Tóth Gy. László

Nyomtatóbarát változat

A Szabad Demokraták Szövetségét az 1991. novemberi küldöttgyűlés előtt és után látszólag személyi ellentétek osztották meg. Időközben azonban egyre inkább kirajzolódtak a politikai-ideológiai különbségek is. Az országgyűlési frakción belül különböző platformok jöttek létre. Ezek közül a két legjelentősebb – a Szabadelvű Kör és a Liberális-Konzervatív Unió – 1992. március 7-én Liberális Koalíció néven „országos mozgalmat” alapított, melynek szervezői és meghatározó személyiségei az SZDSZ régi vezetésének tagjai.

A Liberális Koalíció és az ügyvivői testület tárgyalásainak eredményeként 1992. április 13-án létrejött megállapodás megteremtette ugyan a további együttműködés lehetőségét az érdekeltek között, de az alapvető problémákra nem kínált megoldást. Radikalizmus és liberalizmus ellentétén túl az a kérdés is felvetődött, hogy meddig férhet meg egy pártban egy baloldalra húzó meg egy jobboldali-centrista irányzat.

Próbaházasság?

Tamás Gáspár Miklós szerint az SZDSZ példátlanul súlyos válságban van, ezért a kíméletlen önbírálat elengedhetetlen: a szövetség a „szürkeállomány” pártjából a szürkeség pártja lett. A tényszerűség kedvéért megállapíthatjuk: a korábbi vezetés önbírálatának mindeddig semmi jele. Ugyanakkor a szövetség valóban elszürkült, mert az új vezetésnek – az ügyvivői testületnek és a pártelnöknek – nincs következetesen végiggondolt és határozott irányvonala, ezért az SZDSZ politikai arculatát ma is a régi vezetés tagjai határozzák meg. Hatékonyságuk, befolyásuk nyilvánvalóan csökkent, de közvélemény-formáló szerepük megmaradt.

Időközben több képviselő hagyta el az SZDSZ országgyűlési frakcióját, jelezve, hogy nem vállalható tovább számukra az SZDSZ által megjelenített egyetlen ideológiai irányzat sem. A párt régi vezetősége egyre határozottabban állította politizálásuk középpontjába a kisebbségek kérdését, a menekültügyet, az elítéltek problémáit stb. Tamás Gáspár Miklós szerint a kisebbségi és emberjogi kérdésekben még a Nyugathoz képest is lehetne eredményeket elérni. Bármennyire is tiszteletre méltó TGM álláspontja, az nyilvánvaló, hogy ilyen programmal a politika középpontjában – a világon sehol nem lehet választásokat nyerni. A probléma ugyanakkor világosan jelzi: máig eldöntetlen az a kérdés, hogy az SZDSZ beéri-e a demokrácia lelkiismeretét betöltő, kis, liberális elitpárt szerepével, vagy hatalomra törő liberális néppárt kíván lenni. Ugyanilyen eldöntetlen kérdés az SZDSZ viszonya a baloldalisághoz, illetve a létező baloldalhoz. A válasz azonban nem késhet soká, mert a szervezeten belüli nézeteltérések során ez a kérdés került egyre inkább előtérbe.

Tovább romlott a jobboldali kormánykoalíció és az SZDSZ amúgy is rossz viszonya. Ennek megfelelően az SZDSZ-en belüli ellenfeleiket is a „fórumos” jelzővel illetik. Megítélésük szerint az SZDSZ-en belül létezik egy „mini-MDF”, amelyik jobbról akarja előzni az MDF-et, és képtelen megszabadulni a mára értelmetlenné vált antikommunista retorikától. Véleményük szerint ez a populista irányzat áll Tölgyessy Péter mögött. Azt még senki sem állította nyíltan, hogy Tölgyessy maga is populista lenne. Ha azonban a pártelnök követné a radikálisok (=populisták) elveit, az pártszakadáshoz vezetne – fogalmazta meg Dornbach Alajos, aki nem sokkal ezután lemondott ügyvivői tisztségéről.

Az ország mai belpolitikai helyzetében az SZDSZ kényszerpályára került: vagy behódol az MDF-nek, vagy az ellenzéki egységet választja, beleértve abba az MSZP-t is. E vélemények ismeretében talán utólag is igazat adhatunk azoknak, akik már a Demokratikus Charta születésekor az SZDSZ balszárnyának a volt reformkommunistákkal kötött próbaházasságáról beszéltek.

A politikai pragmatizmus a balközép pozíció elfoglalása mellett szól. A jobbközép pozíció foglalt, a centrumbeli liberális pozíciót elfoglalta a Fidesz, így szinte kínálkozik a balközép pozíció, ahonnan egyértelműen fel lehet lépni a jobboldali kormánykoalícióval szemben.

Hol az ellenség mostanában?

Az SZDSZ régi vezetése, az ún. demokratikus ellenzékhez tartozók jelentős része ma már a jobboldalt tartja fő ellenfelének. Ezért egy homogénnek feltüntetett jobboldallal szemben valamiféle népfrontos, baloldali egység létrehozását is indokoltnak tartják. Szélsőjobb, fasiszta veszélyről beszélnek, és csak Antall doktor szalámitaktikájának részeként értékelik a baloldaliság – egyébként létező – veszélyeit. A kommunistaellenességet elavult magatartássá nyilvánították.

A témával kapcsolatos számtalan csúsztatás, a fogalmak összemosása aktuálpolitikai célokat szolgál. Éppen ezért talán nem árt leszögezni, hogy az antikommunizmus, a populizmus és az a tény, hogy valaki MDF-es – három, egymástól független dolog. Ezek természetesen lehetnek akár egy személy vagy csoport egyidejű jellemzői is, de azt állítani, hogy minden antikommunista egyben populista – nyilvánvalóan tarthatatlan álláspont. Ráadásul történelmi múltunk ismeretében egyáltalán nem szégyen, ha valaki mindig antifasiszta és antikommunista volt. Sőt.

Az SZDSZ-es politikusok egy csoportja tehát balra tart. Bauer Tamás szerint az SZDSZ csak a kormány kihívójaként léphet fel, és el kell felejteni az olyan kifejezéseket, mint kiegyezés, konszenzus stb. TGM a Beszélő május 1-jei számában közölte, hogy ő a leghatározottabban híve az MSZP-vel való politikai együttműködésnek. Horn Gyula állítása szerint TGM nem vonja kétségbe az MSZOSZ legitimitását sem. Eszerint nem volna elképzelhetetlen a Liga és a Munkástanácsok feláldozása sem az MSZP-hez fűződő jó viszony érdekében. Ez pedig óriási eltérést jelent az SZDSZ korábbi álláspontjához képest.

Nem lehetetlen, hogy az SZDSZ növekvő népszerűtlenségének oka éppen a szervezet balratolódása. Az, hogy feladta a korábbi, radikális rendszerváltozást ígérő magatartását, mérsékeltebbé vált, szakított az antikommunista retorikával stb. Ebben az esetben a további közeledés az MSZP-hez és szövetségeséhez, az MSZOSZ-hez, nyilvánvalóan tovább csökkentheti a párt vonzerejét azok körében, akik rosszallják, hogy az SZDSZ a választásokon képviselt radikális frazeológia ellenére sem bizonyult a radikális rendszerváltás előharcosának.

Megítélésem szerint a magyar társadalom józan része még ma sem kizárólag az MDF-et tekinti minden baj forrásának és okozójának. A lakosság döntő többsége még tudja, mi mindent „köszönhet” az előző rendszernek és lelkes híveinek… Említésre méltó a Magyar Gallup Intézet januári közvélemény-kutatási adataiból leszűrt megállapítás, mely szerint az ellenzékiek közül az SZDSZ-szavazók utasítják el legkevésbé a kormány politikáját! Ez a tény azt jelzi, hogy a párt régi vezetése valószínűleg rosszul ítéli meg a helyzetet, és miközben a kormánypártok jobboldali előretörése ellen hadakozik, nem veszi észre, hogy a társadalomban más folyamatok is zajlanak, melyek ugyanúgy fenyegethetik a demokráciát, és foglalkoztatják a Közvéleményt.

MSZOSZ, Liga…

Ilyen folyamat egy tradicionális baloldali blokk kialakulásának lehetősége, mely egy baloldali SZDSZ konkurense vagy szövetségese lehetne. A magyarországi baloldal helyzetének elemzésénél megkerülhetetlen a szakszervezetekhez való viszony kérdése. Rendszerváltásunk mélységét és intenzitását minősíti az a tény, hogy három évvel a kommunista vagy államszocialista rendszerek bukása után még mindig létezik egy olyan szervezet – az MSZOSZ –, mely lényegében a leninista-sztálinista szakszervezetek egyenes ági leszármazottja. Különösen figyelemre méltó, hogy az egész struktúrát meghatározó apparátus lényegében érintetlen maradt. Ez a szakszervezet a puszta létével lehetetlenné tette a demokratikus szakszervezetek megszületését és növekedését. Az MSZOSZ ma a parlamenttel is szembeszáll, ha az érdekei úgy kívánják. Nem véletlen, hogy az egykori szocialista országok újonnan alakult szakszervezetei Gdanskban nemrégiben állást foglaltak a volt kommunista vagy kriptokommunista szakszervezetekkel való együttműködés kezdeményezése ellen. A nyilatkozat a „korábbi kommunista monopol szakszervezetek szakszervezeti vagyonának és javainak” megosztását követeli a demokratikus kormányoktól. Az aláírók között ott van a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája is. Ma bizonyos körökben divat a hagyományos szakszervezetek megújulásáról beszélni, különös tekintettel az ún. ágazati szakszervezetekre, melyek élén furcsa módon többnyire olyan emberek állnak, akik az előző rendszer pártapparátusához tartoztak. Meggyőződésem szerint az új magyar parlament elmulasztotta, hogy idejében lépjen fel a leninista szakszervezetek ellen az új, szabad szakszervezetek megerősödése érdekében. Az SZDSZ már 1990 júniusában javasolta a parlamentnek, hogy tegyék kötelezővé a szakszervezeti tagdíjak automatikus levonását biztosító nyilatkozatok megújítását, de a parlament az előterjesztést elfektette és csak egy évvel később fogadta el.

A mára kialakult helyzetben a baloldali erőknek nagy szükségük van az MSZOSZ-re. Az MSZP és az MSZOSZ egymásra találásában nyilvánvalóan jelentős szerepet játszott a közös múlt, a személyes kapcsolatok, összefonódások újrafelfedezése. Az ország jelenlegi gazdasági-társadalmi helyzetében különösen nagy a veszélye annak, hogy az MSZP vezetésével egy modernizációellenes érdekszövetség jön létre, mely elsősorban a felszámolásra vagy korszerűsítésre ítélt iparágakban érdekeltekből, és a dogmatikus, baloldali szakszervezetekből állna. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a csökkenő életszínvonal miatt növekszik a nosztalgia a Kádár-korszak kölcsönökből fenntartott szürke biztonsága után, akkor egyre nyilvánvalóbb, hogy itt jelentős politikai erővel számolhatunk a közeljövőben. Ezt az irányzatot csak erősíti az a téveszme, mely szerint a Németh-kormány valódi szakértőkből állt, akik ma az MSZP színeiben várják a nemzet hívó szavát. A bekövetkezendő események szempontjából nyilván nem jelent majd hátrányt az sem, hogy a volt a reformkommunisták – a mai szocialisták – megőrizték befolyásolási képességüket, fenntartva erős pozícióikat. E konzervatív, baloldali blokk kialakulásának veszélyére az SZDSZ-ben Tellér Gyula hívta fel a figyelmet. Ez a tradicionális, baloldali érdekszövetség nyilvánvalóan számíthat a korábbi rendszer érdekeltjeinek a támogatására, és a különböző, szerveződő baloldali, nemzeti mozgalmakra is, melyektől nem idegen a szociális demagógia sem.

Két tábor?

Magyarországon jelenleg nincs értelme korszerű, nyugati baloldaliságról beszélni, mert ennek lehetőségeit nagyban korlátozza a létező baloldal, amelyik olyan, amilyen. Amikor tehát az SZDSZ egyes körei (bármilyen okból) hajlandók elfogadni taktikai szövetségesül az MSZP-t, akkor a létező baloldallal kell szembenézniük!

De milyen következményekkel járhat az SZDSZ esetleges további balratolódása?

Az MSZP-vel kötendő szövetség pártszakadáshoz vezethet. Egy ilyen lépés ugyanis akkora változást jelent az 1989–90-es antikommunista retorika és radikális politikai stílus után, hogy az a fogyatkozó tagság jelentős része számára aligha elfogadható. Az elfogadást és megértést csak nehezíti, hogy a két teljesen különböző politikai irányvonalat ugyanazok a személyek képviselik. Hogy is lehetne megérteni, hogy a Liberális Konzervatív Unió tagjai ezentúl szövetségesüknek tekintik Hámori Csabát, Kósáné Kovács Magdát vagy az egykori népi-demokratikus kommunista Krausz Tamást, aki ma az önigazgató szocializmus elkötelezettje, és ezáltal a kollektív tulajdonformák híve.

Az MSZP-hez való közeledés hívei úgy vélik, hogy a kormánykoalíció pártjai olyan egységes jobboldali, antidemokratikus és sokszor fasizoid blokkot alkotnak, amellyel szemben nélkülözhetetlen az ellenzéki egység, ezért szükséges az összefogás a baloldali erőkkel. E vélemény megfogalmazói kétségkívül meglévő és aggasztó jelenségekből vonnak le túlzó és általánosító következtetéseket, ráadásul figyelmen kívül hagyják, hogy a kormánykoalíció pártjaiban is többféle irányzat van jelen egyszerre.

Politikailag rendkívül káros és elfogadhatatlan az a törekvés, amely igyekszik mesterségesen kettészakítani a magyar társadalmat és politikai közéletet egy nacionalista, szalonképtelen jobboldalra – és egy ezzel szemben álló, európai baloldalra. Azaz: választani kell a nemzeti-keresztény koalíció és a Horn Gyula vezette MSZP között. Ez a szűkítő és tendenciózus gondolkodás valószínűleg elfogadhatatlan a társadalom döntő többsége számára. Egy fasizoid jobboldal éppoly kevéssé vonzó a társadalom többsége számára, mint egy baloldali blokk, mely a diktatórikus szocializmus helyett ezúttal a demokratikus szocializmust és a liberalizmus össze nem illő ötvözetét kínálná a választóknak.

A létező baloldallal kapcsolatban Tölgyessy Péter szerint az SZDSZ legfontosabb feladata a kormányképesség állapotának megteremtése. Az ellenzéki pártok közül az MSZP képes leginkább felmutatni a kormányképesség látszatát! Ezért mint vetélytárssal kell számolni vele.

Egy nyitott társadalom és a demokrácia jövője érdekében az SZDSZ centrumának határozottan fel kellene lépnie a társadalmat mesterségesen megosztani szándékozó – és a már megosztottakat egymással szembefordítani igyekvő – törekvésekkel szemben, függetlenül azok politikai-ideológiai töltésétől és motivációjától. A politikai váltógazdálkodás lehetőségének megteremtése nemzeti érdek, éppen ezért az SZDSZ-nek olyan nyitott, toleráns, demokratikus és szuverén polgári párttá kell alakulnia, amely bármikor képes egy liberális (szociálliberális) alternatívát kínáló koalíció létrehozására – az MSZP és az MSZOSZ nélkül. E két szervezet frazeológiájában, politikai stílusában, értékrendjében és reakcióiban még ott kísértenek sokszor a múlt árnyai.

Új harmadik út

Az SZDSZ számára a jelenlegi helyzetben mindennél fontosabb a Fidesszel való minél szorosabb együttműködés megteremtése. A két párt – egy pragmatikus-liberális Fidesz és egy szociálliberális SZDSZ – szövetsége olyan erős politikai centrum megszületését jelenthetné, amelyik képes lenne biztosítani a modernizációs folyamatok sikerességét, miközben ellen tudna állni a különböző színezetű politikai restaurációs törekvéseknek is. A Horthy-korszak úri Magyarországa ugyanúgy nem lehet követendő modell, mint a rózsaszínűre mázolt késő Kádár-korszak. Ismerve a kormánykoalíción belüli elképzelések sokszínűségét is, az 1994-es választások tétje valószínűleg a polgári Magyarország lesz.

A párt mostani vezetése és a tagság jelentős része kicsit bizonytalanul keresi a helyét az új szituációban. Nem szívesen lennének egy kis liberális elitpárt tagjai, de a szociáldemokráciához sem vonzódnak. Ebben a helyzetben az SZDSZ valószínűleg csak akkor maradhat jelentős politikai erő, ha képes a megújulásra, a liberális és szociális értékek összeegyeztetésére, a polgári értékrend hangsúlyos képviseletére. Drámai következmények nélkül az SZDSZ nem szakíthat saját múltjával. Ezért csak akkor válik ismét életképes erővé, ha meg tudja győzni a társadalom egy jelentős részét arról, hogy létezésével adott egy nem baloldali szociálliberális párt, mely egyszerre híve a modernizációnak, a liberális demokráciának, a polgári értékrendnek – és a múlttal történő teljes és radikális szakításnak. Ellenfeleinek pedig csak azokat tekinti, akik modernizációellenesek, akik semmibe veszik az emberi és polgári jogokat, akik számára a tolerancia, a pragmatikusság és a szociális érzékenység csak a demokrácia fölösleges kellékei. Mindenki másban azt a nemzethez tartozó polgárt látja, aki potenciális szövetséges a polgári demokrácia megteremtéséhez és megvédéséhez.

• Vita