Eörsi István

Nyomtatóbarát változat

A Szabad Demokraták Szövetségének május 16-i tanácsülésén 15 óra 10 perckor kirohantam a teremből, és bevágtam magam után az ajtót.

A nyilvánosság elé szeretném tárni – noha némelyek bizonyára pártszerűtlennek tartanak majd ezért –, hogy miért választottam a távozásnak ezt a történelmünk török korszakából jól ismert, kirohanásos módját. Az ülés résztvevőinek nem mondhattam volna ezt el, mert távozásom idején csak a napirendhez lehetett hozzászólni, és érveim napirendre vonatkozó részét elmondta már előttem, borsót hányva a falra, Bauer Tamás.

De hadd ne vágjak a történet elébe.

Mintegy két hónapja Kis János határozati javaslatot terjesztett az Országos Tanács elé az SZDSZ egyházpolitikájáról. Azt gondolta ugyanis, hogy a jelenlegi bizonytalan helyzetben nyomatékosan hangsúlyozni kell: az SZDSZ továbbra is az állam és az egyház következetes szétválasztásának a híve, ragaszkodik ahhoz, hogy az állami iskolákban világnézetileg semleges oktatás folyjon, és hogy a vallásoktatással kapcsolatos adatok ne szerepeljenek állami dokumentumokban. A szöveg pontos ismertetéséről le kell mondanom, mert nincs a kezem ügyében, és az írógépet jelenleg éppen Berlinben verem. A lényegre azonban jól emlékszem: Kis János arra szólította fel az Országos Tanácsot, hogy még most, a tanév vége előtt tegye le ismét voksát a lelkiismereti szabadság, vagyis a vallások gyakorlásának és nem gyakorlásának a szabadsága mellett. Ilyen állásfoglalásra már csak azért is nagy szükség van, mert sok liberális önkormányzat elbizonytalanodott a nagy étvágyról tanúskodó és nem mindig indokolt egyházi követelések kereszttüzében, és biztatásra, támogatásra szorulnak azok a pedagógusok és szülők is, akik egzisztenciális és morális érdekeiket féltik az egyházak világi hatalmának erősödésétől.

A határozati javaslatot áprilisban, az Országos Tanács békéscsabai ülésén a helyi választás problémái kiszorították a napirendről. Az ügyvivői testület vállalta, hogy a májusi ülésig kidolgozza és az Országos Tanács elé terjeszti egyházpolitikai állásfoglalását. Ezt azonban nem tette meg, olyan okból, mely édes titka maradt. Így hát Kis János ismét beterjesztette a saját szövegét. Megvitatására délután került volna sor.

Mint ez nálunk ilyenkor már lenni szokott, rögvest jelentkeztek a szövegelemzők és szövegértelmezők, akik helyeselték ugyan a határozatot, de jóváhagyását egy-egy szó vagy kifejezés pontosabb árnyalásától tették függővé. Kíváncsi vagyok, mikor ismerjük fel azt a világrengető igazságot, hogy egy nyolcvantagú testület nem alkalmas szövegezési részproblémák megvitatására. Ha egy javaslat jó, akkor el kell fogadni – ettől még egy szakértői bizottság szükség esetén korrigálhat a nyilvánosságra hozatal előtt bizonyos pontatlanságokat. Ehelyett azonban, mint mindig, most is akadt körünkben egy felszólaló, lám-lám, mondta, a határozati javaslat nincs elég gondosan előkészítve, halasszuk hát júniusra a megvitatását. Addigra az ügyvivők is elkészülnek a maguk szövegével. (Úgy látszik, a tapasztalatok még nem ölték ki lelkünkből az optimizmust.) Hiába hangsúlyozta a külföldön tartózkodó Kis János távollétében Bauer Tamás, hogy még most, a tanév vége és a beiskolázás előtt kell meghoznunk ezt a határozatot, az Országos Tanács nagy többséggel levette az ügyet a napirendről, és szavazásra bocsátotta a következő kérdést: jóváhagyjuk-e az SZDSZ vezetőinek az egyházak vezetőivel folytatott megbeszéléseit. Ekkor ugrottam fel, és ekkor vágtam be magam mögött az ajtót.

Miért maradtam volna tovább? Az udvarias közleményekkel végződő tárgyalásokat csak jóváhagyni lehet, hiszen lezajlottak már, a jóváhagyásunk nélkül. Tudtára adhatjuk persze a világnak, hogy jóváhagytuk, ami nem tőlünk függött, de ezt csak akkor tehetjük szégyenkezes nélkül, ha olyan kérdésekben is merünk dönteni, amelyek tőlünk függnek.

A Szabad Demokraták Szövetségének vezetősége két hónap óta nem hallatja szavát ebben a létfontosságú döntésben, nyilván attól fél, hogy az egyházellenesség pecsétjét sütik rá. Csakhogy egy elvi alapokkal rendelkező pártnak állnia kell a rágalmakat is, hogy megtarthassa és magához vonzhassa azokat, akik rokonszenveznek ezekkel az elvi alapokkal. Meg kell engednünk a híveinknek, hogy egyetértsenek velünk. Azoknak pedig, akik döntő kérdésekben tőlünk eltérő elveket vallanak, meg kell könnyítenünk, hogy elforduljanak tőlünk. A Szabad Demokraták Szövetsége vagy egymással össze nem egyeztethető nézetek gyűjtőmedencéje marad, és akkor elveszti társadalmi jelentőségét, vagy politikai párttá válik. Nincs harmadik lehetősége.

Az SZDSZ vezetőségének láthatóan nehezére esik, hogy eltűnődjön ennek az egyszerű igazságnak a gyakorlati következményein. Egyházpolitikai látogatásokra futja az idejéből, egyházpolitikai határozatra nem. Hónapokon át húzta-halasztotta a fellépést azokkal az országgyűlési vagy önkormányzati képviselőkkel szemben, akik világnézeti okokból még a frakciótagságot sem vállalják. Hónapok óta tart a terméketlen vita, hogy csatlakozzunk-e valamelyik internacionáléhoz, és ha igen, akkor melyikhez – identitásunk kérdései tehát szervezeti problémákként jelentkeznek, és így sem oldódnak meg. A pártvezetés semmiről sem határoz, ami megoszthatja a tagságot – úgy retteg a döntéstől, mint ördög a szenteltvíztől, hogy témámhoz illő metaforával éljek.

Magyarországon jelenleg egy újfajta pártállam réme kísért. A rendszerváltozás legtürelmetlenebb hívei azon vannak, hogy újból felépítsék, másfajta – nemzeti, keresztény, horthysta stb. – elvi alapokon a régi rendszert: az állammal összefonódott kormánypárt uralmát a termelés, az oktatás, az igazságszolgáltatás, a sajtó, a kultúra, az ideológia területén. Ilyen irányú buzgalmuk legalábbis ebből a szempontból megfosztotta értelmétől a jobboldaliság és a baloldaliság fogalmát: civil társadalmat óhajtunk, ezért legfőbb ellenfelünk a pártállamiság, akárki próbálja is ránk erőszakolni. Ezzel jelenleg csak a kormánypártok kísérletezhetnek sikerrel. Kísérleteznek is. A demokráciának szégyenszemre lassan már csak egy ütőkártyája maradt: a köztársasági elnök. Ez jobb, mint régen, amikor a demokratikus intézményeket költők helyettesítették, mert még egy Ady Endre sem bírt gátat vetni a jogtipró intézkedéseknek. De bármennyire jobb is, nincs mentségünk a köztársasági elnök magányára. Sem mindazok magányára, akik húsba vágó elvi engedmények nélkül tennének valamit a civil társadalomért. A halogatás, a tétovázás, a piti számítgatás szakadékba vezet. Mekkora durranás kell ahhoz, hogy egy demokratikus párt vezetői még a szakadék előtt felébredjenek?

Én mindenesetre jó hangosan bevágtam az ajtót.

• Vita