Az a benyomásom, hogy a magyar közvélemény nem sejti még, hogy milyen mértékben veszélyezteti ez a törvény az értelmiség integritását. Pedig már Hankiss Elemér esete is elég lett volna figyelmeztetőnek, hiszen emlékezetes New York-i beszédét e törvényre hivatkozva kívánta a kormányzat a fegyelmi eljárás körébe vonni.
De ez a törvény nemcsak az értelmiséget, hanem az intézményeket is sújtja, mert a portástól az igazgatóig az összes munkavállalót mozdíthatatlan hierarchiába rekeszti, akkor, amikor – egy átalakulóban lévő társadalomban – elengedhetetlen lenne az intézmények rugalmasságának erősítése ahhoz, hogy az átalakulás természetes módon, az érdekeltek részvételével és kezdeményezésével mehessen végbe. Gondoljunk csak az Arizona Színház esetére. Törőcsik Mari pályázata elnyerte a szakmai zsűri elismerését, a fővárosi kulturális bizottság támogatását, a közgyűlés szavazatainak többségét, de mégsem sikerült volna létrehoznia a Művész Színházat, ha Mikó István, az előző igazgató történetesen nem mulasztja el végrehajtani a közalkalmazotti törvényt, és szabályosan besorolja a színház valamennyi dolgozóját. Ha ezt megtette volna, akkor Törőcsik Mari most legfeljebb Mikó István társulatának az igazgatója lehetne, a társulathoz nemigen illeszkedő programmal, és a Művész Színházat ki is verhetné a fejéből.
Az összevont szabadság
A közalkalmazotti törvény természetesen az oktatás területén is befagyasztja a működőképes, de megújulásra váró struktúrákat (a szakképzésben, a kollégiumi rendszerben, a gyermekvédelemben stb.). Nem érvényesülhetnek az iskolafenntartók és iskolahasználók érdekeinek egyeztetésén alapuló természetes átalakulási folyamatok. A törvény jelentősen korlátozza az önkormányzatok, az intézmények, az intézményvezetők szabadságát, szűkíti az érdekképviseletek jogosítványainak a körét és a tantestületek beleszólási jogát, ezzel szemben megkönnyíti a közoktatás központosított átszervezését. A kormánykoalíció köreiben is látják, hogy a közalkalmazotti törvény nem biztosítja a feltételeket az átalakuláshoz, ezért is éledt föl a vita arról, hogy az egészségügyet ki kellene vonni a törvény hatálya alól.
Sokan abban az illúzióban élnek, hogy a törvény e sok hátrányért cserébe létbiztonságot és anyagi megbecsülést nyújt. Ami a létbiztonságot illeti: Csúcs László alelnök úr az elmúlt hetekben megmutatta a közvéleménynek, hogy – ha arról van szó –, milyen trükkökkel lehet megkerülni a törvényt, és megspórolni (Magos György rendező esetében például) a 22 évi munkaviszonyért járó végkielégítést, s hogy mennyire nem érvényesíthető lehetőség a rendkívüli lemondás.
Ami pedig az anyagi előnyöket illeti: míg a Munka Törvénykönyvének 17. §-a (1/b.) szerint a kötelező legkisebb munkabérről a kormány az Érdekegyeztető Tanács egyetértésével dönt, addig a közalkalmazotti törvény 4. §-a (2/b.) szerint a kormány mindössze véleményezteti az ÉT-vel a minimális illetmény összegét. Mindannyian tudjuk, hogy mi a különbség az egyetértés és a véleményeztetés között. Éppen ezerhétszáz forint: a minimálbér 9700 Ft, a közalkalmazottak minimálbére viszont csak 8000.
Köztudomású, hogy a törvénynek nincs meg az anyagi fedezete. A kormányzat már 1992-ben is – az önkormányzati törvénynek ellentmondva – az önkormányzatokra hárította át a törvény végrehajtásának anyagi terheit. Az idén még nehezebb a helyzet, mert az önkormányzatok 50% helyett már csak 30%-ot kapnak a személyijövedelem-adóból. A fővárosi önkormányzat esetében például ez 7 milliárd forint kiesést jelent. Kíváncsian várjuk, hogy mi lesz 1994-ben, amikor életbe kell lépnie a besorolás szerinti bérezésnek. Már fel is röppent a hír, hogy ennek bevezetését 1996-ra halasztják.
Ez azonban a kérdésnek csak az egyik oldala. A másik az, hogy ha volna is fedezet a törvény végrehajtására, akkor minden esetben jól járnának-e ezzel a pedagógusok? Sok kisebb településen, számos rosszul fizető intézményben (gimnáziumokban, egészségügyi szakközépiskolákban, tudományegyetemeken stb.) valóban jelentősen emelkednének a keresetek, máshol azonban valószínűleg nem, főleg akkor, ha a túlórákat évi kétszáz órában maximalizálják. Különösen így lesz a gyermekvédelmi, a gyógypedagógiai intézmények és a kollégiumok esetében, ahol korábban a sok túlóra és a vasárnapi pótlék tartotta elviselhető szinten a jövedelmeket. Kérdéses, hogy az ezek helyett kifizethető készenléti, illetve ügyeleti díj pótolja-e a megemelt alapbérekkel együtt a kiesést. A túlórák egységes csökkentése az egészségügytől az oktatáson át a színházakig szakmai szempontból elhibázott lépés, amely a későbbiekben komoly károkat okozhat. A kórházakban például – ez már most is látható –, súlyos ápolónőhiányt eredményez, a gyermekvédelmi intézményekben pedig megfosztja az állami gondozottakat a hétvégi, családot pótló, személyiséget fejlesztő szabadidős foglalkozásoktól.
Az új rendiség
A közalkalmazotti törvény alkalmazása közben még egyéb elképesztő abszurditásokkal is találkozhatunk. Például az az egyszakos tanár, aki előbb a tanárképző főiskolán szerzett diplomát, majd kiegészítőn végezte el az egyetemet, kétdiplomásnak számít, és automatikusan a legmagasabb („F”) kategóriába sorolandó, szemben azzal, aki mindenféle előzmény nélkül azonnal egyetemi diplomát szerzett két szakon. Ez utóbbi alacsonyabb („E”) kategóriába kerül. Az azonos fizetési osztályba tartozók között mindössze 0,2%-os differenciálásra van lehetőség a teljesítmény alapján! Ez az egészségügyben ahhoz a képtelen helyzethez vezet, hogy az a háziorvos, aki ad absurdum egyetlen beteggel (kártyával) sem rendelkezik, ugyanazt a bért és járandóságokat (13. havi fizetés, egyéb kötelező pótlékok) kapja, mint az, aki a legtöbb beteget gondozza. A szamárlétra és a teljesítményelv, a rendszerváltás és a közalkalmazotti törvény között kibékíthetetlen ellentét mutatkozik.
Ami a törvényből működni tud, és működik már ma is, az nem több és nem kevesebb, mint egy új típusú rendiség. Ezért és ez ellen kell felkészülni a törvény alapos szakmai revíziójára 1994-ig, és a törvény koncepcionális átdolgozására – a jogfolytonosság tiszteletben tartásával – 1994 után.
- Belföld [6]