A szócső tiszta vizet önt a pohárba

Hámozás

Cikkemben kizárólag a szocialista párt vezetői (Horn, Szekeres, Békesi) vezető testületei (pártkongresszus) és szellemi műhelyei által kibocsátott szövegeket elemeztem. Ezeket nem hasonlítottam más pártok, szervezetek vagy személyek szövegeihez, írásom fő célja a tájékozódás volt. A liberálisok és a szocialisták között választási vagy kormányzási koalícióról ugyanis csak akkor érdemes gondolkodni, ha a felek ismerik egymás programját. Elemzésem fő következtetése, hogy az MSZP ekként rekonstruált gazdaságpolitikai programja mostani állapotában nem több, mint egy időben teljesíthetetlen (egymást kizáró) ígéretek halmaza (ezért populista). A párt vezetői ráadásul „rájátszanak” a késő kádári korszak iránti növekvő nosztalgiára.

Írásom – ismétlem – a szocialisták gazdaságpolitikájának egy olvasata. Így azután nem tudok mit kezdeni Szabó Zoltánnak az SZDSZ gazdaságpolitikai populizmusára tett megjegyzéseivel. Ha az SZDSZ valamelyik határozata, némelyik vezetője populista, az még nem menti az MSZP populizmusát. Az SZDSZ-beli gazdasági demagógia, ágazati lobbyzás egy másik vita tárgya.

Ugyancsak nem tartozik a tárgyhoz Szabónak az a nem különösebben jóindulatú állítása, miszerint cikkem „egymondatos tanulsága előbb elkészült, mint az azt alátámasztani hivatott két és fél oldalas elemzés”. A szerző a cikk keletkezési körülményeiről engem nem kérdezett, említett tételét közvetett úton igyekszik bizonyítani. Gondolatmenete szerint az engem működtető SZDSZ (esetleg valamely SZDSZ-áramlat – ez nem derül ki a szövegből) számára kényelmetlenné vált a sikert sikerre halmozó MSZP. Helyette a KDNP-t szeretné megnyerni koalíciós partnernek. Szabó úgy véli, hogy e politikai terv szolgálatában láttam munkához: „Vesézzük csak ki gyorsan a szocialisták gazdasági programját, hátha belecsúszott néhány gazdaságilag vitatható, azóta talán meg is haladott pont.” Mit mondjak erre?

Bármennyire is terjedőben e hazában az a felfogás, hogy a politikát mindenféle központok és távvezérelt összekötők csinálják, kérem Szabó Zoltánt, ha szokatlan és újszerű is ez a számára, ne zárja ki azt a lehetőséget, hogy egy értelmiségi magától, belső késztetésre is elemez és következtet. Egy ilyen gondolatkísérlet talán azt is segít majd megérteni, milyen, a pártpolitikai geometrián kívüli okai lehetnek annak, hogy egymástól élesen eltérő nézeteket valló értelmiségiek (például Szalai Erzsébet és Kovács András) egy időben elemzik és bírálják a Szocialista Párt politikai irányvonalát.

Egy újabb kitérő

A cikkemben nem érintettem azt a nagyon fontos kérdést sem, hogy milyen legyen az átalakulás sebessége. Szabót ez nem zavarja, és megismétli a szocialisták ismert vádját a liberális közgazdászok a hatékonyság megszállottjai, akik a társadalmi béke feláldozásának árán is kierőszakolnák a piacgazdaság gyors térnyerését. Szemben a szociálisan érzékeny MSZP-szakértőkkel, akik soha nem feledik, „hogy a gazdaság szereplői emberek, akik nem szívesen veszik tudomásul, ha a piac kérlelhetetlen törvényei momentán az ő éhen hálásukat diktálják”.

Fodor Andrea (Beszélő, 1992. szeptember 19.) és korábban a Népszabadságban Bauer Tamás alapos elemzéssel kimutatták, hogy a szocialista vezetők és nyomukban Szabó Zoltán tudatosan csúsztatnak, amikor az SZDSZ-t a sokkterápia iránti vonzódással vádolják. Ehhez még csak annyit: kár lenne tagadni (korábbi cikkemben is utaltam erre), hogy 1988–89-ben, a Kék könyv összeállítói, majd a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalások SZDSZ-es résztvevői valóban a radikális és gyors változások hívei voltak. Nem véletlenül: Gorbacsov bármelyik pillanatban megbukhatott, és egyáltalán nem volt mindegy, hogy milyen politikai-gazdasági rendszert „rendeznek vissza” a konzervatív kommunista erők. Ki számított akkor a birodalom széthullására? Reális esélye volt ezzel szemben Magyarország és Lengyelország „finnlandizálásának”. Ezt a folyamatot – véltük – a Nyugat is erőteljesen támogatja majd. A lengyel fejlemények – jelesül az adósságok elengedése – is ezt az elképzelést támasztották alá. (Mindazok, akik ma fölényes kritikával illetik Balcerowiczot és csapatát, elfeledkeznek az akkori nemzetközi helyzet e vonásáról.)

Tévedtünk. Nemcsak Gorbacsov, de a birodalom is eltűnt a süllyesztőben, és két fokozatosan finnlandizálódó ország helyett régi és új államok tucatjai tartanak, tartanának a fejlett világba. Ilyen helyzetben aligha remélhetjük az akkor követelt átalakulást. De súlyos amnéziára vall, ha azok, akik 1989-ben, szintúgy „finnlandizálást” feltételezve, egy Pozsgay–Antall-paktumban gondolkodtak, ma valamiféle folyamatos és tudatos szociáldemokrata fokozatosságról, az ezt megvalósító „első és eleddig utolsó szocialista kormányról” értekeznek.

A vita

A válaszoló nehézségei sajnos ezzel még nem értek véget. „Laki mindenekelőtt egy olyan egységes és kivitelezhető gazdasági stratégiát kér számon a szocialistáktól, amelybe a párt ígéretei szervesen beleillenek. Van ilyen stratégia – mondhatnék Iljics után szabadon” – írja büszkén Szabó. Csak azt felejti el említeni, hogy hol olvasható ez a program. (Mellesleg: vajon Vlagyimir és Leonyid Iljics után mondhatnék szabadon. Bár végül is egyremegy.) Nem zárhatjuk ki, hogy létezik egy, a közönség elől elrejtett, a beavatottak által ismert program, de nagyobb annak az esélye, hogy Szabó is azokra a szövegekre támaszkodik, amit én is elemeztem. (Erre utal, hogy ő is idéz pártja vezéreitől.) Akár így, akár úgy, nincs más választásom, minthogy vitapartnerem szövegét elemezzem.

Szabó szerint az MSZP – követve a baloldali keynesiánus receptet – elsősorban az állami beruházások növelésével kívánja az összes keresletet fokozni és az átalakulás szociális terheit mérsékelni. E „kettős célt az állam egyebek (gazdasági törvénykezés, gazdasági diplomácia, normatív szabályozás) mellett nagyarányú infrastrukturális beruházásokkal (út- és vasútépítés, telefonhálózat-fejlesztés, csatornázás, lakásépítés stb.) érheti el”.

Tekintsünk most el attól, amit Fodor Andrea említ, hogy az infrastrukturális beruházások ma már inkább tőke-, mint munka intenzív technikákat követelnek (hogy a sok szorgos, talicskát toló földmunkás, csak az archív híradófelvételeken látható, és ma már kevés szakmunkás működtette célgépek dolgoznak az út- és vasútépítésben, csatornázásban stb.), tehát, hogy a munkanélküliséget csökkentő hatásuk kisebb, mint amit Szabó és szocialista barátai remélnek.

A beruházásokkal gerjesztett gazdasági fellendülés igazi gyengéje, hogy a magyarországi feltételek között csak az infláció növekedésével és/vagy adóemeléssel, esetleg újabb külföldi eladósodás árán finanszírozható. Lehet, hogy az MSZP szakértői által javasolt beruházások „az átlagosnál alacsonyabb importszükségletük miatt nem terhelik a külkereskedelmi mérleget”, de a költségvetés hiányát – legalábbis az első években – a nagy közkiadások jelentősen növelhetik. Ezt a hiányt csökkentheti ugyan a beáramló külföldi tőke (bár az Expo eddigi története nem ezt bizonyítja), de azt aligha várhatjuk, hogy a tőkeimport lesz a fellendülés egyetlen vagy akár döntő forrása.

A magyar gazdaságpolitika igazi dilemmája, hogy a gazdasági visszaesés idején sem csökkennek a közkiadások, és ezért (is) nő a költségvetési hiány. Ebben a helyzetben egy, még nem nagy ellenzéki (sőt – lásd KDNP – kormány-) párt persze ígérhet jórészt közpénzekből fedezett nagy beruházásokat. Ám jó ha tudja a munkahelyet, megrendelést remélő szavazópolgár, hogy a számlát végül is neki kell állnia. Az eladósodott költségvetés ugyanis csak nagyobb adóbevételekből, a kamatokat (és ezzel az inflációt) növelő államkötvények kibocsátásával vagy a külföldi adósságok növelésével tudja finanszírozni a beruházásait. A fellendülés szinte kikerülhetetlen velejárója továbbá az is, hogy a fizetési mérleg többlete hamar deficitre vált. A növekvő bel- és külföldi eladósodás a fellendülés gyors kifulladásához vezet. Ezt a gondolatmenetet követve ezért több szakértő (Vértes András, Erdős Tibor, Soós K. Attila) csak bizonytalan, szakaszos, ráadásul az inflációt is gerjesztő fellendülésre számít. Az előrelendülés rövid szakaszai még sokáig váltakoznak majd a visszaesés rövidebb-hosszabb időszakaival. A beteg – bármennyire is szeretnénk – nem fog kiugrani az ágyból, hanem csak lassan és betegségébe vissza-visszaesve lábadozik majd (ha egyáltalán).

És itt érkeztünk el az ígéretekhez. Szabó derűlátó: az állam infrastrukturális beruházásaira épülő gazdaságpolitikának cikkében csak egymást erősítő kedvező hatásait említi: új munkahelyek, csökkenő infláció, kiegyensúlyozott államháztartás, csökkenő kamatok, nagy vállalkozókedv. Ha nincsenek kellemetlen mellékhatások, visszaesések, akkor persze lesz lakás a fiataloknak, nyugdíjemelés az öregeknek, fizetésemelés a pedagógusoknak, kolbász a kerítésfonóknak stb. Ám – mondhatnék az említett Iljicsekkel mi is szabadon – hol van az ilyen, csak pozitív hatásokat kiváltó, önmagát erősítő stratégia? Hol az a gazdaságpolitika, hol nincsenek átváltások, ahol az egyik kellemetlenség csökkentése nem jár a másik növekedésével? Mi bizonyítja, hogy a kellemességek egymást erősítő időszaka vár ránk?

Itt érkeztünk el vitánk lényegéhez. Szerintem nincs ilyen csodarecept. Mi több: ezt feltevésem szerint az MSZP kitűnő szakértői is pontosan tudják. Ha pedig éveken át elhúzódó visszaeséssel kell együtt élnünk, amire, mint bizonyítani igyekeztem, sajnos nagy az esély, akkor azt kell, kellene újragondolni külön vagy együtt az ellenzéki pártokban és az ellenzék szellemi műhelyeiben, hogy mi az, amit a sok sürgető és jogos igény közül egy ilyen helyzetben ki kell és ki lehet elégíteni. Ha ehelyett – mint az MSZP és cikkében Szabó Zoltán – felelőtlenül ígérgetünk, akkor ugyanúgy lejáratjuk magunkat a választók előtt, mint a mostani kormány.