Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

Beszélő: Változik-e a társadalomkutató azonosságtudata, ha akadémiai alelnökké nevezik ki?

Pataki Ferenc: Nem különösebben, mert szakmai identitása aligha változik. Emellett az alelnökök kevéssé játszanak meghatározó szerepet az Akadémia változási mechanizmusában. Feltehető, hogy az esedékes változások ezt az alig definiált alelnöki funkciót is módosítani fogják.

– Milyen irányban alakulnak ezek a változások?

– Két egymással összekapcsolódó és egymást feltételező folyamat zajlik. Az egyik egy hosszadalmas, kínos procedúra lesz: a hazai tudományosság „autonómiájának” kivívása – nem visszahódítása, mert a magyar tudomány sosem volt igazán autonóm. A másik: a hazai tudomány „civil társadalmának” felépítése. A hazai tudományosság most végül is ahhoz a gondolatkörhöz kapcsolódik vissza, amelyet Bibó fejtegetett akadémiai székfoglalójában  ’47 elején: a modem társadalomban a tudománynak, művészeteknek, iskolaügynek és általában a kultúrának meg kell teremteni autonóm létformáit, ennek törvényi garanciáit, de belső működési mechanizmusait is.

Ez az autonómia természetesen részautonómiák halmazát jelenti: az Akadémia autonómiája feltételezi az egyetemek, a tudományos társaságok, szakmai kamarák „öntörvényűségét”. Hajlok rá, hogy ne csak a tudományt művelők közösségéről beszéljek, hanem az egész hazai szakértelmiség autonóm létformáinak megteremtéséről, mert ha a nagy szakértelmiségi csoportok – pedagógusok, mérnökök, orvosok – nem lesznek képesek a maguk szuverén hivatásbéli szerveiket létrehozni, légüres térbe kerül a tudomány. Olyan, hadd fogalmazzak így, részautonómiák egymásba illesztéséről van szó, amelyekben a dolog természeténél fogva semmifajta hagyományos, rossz emlékű, centralizált tudományirányítási mechanizmus nem játszhat szerepet.

Radikális roham nélkül

– Ezek a folyamatok már megindultak, vagy csupán célkitűzések és kívánságok? A szakértelmiség volt pl. az a társadalmi csoport, amelyik jelentős szerepet játszott a társadalmi változások előkészítésében és végrehajtásában, ám miközben mélyreható változásokat követelt a társadalom egészében, a maguk szűkebben vett akadémiai intézményeiben mintha alig mozdulna valami.

– A német fejleményeket tárgyaló elemzések éppen a legutóbbi időben emlegetik kemény önkritikával, hogy különböző megfontolásokból radikális rohammal szétverték a volt NDK egész tudományos intézményrendszerét. Finomabb eszközökre van szükség.

Az Akadémia maga is nagyon összetett képződmény. Legalább négy összetevőjét kell elkülöníteni. Az egyik szint az akadémikusok kara, amelyet a készülő törvény köztestületi autonómiával óhajt felruházni. Az Akadémia immár tizenegy osztályt számlál (a mostani közgyűlésen kettéváltak a matematikusok és fizikusok). Aztán következnek a kutatóintézetek a maguk sajátos érdekviszonyaival.

– Némelyek ezeket például azonnal fölszámolnák.

– Pedig a 37 akadémiai intézetben a hazai alkotó értelmiség rendkívül értékes, produktív csapata dolgozik (mindenhol van persze ballaszt is). A legutóbbi kinevezési ciklusban már minden igazgatót az intézeti kollektíva szavazott meg, most jár le többségük megbízása. Az újabb fordulóban nagyon jelentős nemzedékváltás várható. Ugyanakkor a pénzügyi restrikciók ezeket az intézeteket sújtják legjobban: e pillanatban senki nem tudja, miből fogják kifizetni a villanyszámlákat és egyebeket az év utolsó negyedében. Közben az elmúlt három-négy évben ez a kutatói gárda is változott, illetve létszámuk jelentősen, többezres nagyságrenddel csökkent. Részben a külföldi munkavállalás miatt, részben egy olyan nyugtalanító fejlemény miatt, ami csak nálunk szokatlan: a kutatók tekintélyes részét a gazdaság, a vállalkozás és a magánszféra szippantja el, de nemcsak az akadémiai intézetekből, hanem a felsőoktatásból is. Számos tehetséges ember nem önszántából vesz búcsút a tudománytól, de hát itt fiatal kutatói fizetésből nem lehet egzisztenciát teremteni.

Bizonytalan bizottságok

– Mi történik az Akadémia egy további vitatott területével, az ún. tudományos bizottságokkal?

– A pártállami időszak Akadémiájának katasztrófája volt az, hogy ez a szisztéma államhatalmi funkciókat teljesített, tehát a bürokratikus államigazgatás része volt. A mindenkori főtitkár gyakorlatilag az államigazgatás államtitkári szerepét teljesítette, megválasztását a kormány hagyta jóvá. Most az Akadémia elveszíti a bürokratikus államiság által ráruházott hatalmi eszközöket, de ez ténylegesen majd csak az akadémiai törvény életbelépésével valósul meg. A közgyűlés még most is csak javasolta a főtitkár személyét a kormánynak.

Az Akadémia körül szerveződtek az ún. diszciplináris tudományos bizottságok is. A magyar akadémiai hagyomány nagyon fontos vonulata ez: az összesen immár százhuszonkét, olykor száz-százhúsz éves múltra visszatekintő akadémiai bizottság – régészeti, történeti stb. – feladata az, hogy egy-egy nagy tudományterület szakembereit összefogja, tudományos könyvkiadással foglalkozzék, nemzetközi kapcsolatokat ápoljon, és így tovább. Most is sok teendőjük lenne a pályázatok, a doktori fokozatok elbírálásában, de adminisztratív hatalmuk nincs hozzá, így még státusuk is bizonytalan. Ezekben a diszciplináris bizottságokban ugyan több mint háromezer kutató dolgozik, de ezek 80 százaléka már nem az Akadémia alkalmazottja. Most ősszel esedékes e bizottságok megújítása, de nyitott kérdés, miként fog ez történni: választási vagy delegálási elv szerint, esetleg e kettő egybekapcsolásával.

Végezetül pedig ott vannak a tudományos társaságok, amelyek a politikai fordulat idején ugyancsak független egyesülések lettek. Függetlenedtek az Akadémiától, de újabban szeretnének mégis közelebb kerülni, mert innen kapnak szerény anyagi támogatást működésükhöz.

Legyen-e tisztogatás?

– Öt évvel ezelőtt sokkal több nyilvános kritikát lehetett hallani a tudományos    intézményrendszerről, mint most. Lehet, hogy ez a bonyolult intézményrendszer elleplezi ezeket a konfliktusokat? A problémák egy részét pusztán anyagi kérdésnek tekintik, s így mintha csak két gond lenne: a pénzhiány és a kutatók elvándorlása. Mintha hiányoznának az alternatív koncepciók az Akadémia új működési elveire.

– Az a kérdés, mire vonatkozóan van szükség alternatívákra. De vegyük sorra a legélesebb kritikai megjegyzéseket. Az akadémikusok egy része kétségkívül politikai preferenciák eredményeként is került a karba. Van egy bizonyos „ideál”, amelyet a tudományos közösség értékítéletének meg kell közelítenie akkor, amikor a konkrét személyi javaslatok születnek és kerülnek az Akadémia közgyűlése elé. Egy-egy osztályban azonban rögtön más szempontok, kollíziók és feszültségek bukkannak föl. Ebből következik a kérdés: legyen vagy ne legyen tisztogatás – ahogy ’49-ben Gerő tette. Igen ám, de kik azok, akik tisztogatnak – és kit? Én személy szerint azt hiszem, hogy nem szabad megismételni a ’19 utáni és a ’48–49-es diszkriminatív üldözéseket. A biológia törvényei itt öt-tíz év alatt úgyis megoldanak bizonyos problémákat. Az Akadémián belül a személyi kérdést mindig is feszültség fogja kísérni, mert limitált akadémikusi létszámról van szó, s mert informális nyomások mindig érvényesülni fognak. A legfőbb dilemma persze az, hogy mekkora alkotó értelmiséget kell egy modern államnak eltartania, és ennek fejében mivel tartozik ez a bizonyos alkotó értelmiség.

– Nem csupán a kritikákra gondoltam, hanem pozitív elképzelésekre. Két személyt   jelöltek például a legfőbb tisztségre. Volt-e koncepcionális eltérés a jelölések mögött?

– Azt gondolom, hogy nincs merőben eltérő koncepció. Tudniillik az Akadémia egyetértett az elmúlt három évben az említett fő kérdésekben: hogy az akadémiai testületi tagság befolyásmentessé váljon, és abban, hogy az intézetek szükségesek. Mindkét jelölt azt az álláspontot képviselte, hogy az Akadémiának a leendő akadémiai törvény által megszabott mederben kell mozognia. Legföljebb a tekintetben lehetnek különbségek, hogy milyen legyen az akadémiai autonómia gyakorlati szervezeti képlete, milyen legyen az alapkutatás és az alkalmazott kutatás viszonya.

– Ha a létszámarányokat nézem, akkor az egyik jelöltnek itt nagyobb esélye is volt, hiszen a műszaki tudomány, illetve természettudományok képviselői vannak jelentős többségben az Akadémia közgyűlésén.

– Ez igaz. Éppen ezért tájékozottabbak is bizonyos részletekben. Az Akadémia minden bizonnyal úgy vélte, hogy az újjáválasztott elnök következetes álláspontját honorálni kell azzal, hogy ebben a tisztségében érje meg az akadémiai törvény elfogadását.

Ex-lex állapot

– A tudományos minősítések kérdése mindig is ütközési pont volt.

– A minősítés sosem volt közvetlenül az Akadémia feladata: a minősítő bizottságot a Minisztertanács nevezte ki. Az Akadémia csak szakmai felügyeletet gyakorolt, tehát ha valakinek panasza volt, az akadémiai elnökséghez fellebbezhetett. Jóllehet a minősítő bizottság testületeiben kutatók voltak, de a dolog természeténél fogva az ideologikus és szelekciós kontroll szerve is volt, szovjet mintára. A felsőoktatási és akadémiai törvénytervezet szerint ez a tudományos minősítő bizottság megszűnik, tehát nem érvényesül  állami kontroll. Az első tudományos fokozatot az egyetemek fogják megadni, a második doktori fokozatot viszont az Akadémia. Ezért a közgyűlés most választott egy doktori tanácsot, amely előkészíti majd ennek a procedúráit.

– Az akadémiai törvény viszonylagos késlekedésének vannak-e Akadémián belüli okai?

– Számos vita volt a tudós közvéleményben, de az ex-lex állapot fenntartásában, azt hiszem, senki nem érdekelt egyértelműen. Bárki, bármikor előveheti a régi törvényt és jogszabályt – például a főtitkárt még eszerint választották most is –, ami mindig módot ad az államigazgatásnak és az államhatalomnak bizonyos beavatkozásra, jóllehet ez eddig nem volt tapasztalható. Az intézethálózatra vonatkozóan ez a közgyűlés semmit nem határozott, mert csak a törvény ismeretében lehet ezek státusát végleg elrendezni.

– Az Akadémián belül milyen módon osztják el a költségvetési juttatásokat?

– Minden évben a parlament hagyja jóvá a költségvetés tárgyalása során.

– Az intézetek közti belső elosztást is?

– Ez az Akadémia feladata, de a kialakulatlan szerkezet megszabja a mozgásteret. Az Akadémia költségvetését, mely hatmilliárd körül van, sok minden terheli. Itt jelenik meg pl. a minősített kutatók, kandidátusok, doktorok bérkiegészítése. Ha a kutatóhálózat szerkezete világosan kialakul, akkor a költségvetésnek garantálnia kell az ún. alapköltségvetést, amely a béreket és a működési költségeket fedezi. A kutatás további költségeit kizárólag versenyhelyzetben, hazai és nemzetközi pályázatokon lehessen megszerezni.

– Az ex-lex állapot többek között azt jelenti, hogy informális és nem nyilvános kritériumok játszanak szerepet például a pénz elosztásában is.

– A pénzelosztás több szinten történik, a kritikus döntések a parlamentben születnek. Számomra nagyon zavaró, hogy a legfontosabb politikai erők tudománypolitikai elgondolásairól nincs világos képem, sőt, az a gyanúm, hogy ezek a pártok nem is rendelkeznek átfogó, jól meggondolt tudománypolitikai elképzelésekkel.

Most a kormány elfogadott két fontos dokumentumot: a tudománypolitikai irányelveket és az ún. innovációs stratégiára vonatkozó elképzelést. Mind a kettő rendkívül tömör, rendkívül általános: egy kulcsmegállapításuk van, a jelenlegi egy százalékról a GDP másfél százalékára kell emelni a tudomány részesedését.

A másik kérdés az intézetek közti pénzek elosztása. Jelenleg inkább szimbolikus differenciálás történik, mondjuk az egyik társadalomtudományi intézettől elvesznek félmilliót, s odaadják egy másik intézetnek. A radikális differenciálás azonban jelenleg azt jelentené, hogy csukjunk be – mondjuk – öt intézetet, és az így fölszabaduló pénzt osszuk szét a többi között. De hogyan hasonlítsuk össze egy kémiai és egy filozófiai kutatóintézet produkcióját? Ennek nincs meg a technikája. Ki lehet dolgozni kritériumokat, pl. nemzetközi elfogadottság, nemzetközi pályázatokban való részesedés, a szélesen értelmezett hasznosulás, de ugyanakkor fölbukkan olyan szempont is, hogy vajon a „nemzeti tudományok” közé tartozik-e az adott diszciplína. Nem örülnék, ha ez a terminus elosztási kritériumként meghonosodnék, és a teljesítményelv helyére lépne.

Pénz, pályázat, presztízs

– Mit kezd az Akadémia a parlamenttől kapott döntéssel?

– Elvben az Akadémiának kétszáz – 70 év alatti – tagja lehet, most van 258, ebben benne vannak azok is, akik már 75-80, sőt 90 évesek. Ez a testület ráadásul kis létszámú osztályokra tagolódik. Óhatatlanul felmerül a kérdés, mekkora az akadémiai testület teherbíró képessege. Az Akadémián belül tulajdonképpen a tudományoknak három nagy tömbje van: a társadalomtudományok, az ún. élő természettudományok, valamint a műszaki és természettudományok köre. Az alelnöki posztok virtuálisan ezeket képezik le, de ma még kicsit légüres térben mozognak. Az intézetek is e felosztás szerint tagolódnak. A három intézetcsoport fölött egy-egy független kuratórium lesz, amely az Akadémia rendelkezésére bocsátott pénzeszközöket majd továbbítja az intézetekhez bizonyos kritériumok alapján, és dönt az intézetek átalakításáról. Nyitott kérdés, hogyan verbuválódjék ez a kuratórium: egyszerre legyen független grémium, ugyanakkor legyen benne képviselve az autonóm intézetek kutatóközössége is.

Nehezíti a döntéseket, hogy a korábbi ideologikus kötöttségek miatt a társadalomtudományok reputációja meglehetősen alacsony a műszaki és természettudományokhoz képest. A társadalomtudományokat sokfajta kritika éri: egyik eleme ennek, hogy nem látták előre a változásokat. Pedig érdemes lenne a társadalomtudományok eredményeibe belefoglalni azt is, amit a hazai és külföldi ellenzéki kutatás produkált. Másképp festene a társadalomtudományok presztízse.

– Meglepve olvastam a társadalomtudományok kiemelt kutatásainak szempontjait. Öt kutatási program van fölsorolva, ebből az ötből három garantáltan  államigazgatási,  államcentrikus, állami döntéseket előkészítő „kutatási téma”.

– Ennek semmi köze az Akadémiához. Ez a kormány által megrendelt és finanszírozott kutatások programlistája. A kormány tudománypolitikai bizottsága által létrehozott kollégium irányítja, az Akadémiának csak annyi köze van hozzá, hogy az akadémiai hivatal munkatársai adják hozzá az irodát. Az akadémiai intézetek is pályázhattak erre a programra, ugyanúgy, mint ahogy minden magyar honpolgár. Egy-egy ilyen pályázat elfogadásának az volt a feltétele, hogy két minisztérium kijelentse: fontosnak tartja a szóban forgó kutatási témát.

Ezt én élesen elkülöníteném az akadémiai alapkutatások világától. A főtitkár a felsorolással feltehetően azt akarta jelezni, hogy ebben a témakörben elvben az intézetek rendelkezésére állanak bizonyos pénzügyi források, ha megpályázzák ezeket. És sokan meg is pályázták. Ha a kormánynak vagy a parlamentnek szüksége van döntéselőkészítő tudományos információra, ám rendelje meg, erre a világ minden kormánya igényt tart.

De mindmáig nyitott kérdés, hogyan tud támaszkodni a remélhetően egyre szuverénebb politika a társadalomtudományi ismeretekre. Lehet, hogy maguk a politikusok lesznek kénytelenek megkeresni azokat a kiváló szakembereket, akiknek az intuíciójában, az értékítéletében leginkább bíznak. Lehet, hogy az amerikai nemzetbiztonsági tanácsadói szerepkörhöz hasonló funkciók révén alakul majd a tudomány és a politika tényleges viszonya.

A mi parlamentünkben is iszonyatos tömegű szakismeretnek kellene mozognia és a képviselők rendelkezésére állnia, de ennek a menete korántsincs átgondolva.

– Marad-e ideje a tudományos működésre? Netán vizsgálódásai tárgyát az akadémikusok viselkedéséből veszi?

– Arról csak megfigyeléseim vannak. Az a benyomásom, hogy minden mesterségnek vannak bizonyos torzító sajátszerűségei, „szakmai betegségei”. A kutatói lét például iszonyatosan megbillentheti az önértékelést. A tudomány jellegzetesen konkuráló, rivalizáló szféra: eredményeket követel. Ez azután egészen patologikus viszonyokat hoz létre a   tudományművelők együttesében.

Jelenlegi témám igen aktuális: hogyan konstruáljuk folyamatosan saját biográfiánkat. Ez részben az azonosságtudattal függ össze. Újabban vannak olyan, szerintem szélsőséges felfogások, hogy az, amit identitásnak nevezünk, nem egyéb, mint biográfiánk, élettörténetünk, úgy, ahogyan azt folyamatosan, az új állapotokhoz igazítva, újra és újra megszerkesztjük. Az ember végül is olyan lény, aki új és új helyzetekben érvényes és sikeres túlélési stratégiát kényszerül és képes kidolgozni.

• Belföld