Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: A történelemtankönyvek hagyományos képe azt sugallja, hogy a nagy társadalmi változásokat jelentős elméleti mozgalmak előzik meg és készítik elő. E várakozásokhoz képest meglepő, hogy az 1989-ben kezdődött változások látszólag „elméletmentesen” zajlottak le.

– Először is nem hiszem, hogy a változásokat Kelet-Európában nem előzte meg nagyon komoly elméleti szemléletváltozás és előkészítés, elvégre a hetvenes évek óta létezik demokratikus ellenzék. Először Oroszországban, majd Lengyelországban, Csehszlovákiában és Magyarországon alakultak ki azok az ellenzéki csoportok, amelyek valamennyien az emberi jogok álláspontjára helyezkedtek, és ezáltal a liberális örökségnek az egyik nagyon fontos részét elevenítették föl. Sőt, Nyugaton, a neoliberális, időnként neokonzervatívnak nevezett változás sem alakult volna ki anélkül a lökés nélkül, amelyet a kelet-európai ellenzékiek adtak neki azáltal, hogy komolyan vették azokat az eszméket, amelyeken a Nyugat politikai berendezkedése nyugszik. Tehát elképzelhetetlen a kelet-európai változás Szinyavszkij, Michnik, Havel, Kis János nélkül.

Ezek az emberek és a körülöttük lévők voltak azok, akik ezt a változást előkészítették. Miután azonban az egykori demokratikus ellenzéki mozgalmak vezetői ma egyben a liberális csoportoknak a vezetői is, e bonyolult kelet-európai helyzetben ennek a szerepnek az elismerése nyilvánvalóan maga is vitakérdés. De legalább mi, akik nem vagyunk elfogultak a demokratikus ellenzékkel szemben, elismerhetjük, hogy az előkészítés megtörtént – annak ellenére, hogy én nem kívánnám a francia enciklopédisták vagy a wigh arisztokrácia szellemi teljesítményéhez hasonlítani azt, ami Kelet-Európában történt. Politikai szempontból azonban legalábbis van olyan jelentősége, mint a XVIII. századi fejleményeknek Angliában és Franciaországban.

Beszélő: A jelenleg hatalmon lévő csoportok mégsem fogékonyak ezekre az elméletekre, amint általában sem nyilatkoznak elismerőleg a teoretikus tevékenységről. A változásokat előkészítő eszmék ma semmiképpen sem formálják közvetlenül a politikai döntéseket.

– Ez nyilvánvalóan így van. Egyébként az elmúlt hónapokban tartott előadásaim reménybeli fejezetei egy könyvnek, amelyet 1989 uralkodó eszméiről szeretnék írni. A fejleményeket vizsgálva nyilvánvaló, hogy Kelet-Európában a demokratikus ellenzéki mozgalmak liberális kezdeményezése rendkívül mély változásokon ment keresztül, ezek a mozgalmak inspirálták ugyan az átalakulást, de nem győztek. Ezt tudjuk. A demokratikus ellenzéki mozgalmak, a másként gondolkodó mozgalmak eszméit azonban voltaképpen alig vitatják, ami ezeknek az eszméknek a győzelmét mutatja: igazából senki nem merészkedik ma a szabadelvű alkotmányos berendezkedés ellen szólni. Ez a teória megmarad a demokratikus ellenzéki hagyomány részének. Ehhez a tradícióhoz azonban mindenféle egyéb elemek társultak, és ez a keverék az, ami hatalomra jutott. De azért ne legyünk igazságtalanok: a ma uralkodó kelet-európai kormányok legalábbis formálisan meghajtják a fejüket a szabadságjogok, az alkotmányosság eszméi előtt, akkor is, ha gyakorlatukban nem alkalmazzák őket. A kelet-európai változásokat kiváltó liberális eszmék időleges veresége elegendő ok arra, hogy a teoretikusan gondolkodó emberek elkezdjenek töprengeni: mi is történt voltaképpen. Ismét lehetőségünk nyílott arra, hogy valamiféle distanciával szemléljük a bekövetkezett dolgokat, és igazából megvizsgáljuk, hogy a változás ágensei, a politikai erők, amelyek fölülkerekedtek ’89–90-ben, mit is gondolnak voltaképpen, milyen világ alakul itt, ki győzött, milyenfajta eszmék az uralkodó eszmék. Én pedig ezeknek a föltárására törekszem, ez a dolgom mint politikai filozófusnak.

Beszélő: Nos, melyek ezek az eszmék?

– Van egy összefüggő, noha lazán összefüggő teóriahalmaz, amelyet teóriának azért nevezhetünk, mert eléggé koherens elképzeléseket tartalmaz, ám teoretikusan nem fejtik ki őket. Ez a munka az elemzőkre hárul, nekik kell megfogalmazniuk kívülről és utólag ezeket az eszméket. A genfi egyetemen tartott előadásomban elmondtam, hogy létrejött az újraelosztásnak egy újfajta teóriája, és ez az elmélet nagyon szignifikáns módon különbözik a nyugati újraelosztási elképzelésektől. Nyugaton ugyanis azok a baloldali liberális és szociáldemokrata jellegű elméletek, amelyek az állami újraelosztás bizonyos formái mellett szállnak síkra, politikai értelemben az igazságosság elméletén alapulnak, tehát azon az elképzelésen, hogy a morálisan egymással egyenlő méltóságú szubjektumoknak joguk van a méltóságukhoz illeszkedő életvitelhez, ezért az államnak be kell avatkoznia az igazságosság, a szabadság lehetősége fönntartása érdekében. E kantiánus elképzelésen alapuló nézetek legismertebb képviselője manapság John Rawls és Kis János; az igazságosság e felfogását – az egyenlő morális méltóság hipotézise alapján – össze lehet egyeztetni az újraelosztás bizonyos tanaival. Kelet-Európában szintén erőteljes redisztribúciós elméletek érvényesülnek a politikában és a közéletben, ám ezek teljesen más etikán alapszanak, nevezetesen egy premodern erényetikán, amely nem a morálisan egymással egyenlő cselekvő szubjektumoknak kijáró jogok és lehetőségek állami biztosítását veszi tervbe, hanem az érdemek szerinti elosztást. Minden erénytan azon alapszik, hogy az emberi kiválóság, az emberi erények, az emberi tulajdonságok különbözőek, és ez persze igaz is, az emberek különbözők. Ám aszerint elképzelni az újraelosztást, hogy valakinek erkölcsi erénye szerint mi jár ki – mert most az összes kárpótlási és hasonló törvény így épül fel –, azt jelenti, hogy a differenciális erény tanát tekintjük az újraelosztás bázisának. És ez a nyugati és szociáldemokrata jellegű újraelosztási teóriáktól gyökeresen eltérő, nagyon komoly erkölcsi elmélet, amely azt mondja, hogy a megfosztottság, a szenvedés az egyik legfontosabb morális jogcím arra, hogy valaki az állam által elosztható javakból többet kapjon, mint mások. A megfosztottság, a priváció, a legfontosabb morális értékké válik, és az erények piramisának a tetejére kerül.

Az új kelet-európai kormányok politikája arra irányul, hogy politikailag és etikailag megszabják: melyek azok az erkölcsi értelemben kárpótlásra, jutalomra, jobb helyzetre érdemes embercsoportok, akiket a társadalom élére kell helyezni. Mélyen antiliberális fölfogás ez, amely nem a spontán társadalmi folyamatokra bízza a szelekciót, hanem egy előre megállapított morális szempont szerint osztja el a társadalomban a szerepeket.

E redisztribúciónak forradalmi szerepe van: s szemben a hagyományos szerepeket figyelembe vevő újraelosztással, itt új típusú antiliberális újraelosztás történik, ahol a redisztribúciós forradalom morális szempontok alapján alakítja ki az új uralkodó osztályt. Öntudatosan. Ez a tézisem.

Beszélő: Ez az elképzelés, legalábbis a retorika szintjén, könnyen kapcsolatba hozható a szocialista állam újraelosztó célkitűzéseivel. A ma kormányon lévő erőket felszíni hasonlóság fűzné csupán a megelőző szisztémához, vagy van valamiféle belső azonosság is?

– Nem igaz az, hogy ez az MDF-es magatartás szocialista jellegű volna. Vannak bizonyos analógiák, de csupán távoliak. Washingtoni előadásomban, amely szocializmus, kapitalizmus és modernség kelet-európai eszméit vizsgálja, azt próbáltam kifejteni, hogy bizonyos értelemben milyen igaza van az MDF-es típusú romantikus-populista eszmeiségnek, amikor egybenézi a szocializmust és a kapitalizmust. Ezek ugyanis olyan modernizációs technikák, amelyeket ez a romantikus populizmus egyaránt ellenez, hiszen mind a szocializmust, mind a kapitalizmust a szerves közösségek fölbontása technikáinak tekinti. Ennyiben én nagyon jellegzetesnek tartom, hogy Grósz Károlyhoz írott levelében Antall József nem azért bírálja az MSZMP-t, mert ideologikus, mert fanatikus, mert egyenlősítő, hanem azért, mert pragmatikus. A legélesebb kifogást Antall József 1988-ban az MSZMP politikájával szemben a reform miatt tette. Ez volt számára a legellenszenvesebb, mert a reform bizonyos gazdasági pragmatizmust próbált a politika alapelvévé tenni, és így a fogyasztási igényeknek tett engedményeket. Az olyan modernizációs eredményeket, mint a zárt státuscsoportok felbontását, az evilágiságot, a szekularizációt, a gyakorlatilag érvényesülő pluralizmust, a függőleges és horizontális mobilitást Kelet-Európában a kései bolsevik reformdiktatúrák honosították meg, és amikor a populista mozgalmak kialakultak, azok nem egyszerűen a kommunista rendszer, hanem a kommunista rendszereken belüli reformfolyamatok reakciói voltak. S ha vannak is párhuzamok pl. a Ladányi Mihály-féle ortodox szélsőbaloldali reakció és a népiesség között, ezek fölszíniek, amennyiben a kommunista ortodox szélsőbaloldal azért a modernizációs eredményeknek sokkal kisebb részét tekintette anatémának, mint a népiesek. A nacionalista populizmus alapvető baja a kommunista rendszerrel a modern termelési eljárások, a szerialitás, az elhalasztott élvezet, a gyűjtés technikáinak, tehát a modernitás alapvető technikáinak a bevezetése. Az átmentés, a spontán privatizációval kapcsolatos őszinte érzelmi felháborodás, tehát a szocializmus és kapitalizmus egybenézése Kelet-Európában nem indokolatlan, tekintve, hogy az a munka, amelyet a nagyon is tekintélyelvű abszolutisztikus monarchiák elvégeztek a XVIII. században Nyugat-Európában, és amit a tekintélyelvű államok elvégeznek Kelet-Ázsiában manapság, tehát a modernizálás piszkos munkáját, ezt Kelet-Európában a kommunizmus végezte el. A modernizációnak van egyfajta logikai egysége a szocialista és a kapitalista technikákban, amelyet a ma kormányon lévő romantikus populisták nagyon is logikusan és helyesen elleneznek. És tudják is, hogy mit elleneznek: ez a modernségnek a teljes köre, melybe belefér az erőszakos kollektivizáció, és belefér a kapitalista eredeti fölhalmozás is, hiszen mindkettő a modern világ kialakulásának erőszakos és véres, sok szenvedést okozó metódusa volt. Ezt a piszkos munkát Kelet-Európában kétségkívül az államszocializmus végezte el, képmutatás volna ezt tagadni. Tehát én azokat a vádakat nem tartom igazoltnak, miszerint a romantikus populisták egy újfajta kommunista pártállam kiépítésére törekednének; nem törekszenek arra, mert míg a kommunista pártállam a modernitás egyik típusát kívánta megvalósítani erőszakos úton, ezek a modernitás elért eredményeit kívánják lebontani.

Beszélő: Tudjuk tehát, hogy mi az, amit nem akarnak. De milyen lesz az a világ, amely akkor jön létre, ha e „lebontás” sikerrel jár?

– Természetesen nyilvánvaló, hogy a napi politikában a romantikus populisták is pragmatikusan kiegyeznek a modernségnek a már visszafordíthatatlan lényeivel. Mereven elutasítják azonban az individualizmus következményeit; éppen ezért szükséges a magángazdaság, a magánélet, a magánügyek szuverenitásának a megszüntetése vagy a megtörése. A Nyugat tekintélye folytán minden kelet-európai országban liberális alkotmányok születtek, amelyek a magánügyek és a magánélet védelmét valamiképpen biztosítják, de nincs is olyan kelet-európai ország, ahol ne intéznének ez ellen politikai támadást. Ez pedig nem ismeretlen az európai történelemben: a húszas-harmincas években egyszer már virágzott, és ma ismét fölvirágzását látjuk. Az individualizmus, a fogyasztói magatartás, a magánügyekben elmerült polgár szuverenitásának az elutasítása egy erőteljes közösségi ideológia jegyében, és ez az ideológia épülhet egy citoyen közösségi mítoszra, mint ezt a baloldalon látjuk, vagy lehet egy organicista romantikus mítosz, mint azt látjuk a jobboldalon. Ugyanez volt a helyzet a húszas-harmincas években. Európában ez a kérdés megoldatlannak tetszik. Az individualista liberalizmus és a közösségi ideológiák közötti harc a Rajnától keletre még nem dőlt el, és itt Németország és Oroszország és a közöttük fekvő szerencsétlen kis államok ugyanezzel a problémával veszkődnek, mint már tulajdonképpen százötven éve. Nincs ebben a dologban semmi meglepő; föl kell ismerni, hogy a dilemma föltámadt, az erőszakos modernizáló diktatúra véget ért, az erőszakos vagy nem erőszakos modernizációval szembeni ellenzék megjelent, s jelenleg éppen kormányon van, méghozzá nemcsak Magyarországon, hanem mindenütt Kelet-Európában. Az, hogy – mondjuk – a Balkánon ennek vannak bizonyos kommunista vonzatai is, csak árnyalja a képet.

A mérkőzés azonban még nincs lejátszva. Én egyszerűen azt gondolom, hogy a kommunizmus egyszerre próbált leszámolni a modernizáció ellenfeleivel és a modernizáció liberális híveivel. A kommunizmusnak az a konceptuális teljesítménye, kétségkívül elismerésre méltó, s így sikerült szétvernie a kelet- és közép-európai fejlődés legfontosabb erőit. De a kommunizmus halálával ezek az erők természetesen föltámadtak, és hát itt vannak, és ezek a dilemmák annyira élőek, mint az 1830-as években, amelyek akkor is meggyötörték az őseinket, és ma is meggyötörnek bennünket. A bécsi kollokviumon a jobb- és baloldal kérdéséről azt próbáltam elmondani, hogy Kelet-Európában Ronald Reagan vagy Thatcher álláspontja baloldalinak tűnik, mert ezek jellegzetes modernizációs, individualisztikus nézetek, így amikor a térség populista kormányai reklámfogásként megpróbálnak a nyugati konzervativizmushoz csatlakozni, ez egyszerűen csalás, hiszen nincs nagyobb ellentét, mint az újkonzervatívok radikális individualizmusa és a jelenlegi kelet-európai kormányok közösséghite, etatizmusa, korporatizmusa, klientarizmusa között.

Beszélő: Ami persze nem akadályozza meg, hogy a gyakorlatban támogatást kapjanak Nyugatról. Ám ha ilyen jelentőségük van a regionális különbségeknek, akkor önként adódik a kérdés: hogyan lehet nálunk képviselni a kifejezetten Nyugat-Európában otthonos liberalizmust, konzervativizmust.

– Én természetesen azt gondolom és tapasztalom, hogy azoknak a gondolatoknak, amelyekben hiszek, van némi talajuk Kelet-Európában, még ha bizonyos óvásokkal is kell élni. Épp Budapesten, a Monist-konferencián próbáltam egy fogalommegkülönböztetést bevezetni. A konzervativizmust el kell választani a filozófiától: valaki lehet konzervatív és lehet filozófus, de valaki nem lehet konzervatív filozófus. Azon egyszerű okból, hogy a konzervativizmus egy attitűd, egy magatartás, ami egész egyszerűen a racionalisztikus forradalmi üdvtervek ellen van, tehát ilyen értelemben reakciós, ha úgy tetszik, mert reagál valamire. Ugyanakkor azonban ha ezt filozófiává tesszük, a konzervativizmus azonnal nem konzervatívvá válik, hiszen ekkor nem teszünk mást, mint éppen annak a szerves fejlődésnek a megakasztására törünk, amelyet a konzervatívok a maguk attitűdjében helyeselnek. A konzervativizmus egy nem filozófiai jellegű politikai teória, doktrína, dogma, életérzés, nevezzük, ahogy akarjuk; a filozófia viszont éppen azáltal, hogy igazságra törekszik, hogy nem relativisztikus a természete, s hogy zárt elméleteket kell alkotnia, nem konzervatív jellegű. A világon semmiféle nehézség nincsen abban, hogy valaki egy tudományszak, méghozzá nem akármilyen tudományszaknak az ethoszát magáénak vallja, és ne próbálja meg a politikai attitűdjét filozófiai elméletté tenni. Hát én ettől óvnék minden konzervatívot.

Beszélő: Mit tehetünk azonban akkor, ha a politikai ellenfél, a politikai romantika is kapcsolódhat bizonyos pontokon olyan nézetekhez, amelyeket történetileg konzervativizmusként azonosítanak?

– A kontinensen természetesen itt a német hagyomány, de hát az sem véletlen, hogy van olyan osztrák–magyar hagyomány, amely az angol konzervativizmushoz, és nem a némethez kapcsolódik. Ebből a szempontból nagyon nagy különbség van Bécs–Prága–Budapest, illetve Berlin között. Arról nem is beszélve, hogy a modern angolszász konzervativizmus legfontosabb szereplői osztrákok meg osztrák–magyarok, nyilvánvaló, mint Hayek, Polányi Mihály vagy a kevésbé ismert, de jelentős Kolnai Aurél. És ez nem egészen véletlen, ugyanis itt volt, a Monarchiában olyan tradíció, amelynek szociális bázisa ugyanaz a politikai technika volt, amit Angliában is alkalmaztak: az arisztokrácia kibékítése a polgársággal. A francia és német gyakorlat az arisztokrácia uralmát megpróbálta a polgárságéval helyettesíteni, a Monarchiában viszont egyszerűen arisztokráciává tették a polgárságot, és így megkülönböztethetetlenné vált a polgárság a nemességtől. Ilyen volt a társadalmi bázisa az angolszász konzervativizmusnak is: egyfajta fontolva haladó, befogadó jellegű abszorpciós jellegű társadalmi átalakulás történt, aminek az a következménye, hogy ma igazából sem nagypolgárság, sem arisztokrácia nincsen Angliában. Nagypolgárság ugyan már nincs a világon, de ez a befogadó jellegű társadalmi technika továbbra is rendkívül hatásosan működik. És ennek megvannak az osztrák–magyar alapjai.

A politikai romantika összeolvadása a konzervativizmussal német jelenség, és a német jellegű konzervativizmus az egy lehetséges választása a kelet-európai térségnek, amitől isten megőrizzen mindenkit. Kétségkívül nem az enyém, mert én azt gondolom, hogy legalább olyan éles ellentét áll fönt az angolszász, osztrák–magyar konzervativizmus és a német romantikus konzervativizmus között, mint mondjuk a liberalizmus és a szocializmus között. Hadd meséljem el, hogy egy MDF-es képviselő odajött hozzám nemrég, és azt mondta: milyen furcsa, kedves Gazsi, hogy különböző pártokban vagyunk, de, gondolom, te is a toryknak drukkoltál az angol választásokon. A lépcsőházban utólag jutott eszembe, hogy azt kellett volna mondanom: a német választásokon nem biztos, hogy ugyanannak a pártnak drukkolnánk. Mert míg az angol választásokon persze a konzervatívoknak drukkolok, egyáltalán nem szorítok a kereszténydemokraták németországi sikerének, és ez nem azért van, mert szeszélyes ember vagyok, hanem azért, mert a konzervativizmusoknak két eltérő természetű nyugati hagyománya van, és a német tradíció számomra nem rokonszenves.

Beszélő: Úgy tűnik, ennek az osztrák–magyar–angol konzervativizmusnak a mai Magyarországon elég sok ellenféllel kell egyszerre vitatkoznia: a kontinentális konzervativizmussal, a szocialista törekvésekkel, de a kontinentális liberalizmussal is. S a helyzetet további színezi, hogy e kontinentális liberalizmus örökségére a baloldali mozgalmak jelentkeznek be. Nem túlságosan megterhelő ez?

– Nos, ez részben elméleti, részben politikai kérdés. Elméletileg a dolgokat nyugodtan lehet tisztázni. Közismert, hogy én az egyik vezetője vagyok az SZDSZ-ben a Konzervatív Uniónak, ugyanakkor az egyik leghatározottabb híve vagyok az MSZP-vel való politikai együttműködésnek. Nem látok ebben semmiféle ellentétet. Én azt hiszem, hogy a demokratikus szocializmusnak van egy olyan tradíciója Kelet-Európában, aminek nagyon fontos liberális elemei vannak, ezek általában közjogiak és nem gazdaságiak, de hát nem is vagyok demokratikus szocialista. Én azt gondolom, hogy a sokfrontos harc – amellett, hogy megvívható – szórakoztató is, és én kétségkívül nem vagyok híve az olyan politikának, amely nem nyújt szellemi érdekességet. Én azt hiszem, hogy az állandó önmeghatározási kényszer inspiráló; s bár sokan gúnyolódnak azon, hogy az emberek állandóan önmagukat definiálják – hogy liberálisak, meg ilyenek, meg olyanok –, de szerintem ez nagyon helyes, mert akkor alakulhat ki normális politikai kultúra, ha az emberek megtanulják, hogy kik ők, és kik mások, és megtanulják, hogy kikkel tudnak együttműködni, és kikkel nem.

Beszélő: Kényszerű-e, hogy az „uralkodó eszmék” egyúttal a kormányon lévő erők eszméi legyenek? Nem képzelhető-e el, hogy a modernizáció már meglévő elemei átalakítják az ideákat?

– Én sose voltam szociáldeterminista, úgyhogy nem gondolom, hogy ezek az intézményes és társadalmi kényszerek annyira abszolútak lennének. Természetesen értelmetlenség volna nem számolni velük. De én azt gondolom, hogy az emberi fantázia roppant gazdag, és az emberi szabadság tere elég nagy – s ez egy filozófiai hittétel. Azt hiszem, ha belegondolunk abba, hogy mi minden történt az elmúlt négy évben, akkor azért meglehetősen igazolódik a hipotézis, miszerint az adottságoktól iszonyatos mértékben el lehet szakadni. Mert azért itt nagyon nagy változás történt. Annál például, hogy az emberek elkezdtek hatalom helyett jogban gondolkodni, hát ennél nagyobb változás Kelet-Európában egyszerűen elképzelhetetlen. Ez fantasztikus dolog, mert ha a jogban gondolkodók pillanatnyilag nem is rendelkeznek a teljes hatalommal, a hatásuk eléggé nagy ahhoz, hogy ezt a szellemi technikát, ezt a retorikát rákényszerítsék az ellenfeleikre is.

Beszélő: Sokan gondolhatják most: csak a retorikát, a szavakat…

– A helyzet az, hogy amikor egy diktatórikus kísértésekkel kacérkodó párt, mint az MDF, állandóan igazolni próbálja, hogy amit csinál, az alkotmányos, törvényes, szabadelvű stb., akkor már a szabadság ügye nem áll rosszul. Igazolniuk kell magukat, s nem mondhatják azt egyszerűen, hogy így van, punktum, ezt kívánja a nép érdeke meg a munkásosztály történelmi hivatása, vagy amit akarsz. Ezzel szemben az a furcsa helyzet alakult ki, hogy óriási politikai hatalommal rendelkező kelet-európai kormányok állandóan képmutatóan bizonykodni kénytelenek, hogy ők alkotmányosak, törvényesek. És ez óriási haladás, még akkor is, ha politikai elégedetlenségünk néha nem engedi látni, hogy ez milyen nagy eredmény, ha az érvelésmódunkat rákényszerítettük az ellenfélre. Másként érvelni nem lehet ma már Kelet-Európában, mint liberális módon, akkor is, ha a liberálisok nem mindig nyerik meg a vitákat. A szellemi technikánkat az ellenfél elfogadta, és akármennyire rugódózik, akármennyire tiltakozik, akármennyire csikorgatja a fogát, mégis, amikor arra kerül a sor, hogy Balsai úr megmagyarázza, miért neveztek ki bírókat, nem azt mondja, hogy csak, hanem azt, hogy a bírálói félreértették a jogot. De hát ezáltal hallgatólagosan elismerte, hogy mégiscsak a jog a legfelső instancia, akkor is, ha ő a napi gyakorlatában megpróbálja kijátszani. Mindig nagy híve voltam La Rochefoucauld azon mondásának, hogy a képmutatás a bűn bókja az erény előtt. Ennyiben én a hipokrízist mindig előnyben részesítem az őszinte diktatórikus magatartással szemben. Minél képmutatóbbak a kormányaink, annál jobb nekünk.

Beszélő: Akkor reménykedjünk a képmutatás hatalmában.

• Belföld