Skip to main content

Törvénymérgezés

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A közalkalmazotti törvény és az értelmiség


Az a benyomásom, hogy a magyar közvélemény nem sejti még, hogy milyen mértékben veszélyezteti ez a törvény az értelmiség integritását. Pedig már Hankiss Elemér esete is elég lett volna figyelmeztetőnek, hiszen emlékezetes New York-i beszédét e törvényre hivatkozva kívánta a kormányzat a fegyelmi eljárás körébe vonni.

De ez a törvény nemcsak az értelmiséget, hanem az intézményeket is sújtja, mert a portástól az igazgatóig az összes munkavállalót mozdíthatatlan hierarchiába rekeszti, akkor, amikor – egy átalakulóban lévő társadalomban – elengedhetetlen lenne az intézmények rugalmasságának erősítése ahhoz, hogy az átalakulás természetes módon, az érdekeltek részvételével és kezdeményezésével mehessen végbe. Gondoljunk csak az Arizona Színház esetére. Törőcsik Mari pályázata elnyerte a szakmai zsűri elismerését, a fővárosi kulturális bizottság támogatását, a közgyűlés szavazatainak többségét, de mégsem sikerült volna létrehoznia a Művész Színházat, ha Mikó István, az előző igazgató történetesen nem mulasztja el végrehajtani a közalkalmazotti törvényt, és szabályosan besorolja a színház valamennyi dolgozóját. Ha ezt megtette volna, akkor Törőcsik Mari most legfeljebb Mikó István társulatának az igazgatója lehetne, a társulathoz nemigen illeszkedő programmal, és a Művész Színházat ki is verhetné a fejéből.

Az összevont szabadság

A közalkalmazotti törvény természetesen az oktatás területén is befagyasztja a működőképes, de megújulásra váró struktúrákat (a szakképzésben, a kollégiumi rendszerben, a gyermekvédelemben stb.). Nem érvényesülhetnek az iskolafenntartók és iskolahasználók érdekeinek egyeztetésén alapuló természetes átalakulási folyamatok. A törvény jelentősen korlátozza az önkormányzatok, az intézmények, az intézményvezetők szabadságát, szűkíti az érdekképviseletek jogosítványainak a körét és a tantestületek beleszólási jogát, ezzel szemben megkönnyíti a közoktatás központosított átszervezését. A kormánykoalíció köreiben is látják, hogy a közalkalmazotti törvény nem biztosítja a feltételeket az átalakuláshoz, ezért is éledt föl a vita arról, hogy az egészségügyet ki kellene vonni a törvény hatálya alól.

Sokan abban az illúzióban élnek, hogy a törvény e sok hátrányért cserébe létbiztonságot és anyagi megbecsülést nyújt. Ami a létbiztonságot illeti: Csúcs László alelnök úr az elmúlt hetekben megmutatta a közvéleménynek, hogy – ha arról van szó –, milyen trükkökkel lehet megkerülni a törvényt, és megspórolni (Magos György rendező esetében például) a 22 évi munkaviszonyért járó végkielégítést, s hogy mennyire nem érvényesíthető lehetőség a rendkívüli lemondás.

Ami pedig az anyagi előnyöket illeti: míg a Munka Törvénykönyvének 17. §-a (1/b.) szerint a kötelező legkisebb munkabérről a kormány az Érdekegyeztető Tanács egyetértésével dönt, addig a közalkalmazotti törvény 4. §-a (2/b.) szerint a kormány mindössze véleményezteti az ÉT-vel a minimális illetmény összegét. Mindannyian tudjuk, hogy mi a különbség az egyetértés és a véleményeztetés között. Éppen ezerhétszáz forint: a minimálbér 9700 Ft, a közalkalmazottak minimálbére viszont csak 8000.

Köztudomású, hogy a törvénynek nincs meg az anyagi fedezete. A kormányzat már 1992-ben is – az önkormányzati törvénynek ellentmondva – az önkormányzatokra hárította át a törvény végrehajtásának anyagi terheit. Az idén még nehezebb a helyzet, mert az önkormányzatok 50% helyett már csak 30%-ot kapnak a személyijövedelem-adóból. A fővárosi önkormányzat esetében például ez 7 milliárd forint kiesést jelent. Kíváncsian várjuk, hogy mi lesz 1994-ben, amikor életbe kell lépnie a besorolás szerinti bérezésnek. Már fel is röppent a hír, hogy ennek bevezetését 1996-ra halasztják.

Ez azonban a kérdésnek csak az egyik oldala. A másik az, hogy ha volna is fedezet a törvény végrehajtására, akkor minden esetben jól járnának-e ezzel a pedagógusok? Sok kisebb településen, számos rosszul fizető intézményben (gimnáziumokban, egészségügyi szakközépiskolákban, tudományegyetemeken stb.) valóban jelentősen emelkednének a keresetek, máshol azonban valószínűleg nem, főleg akkor, ha a túlórákat évi kétszáz órában maximalizálják. Különösen így lesz a gyermekvédelmi, a gyógypedagógiai intézmények és a kollégiumok esetében, ahol korábban a sok túlóra és a vasárnapi pótlék tartotta elviselhető szinten a jövedelmeket. Kérdéses, hogy az ezek helyett kifizethető készenléti, illetve ügyeleti díj pótolja-e a megemelt alapbérekkel együtt a kiesést. A túlórák egységes csökkentése az egészségügytől az oktatáson át a színházakig szakmai szempontból elhibázott lépés, amely a későbbiekben komoly károkat okozhat. A kórházakban például – ez már most is látható –, súlyos ápolónőhiányt eredményez, a gyermekvédelmi intézményekben pedig megfosztja az állami gondozottakat a hétvégi, családot pótló, személyiséget fejlesztő szabadidős foglalkozásoktól.

Az új rendiség

A közalkalmazotti törvény alkalmazása közben még egyéb elképesztő abszurditásokkal is találkozhatunk. Például az az egyszakos tanár, aki előbb a tanárképző főiskolán szerzett diplomát, majd kiegészítőn végezte el az egyetemet, kétdiplomásnak számít, és automatikusan a legmagasabb („F”) kategóriába sorolandó, szemben azzal, aki mindenféle előzmény nélkül azonnal egyetemi diplomát szerzett két szakon. Ez utóbbi alacsonyabb („E”) kategóriába kerül. Az azonos fizetési osztályba tartozók között mindössze 0,2%-os differenciálásra van lehetőség a teljesítmény alapján! Ez az egészségügyben ahhoz a képtelen helyzethez vezet, hogy az a háziorvos, aki ad absurdum egyetlen beteggel (kártyával) sem rendelkezik, ugyanazt a bért és járandóságokat (13. havi fizetés, egyéb kötelező pótlékok) kapja, mint az, aki a legtöbb beteget gondozza. A szamárlétra és a teljesítményelv, a rendszerváltás és a közalkalmazotti törvény között kibékíthetetlen ellentét mutatkozik.

Ami a törvényből működni tud, és működik már ma is, az nem több és nem kevesebb, mint egy új típusú rendiség. Ezért és ez ellen kell felkészülni a törvény alapos szakmai revíziójára 1994-ig, és a törvény koncepcionális átdolgozására – a jogfolytonosság tiszteletben tartásával – 1994 után.






















Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon