSZMP-közlemény tudatja velünk – „a mezőgazdaságban is uralkodóvá váltak a szocialista termelési viszonyok”, hiszen „az ország szántóterületének 90%-a a szocialista szektorhoz tartozik”. Néhány évvel ezelőtt egy nagyrévi gazdálkodó elmesélte, hogy akkortájt az ő vidékükön az összes vonakodó gazdát beterelték a tanácsházára. Verték őket, de nem a verés volt a legrosszabb, hanem hogy addig nem engedték ki őket a teremből, még szükségre sem, míg alá nem írták a belépési nyilatkozatot. Mármost az ÉS parasztvitájában az írók úgy szóltak bele a magyar élet folyamatába, hogy nagyvonalúan hallgattak a szocialista termelési viszonyok kialakításának efféle módozatairól. A beleszólás, amit a hivatalos kritikusok követeltek, pártos bele nem szólást jelentett, a jobb írók által kultivált bele nem szólás viszont a pártos beleszólás hiányát. 1961-ben a hivatalos kritikusok így dorgálták az írókat: javultok már, mert nem törtök lándzsát az ellenforradalom mellett, de még passzívak vagytok, vagyis nem helyeslitek nyíltan a párt vonalát. A kádári kultúrpolitika csak később ébredt rá arra, hogy a hozsannázást nem kell mindenkitől elvárni, egyrészt, mert elegendő számmal vannak olyanok, akik ennek a geopolitikai okból megkerülhetetlen követelménynek kényszer nélkül is eleget tesznek, másrészt mert a hiteles írók konfliktusmentes működéséből jóváhagyást olvas ki a külvilág.

Idáig azonban nagy utat kellett megtennie a művészetpolitikának. Az Új Írás 1961. májusi számában szerkesztőségi cikk kommentálta, teljesen Pándi Pál stílusában, Nagy Péter bírálatát Weöres Sándor költészetéről. (Egyébként a csevegés közben is folyvást bólogató Illés Lajos és a fogalmi beszédre teljességgel alkalmatlan Váci Mihály társaságában csakugyan Pándi volt ennek az 1961 márciusában útnak indított folyóiratnak az alapító szerkesztője.) Ebből idézek: „Nagy Péternek kétségkívül igaza van abban, hogy Weöres Sándor »a világot továbbra is céltalan és értelmetlen jelenséghalmaznak látja, melyben csak az van, amit az ember belelát«, s csak helyeselni lehet azt a megjegyzését, hogy »az adott világ s az általa látott káosz nem fedi egymást«. De Nagy Péter adós marad e jelenségek eszmei és osztálytartalmának felfedésével, annak a ténynek a minősítő elemzésével, hogy ezek a jelenségek – akár a költő szándéka ellenére is – polgári tudattartalmak hordozói.” (Milyen kár, hogy e szerkesztőségi cikk szerzője nem foglalkozott annak a Váci Mihály-versnek az osztálytartalmával és főként minősítő elemzésével, mely ugyanebben a számban tudatja velünk, hogy „mindig Kelet felől jött a szabadság!”) Miközben a tiszteletteljes szerkesztőségi förmedvényt olvastam, eszembe ötlött Veres Péter józan mondata, mely a Népszabadság január 21 -i számában örvendeztetett meg: „Szeretném már egyszer megfogalmazva látni nemcsak azt, hogy mi a kispolgáriság, hanem azt is, hogy mi a nem kispolgáriság.”

Hivatalos kritikusaink éberségét nagy okok okolták: a Társadalmi Szemle februári számában megjelentek a párt kulturális elméleti munkaközösségének tézisei Irodalomkritikánk néhány fogyatékosságáról. Ez megállapította ugyan, hogy „számottevő eredmények születtek a többi között Lukács György és követői revizionista esztétikai koncepciójának bírálatában, a »népi írók« harmadikutas, nacionalista nézetei és egyéb polgári, kispolgári irodalmi irányzatok értékelésében, a »modernség« cégére alatt felbukkanó irracionalista, dekadens tendenciák leleplezésében”. De azután kiderül, hogy ezek a „számottevő eredmények” nem elég számottevőek, mert mindezeknek az irányzatoknak a bírálata erőtlen, különben is: „Kritikai életünk leginkább szembeötlő betegsége az elvtelenség.” Eme állásfoglalás serkentő hatása érezhető az egész éven át. Köpeczi Béla májusban az irodalmunkban fellelhető egzisztencialista hatásokat leplezte le, miközben jól elverte a port Sartre-on is, amiért ez tájékozatlanságában helytelenül ítéli meg az ellenforradalmat. De elismerő szavaiban sincs több köszönet: „Sartre ahhoz a francia kispolgári réteghez tartozik, amely szemben áll a klerikalizmussal.” Ha művelt emberek ilyen mondatokat préseltek ki magukból, akkor mit várhatunk az idiótáktól? Augusztus végén a Népszabadságban Nem jó ez így című cikkében egy Névtelen megrótta a Film Színház Muzsika kritikusát, amiért ez azt állította, hogy problémáinkra nem adhatunk igazabb és okosabb választ, mint amit Ady adott. A Névtelen megcsóválta azt, amit a nyaka fölött hordott: Adynak nem lehetett mindig igaza, sem az irodalomban, sem a politikában, „hiszen Ady még nem volt marxista”. Egy másik Névtelen az ÉS október 7-i számában hírül adta, hogy Hans Magnus Enzensberger kivándorol Nyugat-Németországból. „Polgári humanista lévén természetesen most is valami semleges középútról álmodozik. Úgy gondolja, hogy ezt a semleges közeget Norvégiában találja meg. Mi tudjuk, hogy téved.” Ennyire metsző elméjűek voltak azok a kritikus elmék, akiknek az elvtelenség nem tartozott szembeötlő betegségeik közé. Ilyen körülmények között csak bámulni tudom azt a néhány műítészt, aki ebben a közegben is képviselni bírt egy korszerű értékrendet. Példaképp Perneczky Géza Cézanne-tanulmányát említem meg, és Artner Tivadart, aki leírta ebben a sivatagban, hogy „Henry Moore művészete minden problémája ellenére a nagyok közül való”. És bámulok néhány költőt, például Kassákot, aki az Új Írás júliusi számában néhány versével oázist varázsolt a sivatagba, vagy a Mi van a hold túlsó felén szerzőjét, Benjámin Lászlót, aki az űrkutatás híreitől nem a Nagy Szovjet Tompor vagy a konformista elhülyülés, hanem az emberiség egzisztenciális, filozófiai kérdései felé rugaszkodott el.

Hiperaktív alkat lévén természetesen vissza akartam kerülni, amilyen gyorsan csak lehet, az irodalmi életbe, bármilyen volt is ez. Mostanáig úgy emlékeztem rá, hogy először az ÉS-t ostromoltam meg. Szabolcsi Miklós régi ismerősöm volt, gyerekkoromban cserkészparancsnokom, és bátyám közeli barátja. Valószínűleg az ő kérésére járult hozzá Szabolcsi a nyár elején ahhoz, hogy recenziót írjak, ha nem is nevemnek, de legalább monogramomnak a feltüntetésével egy José Leonardo de Espronceda y Delgado nevezetű múlt századi spanyol romantikus író Don Juan-költeményéről. Elmeszüleményem azonban, noha a legparányibb politikai célzást sem rejtette magában, sehogysem akart megjelenni. Szabolcsi többször is megígérte bátyámnak, hogy a következő számban lehozza, de azután – a fákon már sárgultak a lombok – inkább magához kéretett, és sztentori hangon közölte velem, hogy kerülő úton akarok visszalopakodni az irodalomba. Ezt ő nem tűri. „Önkritika nélkül egyetlen ellenforradalmárt sem fogadunk vissza – dörögte. – Zelk Zoltán idősebb, mint te, az ítélete kisebb volt, költőnek pedig nagyobb, és mégis gyakorolt önkritikát!” Ennyiben maradtunk. November 4-én Dobozy Imre váltotta fel Szabolcsit a főszerkesztői székben. Ezután ment minden, mint a karikacsapás. 1962. március 17-én már meg is jelent a recenzió, teljes névaláírással!

Előzőleg azonban már közölt tőlem a Valóság 1961. első számában E. I. szignóval Lázadás és menekülés címen egy hosszabb tanulmányt az új amerikai költészetről. Azt hittem eddig, hogy írásaim öt hónappal szabadulásom után még csak nem is remélhettek nyomdafestéket. Pedig már 1960 őszén megismerkedtem a Valóság akkori szerkesztőivel, Körösi Józseffel és Baranyi Antallal a Lukács uszodában. Körösi a napozóból lenézve látta, hogy a víz alatt átúszom a medencét. Ez felkeltette érdeklődését irántam. Nyilván fontosságtudatomnak tettem szolgálatot, amikor emlékezetemben megnyújtottam kényszerű hallgatásom idejét, mint ahogy ahhoz is lelki érdek fűzött, hogy elfelejtsem, amire néhány éve, irataim tanulmányozása közben bukkantam rá: hogy 1961-ben meglehetősen ócska szöveg kíséretében kérvényeztem priusztalanításomat. Gáli József barátomnak még 1961 tavaszán, közvetlenül a szabadulása után törölték a priuszát, anélkül, hogy ezt kérelmezte volna – e gesztussal talán korábbi halálos ítéletének abszurditásáért kért elnézést valaki. Mármost Gáli, teljes joggal, igen büszke volt forradalmi intranzigenciájára. Valósággal megvetette Déryt, amikor ez már Aczéllal barátkozott, sőt engem is folyvást gúnyolt, amiért még ezután sem szakítok vele. Én pedig – válaszképp – ugratni kezdtem Gálit, büntetlen előélete miatt. Ezt csak azért tehettem, mert saját korábbi, elutasított kérelmemnek meg az emlékét is elfojtottam.

Maga a szóbanforgó tanulmány szintén arra int, hogy memóriánk – pártos hajlamai miatt – szakadatlan ellenőrzésre szorul. Arra jól emlékeztem, hogy szabadulásom után, munkahely híján, bevettem magam az Országgyűlési Könyvtárba, attól a vágytól vezérelve, hogy bepótoljam mindazt, amit elmulasztottam négy év alatt. Ez aztán jobban sikerült, mint ahogy terveztem: a Minden bepótlásának a vágya hamar átterjedt a kultúra terepéről a szerelem birodalmára, és ilymódon egy boldogító kapcsolattal egykettőre tönkretettem házasságomat, roppant és mindmáig megemésztetlen katasztrófát okozva. Hónapokon át az Országgyűlési Könyvtár lett a második otthonom. Itt akadt a kezembe Donald M. Allen antológiája, mely először mutatta be rangosan az amerikai költészet 1945 és 1960 közt kiviruló új iskoláit, köztük a nagy – de külföldön akkor még nem ismert – Beat Generationt.

Amikor újraolvastam tanulmányomat, elképesztett, hogy milyen kétségbeesetten birkózik benne Lukácstól tanult esztétikai alapállásom és marxista követelményrendszerem a versek kiváltotta élménnyel. Tucatszám fordítottam le az antológiából ars poeticák és költemények részleteit, mégpedig nagy empátiával, ami ismét összeegyeztethetetlen a kommentárokban kifejeződő ideológiai fenntartásokkal. Ámultan olvasom, hogy Allen Ginsberget – amikor először írtam le a nevét – „az Üvöltés című, nagy lendületű, terjedelmű és zűrzavaros költemény „szerzőjé”-nek mondtam. A Kaddisról, amelyből spirálfüzetem tanúsága szerint 1961 januárjában lefordítottam egy hosszú részletet, már irgalmasabban ítélkeztem: „…Ginsberg is tud összefogottan írni, pl. anyjáról szóló döbbenetes siratóversében.”

Nemcsak azért foglalkozom ilyen részletesen ezzel az év története szempontjából nem túl jelentős epizóddal, mert meg szeretném nyilvánosan szégyeníteni az emlékezetemet, hanem azért is, mert a benne napvilágra bukkant konfliktust szerintem senki sem úszhatta meg, aki a marxizmus felől fejlődött a rendszer ellenzékévé. Olyan költői anyagot löktem a nyilvánosság elé, amely teljességgel közölhetetlen lett volna a marxizáló kritikai kommentár nélkül. A kommentárt azonban nem taktikai findzsacselként alkalmaztam. Azt dokumentálja, hogy miképpen próbáltam védeni magam egy váratlanul rám zúduló szellemi és művészi élmény kiszámíthatatlan következményeitől. De a kommentár arról is vall, hogy védekezés közben sem próbáltam kérget növeszteni fogékonyságomra. Az ellenzékiségnek, vagy tágabban fogalmazva: a személyes megnyilatkozás szabadságának nemcsak ideológiai feltételei vannak, hanem magatartásbeliek is. Ezek közül a legfontosabb, hogy az ember ne áldozza fel elvei oltárán érdeklődését az új élmények iránt. Márkus György esszéje, A neopozitivizmus válságáról, mely a Valóság 1961/4. számában jelent meg, ugyanerre példa. Igényeit tekintve ez az elemzés éppolyan hangsúlyozottan marxista, mint a kor hivatalos filozófiai firkászainak a megnyilatkozásai. De Márkus olyan tárgyismerettel elemezte a neopozitivistákat, akiket könyörtelenül elutasított, olyan aprólékosan mutatta ki árnyalatnyi különbségeiket, hogy ma már láthatja a vak is: nem valami eleve eltökélt következtetés hajtotta előre, hanem az apró különbségek élvezete és az analízis gyönyöre, mely nem állhat meg a tilalomfáknál.

Az Országgyűlési Könyvtáron kívül még két műhely volt, ahová rendszeresen jártam, és ahol jól éreztem magam. Az Európa Kiadót fordítói munka reményében kerestem fel. Spirálfüzeteim tanúsága szerint abban az évben az amerikai költőkön kívül Shelleyt fordítottam és Keatset, Heinét, Brechtet, Goethét, Szurkovot és jugoszláv lírikusokat. Amikor először sattyogtam be a kiadóhoz, a lépcsőházban találkoztam Juhász Ferenccel. Megkérdezte, hogy miként bírtam ki a börtönt, ő egy nap alatt megőrülne a rácsok mögött. „Az lehet – mondtam – én viszont normális ember vagyok, nem hajlok az őrületre.” Erre gyorsan faképnél hagyott. Egy másik alkalommal Vas István behívott a szobájába, és igazi érdeklődéssel faggatni kezdett, hogy miként éltünk odabent. Két perc múlva félbeszakított: „Ha azt mondanák nekem, hogy három napot kell ülnöm, és utána megírom a Hamletet, a Vihart és a Lear királyt, én akkor is nemet mondanék.” Kis csend támadt a szobában. „Nem hiszem, Pista” – feleltem. Ez a dialógus lehetett első kiváltó oka annak, hogy haláláig idegenkedett tőlem, és hogy az én iránta érzett nagyrabecsülésembe is ironikus elutasítás vegyült.

Pór Judittal, Lator Lászlóval és Benyhe Jánossal viszont hamar összebarátkoztam. Magamat ajánlva megmutattam Latornak néhány régebbi fordításomat. „Idefigyelj, Kopasz – mondta ő –, itt van egy marék Szurkov, ha lefordítod, kapsz Goethét.” Szurkov – hátha akadnak olyanok is, akik ezt a nevet már nem ismerik – Györe Imre és Pósa Lajos legszebb lírai erényeit egyesítette magában. Fogcsikorgatva láttam munkának, és közben még kivégzett barátomnak, Angyal Istvánnak a hangja is kínzott: „Szurkovot fordítasz, nem szégyenled magad?” Gyorsan leadtam az adagot, és megkaptam Goethe-részemet. Ez a munka igazi örömet okozott, és a lektorok is megveregették érte a vállamat. „Idefigyelj, Kopasz – mondta pár hét múlva Lator –, hihetetlen mázlid van, hogy undoromban nem néztem bele a Szurkov-fordításaidba, mert ha belenézek, akkor te nem kapsz tőlem Goethét.”

De a műhelyek közül a legszívesebben Lukács György dolgozószobájában időztem. Elsőéves korom óta a tanítványa voltam, és már lecsukásom előtt is fordítottam tőle tanulmányokat. Börtönéveim idején anyagilag támogatta családomat, amíg egy hős vitéz be nem köpte kihallgatójának, hogy Lukács is részt vesz a hivatalosan Fehér Segélynek nevezett akcióban. 1957 áprilisában azzal a feltétellel engedték haza romániai deportálásából, hogy minden politikai tevékenységtől tartózkodik.

Lukács elkészült öregkori főművével, Az esztétikum sajátosságaival, de még feketelistán volt. Közölte tehát a legmagasabb pártkorifeusokkal, tán magával Kádárral is, hogy ha műve idehaza nem jelenhet meg, akkor kiadatja Nyugat-Németországban. Megkérdeztem tőle, nem fél-e, hogy emiatt baja esik. „Nézze – válaszolta –, kevésbé engem nem tudnak kiadni, mint hogy egyáltalán nem adnak ki.” Ez a mondat és a mögötte rejlő gondolkodásmód kitörölhetetlen hatással volt rám. Csakugyan ki is csempészte kéziratát, több mint másfél évtizeddel megelőzve a demokratikus ellenzék hasonló akcióit.

Mivel letartóztatni a 76 éves Lukácsot nem lett volna bölcs dolog, a párt magas berkeiben úgy döntöttek, hogy magyarul is meg kell jelentetni az Esztétikát. Lukács elérte, hogy én lehessek a fordítója. A kézirat meghaladta a kétezer oldalt, így hát haszonbérletnek tekintettem, amelyből néhány évig megélhetek. Csakhogy gyalázatos honoráriumot ajánlottak fel: ötszáz forintot ívenként. „Felsrófolom ezerre – fogadkoztam a Lukács-házaspárnak –, Szemere Samu is ezret kap Hegelért.” – „Srófolja csak – bíztatott Gertrud néni, és Lukács is rábólintott: „Srófolja csak.” Az Akadémiai Kiadónál azonban tudatták velem, hogy ötszáz forintomat Lukács ezernyolcszáz forintos honoráriumából vonják le. Ha ezret vonnának le, többet kapnék, mint a szerző. „És Lukács elvtárs tudja ezt a levonási históriát?” – „Hogyne tudná.” Másnap kérdőre vontam őket, hogy miért hoztak ilyen helyzetbe. „Tudja, mi úgysem ebből élünk” – mondta Gertrud néni.

Az év vége felé munkának láttam, és ettől kezdve még vagy két évig a műnek és összefüggéseinek megértése, és a számomra nem meggyőző vagy elfogadhatatlan fejtegetések megbeszélése fonál volt, melyre felfűzhettem napjaimat. Szerencsére hibákkal telipötyögtetett gépiratból dolgoztam, így hát már csak a nyomdában lévő német kiadás érdekében is a megszokottnál gyakrabban kereshettem fel a műhelyt. Egyízben komoran fogadtak. Gertrud néni is bejött a dolgozószobába, odaállt íróasztala mögött ülő férje mellé. „Idefigyeljen, Eörsi – mondta –, tudja jól, mi mindent tett Gyuri azért, hogy maga fordítsa az Esztétikát. Ez magát nem kötelezi arra, hogy jó véleménnyel legyen a kéziratról. De azért úgy gondoljuk – és Lukácsra nézett, aki bólintott –, hogy Gyurinak kellene megmondania, ha rossznak tartja. Nem vártuk magától, hogy a háta mögött szidja.” Majd szétpattant a fejem – mire célozhatnak? Egyszercsak elvigyorodtam: „Tegnapelőtt nálam volt Ágival a Hermann,[4] és megkérdezte, hogy min dolgozom mostanában, mire azt feleltem, hogy az utóbbi hetekben egy hosszabb Lukács-mondat fordításával bajlódom.” A két öreg egymásra nézett. „Azt hiszem, ez rendben van” – mondta Lukács. – „Efölött napirendre térhetünk, Gyuri” – hangzott a válasz.

Ebben az időben kezdtem tanítványi szerepkörömből emancipálódni, vagyis változatlan csodálatomba egyre több kritika keveredett. Lukács dolgozószobája mégis – vagy tán éppen ezért – az értelem szigetének tetszett a tökéletesen idióta szellemiségű politikai kultúra kellős közepén. Ebből a szobából nézve egyszerre voltak nevetségesek és siralmasak azok a viták, amelyeket közéletszimuláló szándékkal szítottak a rendszer szorgos ideológusai. Ezek közül az egyik a jövőbe mutatott. Az Új Írás ’61/10. számában szerkesztőségi cikk jelent meg, minden bizonnyal ismét Pándi Pál szorgalmas tollából, Kultúra és életszínvonal címen. A szerzőt egyszerre töltötte el örömmel és aggodalommal, hogy az utóbbi években emelkedett az életszínvonal, és hogy a lakosság jobban él, mint 1949 és 1956 között. „Vajon nem a kispolgári lelkületet fejlesztik-e a televízióért, fridzsiderért, vikendházért, autóért való gürcölés évei?” – kérdezte meggyötörten. Nem a kis- és nyárspolgár születik-e így újjá, aki „a televízió miatt napról napra bezárkózik lakásába, az autóban elszigetelődik a gyalogosoktól, s a vikendházban a közös, társasági együttlét emberi alkalmaitól?” Másrészt – hamletkedett tovább – „nem fenyeget-e az a veszély, …hogy az életörömről alkotott fogalmainkat az elnyomott, kizsákmányolt magyar munkásosztály s az illegalitásba szorult párt körülményeihez mérjük még ma is…?” Engem derűvel töltött el ez a dilemma, mely újra és újra felvetődött, és később a „fridzsiderszocializmus” díszítő jelzőjét öltötte magára. „A fridzsiderszocializmusnál – magyaráztam meghitt körben – csak egy rosszabb van: a fridzsider nélküli szocializmus.” Hasonlóképpen reagált erre az Új Írás novemberi számában Vári Imre lámpagyári dolgozó: „Nem hiszem, hogy minket, gyári dolgozókat az a veszély fenyegetne, hogy a nagy jólétben csak az élet örömeinek élnénk, s abban elbutulnánk” – írta. Következő mondatában aztán pozitívabbra hangszerelte iróniáját: „Vannak dolgozótársaim, akiknek zsíroskenyér mellett színházbérletük van.” A vitaindító cikkben vívódva érzékeltetett folyamatra egyébként Nyugaton is felfigyeltek. A Népszabadság július 16-i számában Bognár Károly idézte a Le Monde magyarországi tudósítóját: a párt „elsősorban anyagi síkon bizonyos engedményeket tesz a népnek”, és „a kormányzat inkább szakít a kommunista tantételekkel, csak hogy biztosítsa a lakosság élelmezését.” Ez a mondat nyilván arra utalt, hogy Kádár a háztáji gazdaságok engedélyezésével enyhítette a mezőgazdaság kikényszerített „szocialista átalakításának” nyomorúságát. Nincs itt „engedmény” – nyugtatta meg a Le Monde-ot a Népszabadság szerzője, nincs lemondás az alapelvekről, „mert a kommunisták hite szerint az emberek boldogságra születtek”. Ez volt tehát az az év, amikor először vetődött fel, zavart és meghasonlást okozva, a gulyáskommunizmus és a legvidámabb barakk látomása. Pedig ekkor még nem köttetett meg a kompromisszum a kor-mányzat és az értelmiség vezetői között.

December 10-én azonban Kádár megtette első hatásos ajánlatát. A Hazafias Népfront Országos Tanácsának ülésén elhangzottak híres szavai: „Aki nincs a Magyar Népköztársaság ellen, az vele van; aki nincs az MSZMP ellen, az vele van; és aki nincs a Népfront ellen, az vele van.” Ilymódon visszájára fordította Krisztus szavait, aki Máté szerint (12/30) azt tanította: „Aki velem nincsen, ellenem van.” Ő azonban nem Krisztussal, az elvek emberével akarta szembeállítani szerény személyét, hanem Rákosival: Rákosiék azt mondták, hogy „aki nincs velünk, az ellenünk van; ezek a Kádárék most azt mondják, hogy aki nincs ellenünk, az velünk van” – ezt állítják a nyugati publicisták, és „mi ezt teljes nyugalommal vállaljuk.” Másszóval a geopolitikai zóna lehetőségein belül tetemes adag szabadságot ad mindenkinek, aki ezt elfogadja az ő kezéből.

A beszéd hatását közvetlen környezetemben is tapasztalhattam. Szabadulásom után baráti kapcsolatba kerültem Gyurkó Lászlóval és az ő barátaival, akik közül Andorka Rudolfot és Dombach Alajost említem meg. Gyurkóval rövid ideig együtt ültem a Markó utcában. Őt hamar kiengedték, és mivel felesége egy tanári karban tanított a feleségemmel, én már egy baráti körbe szabadultam bele. Nyáron együtt vitorláztunk a Balatonon, és bizonyára politikai vitáinknak tulajdonítható, hogy Gyurkót ugratásból centristának, Andorkát pedig ájtatos centristának neveztem. Gyurkó már nagyon meg akarta tenni azokat a gesztusokat, amelyek nélkül nem válhatott az irodalmi élet teljes jogú tagjává. Csakhogy félt a barátaitól, mindenekelőtt Csoóri Sándortól, akit erkölcsi orákulumnak tekintett. A Kádár-beszéd megszabadította gátlásaitól. 1962. január 13-án – elnézést, amiért túllépek a nekem rendelt éven – Velünk vagy ellenünk címen publicisztikát közölt az ÉS-ben: „…végre azok vezetik a nép felhatalmazásából az országot, akik hisznek a népben” – írta. A nép egy emberként áll mögöttük „Elérkezett a bölcsesség ideje”, az alkotó gondolkodásé, s a többi. Nekem sem kellett több: versben válaszoltam, amelyet azon melegében fel is olvastam neki:

A nép bizalmából dödö dödödö
a nép auuu bizalmából dödödö
felhatalmazásából nyissz-nyissz igenis
a népnek dödö mégegyszer dödö
a fehér fekete oppardon hupikék
próbálna nem egy emberként dödödö
azt mondtam dödö nem mondtam dödö
igaz a cél dödö igaz az eszköz
az autókban dödö az akasztófákon
bizalom reccs nyekk bizalom bumm durr
így nyilatkoztam töményen a cikkről.

Jegyzetek

[1] Adolf M. Birke: Nation ohne Haus Deutschland, 1945–1961, Siedler Verlag, Berlin, 1994, 481–4. o.

[2] Az idézett mondat ebben a formájában nem szerepel Kalmár György, Kékesdi Gyula vagy Cserhalmi Imre életművében.

[3] Adolf M. Birke, i. m., 481–4. o.

[4] Hermann István (1925–1986) filozófus, Heller Ágnes első férje.

• Beszélő évek – 1961