Skip to main content

A vagyont akarni is kell!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Tanulságok a Frohburg-perből


Nem érdekel senki múltja,
ha boldogan szívét nyújtja
s nem vágyik már mások után…
(Szörényi L.–S. Nagy I.)




A perben a Fővárosi Főügyészség kérte: állapítsa meg a bíróság, hogy érvénytelen az MSZOSZ és az általa alapított Frohburg Union Pénzügyi Részvénytársaság között 1991. június 24-én létrejött adásvételi szerződés. Három ingatlan „cserélt” akkor „gazdát”, a Dózsa György úti MSZOSZ-központ (675 millió forintért), az egri szakszervezeti székház (46 millióért) és a salgótarjáni volt szakszervezeti megyeháza (12,5 millióért). Más városok székházainak átruházásáról információink szerint a földhivatali bejegyzés helyein folynak perek. A három adásvétel ügyében 1991. augusztus 28-án érkezett be az ügyészi kereset, tehát a Frohburg-per párhuzamosan folyt az alkotmánybírósági eljárással, amelyet viszont az MSZOSZ kezdeményezett a múlt nyáron.

Nagy Sándor vasárnap adott rádióinterjújában fölemlítette, hogy ha jobban iparkodott volna az Alkotmánybíróság az ítélethozatallal, előbb került volna a pohárba tiszta víz; a huzakodásnak most, panaszkodott az MSZOSZ-elnök, a szakszervezetek látták kárát. Viszont könnyen meglehet, hogy a túlzott sietségnek még nagyobb kárát látták volna. Nehezen gyűltek össze ugyanis az 1990. márciusi SZOT-ból MSZOSZ-szá alakulás dokumentumai (az akkori jegyzőkönyv és a megalakuló MSZOSZ alapszabálya), amelyekre – az ügyet figyelemmel kísérők szavával élve – egyszerűen „ráültek” Nagy Sándorék.

Végül csak előkerültek az iratok, a bíróság pedig azt hámozta ki belőlük, hogy az MSZOSZ nem tulajdonosa az ingatlanoknak, így nem is adhatta el őket a Frohburgnak.

Mi történt hát az 1990. március 2–4-i átalakuló kongresszuson? Az első lépcsőben – állapítja meg a Fővárosi Bíróság tanácsa – a SZOT vagyonáról hoztak döntést a küldöttek, kimondva, hogy „a szakszervezeti mozgalom vagyona a szakszervezeti tagságé”, az elkülönítetten kezelt SZOT-vagyont fel kell osztani a kongresszus időpontjáig bejegyzett szakszervezetek között. A felosztási arányokat két mutató átlaga gyanánt határozták volna meg: hogy mekkora volt az egyes tag-szakszervezetek létszáma az utóbbi tíz évben, és hogy mennyi tagdíjat fizettek be a SZOT-ba. „Az ezen határozati javaslattervezethez csatolt kimunkálás tartalmazza az ágazatokat, a taglétszámot, a befizetések átlagát, részarányát és a részarányok átlagosított százalékát…” A Ligában úgy emlékeznek, ők – mint elismerte az új szervezet – 30 ezres létszámmal szerepeltek ebben a tervezetben. A vagyonfelosztást zárt alapítású vagyonkezelő részvénytársaság alapításával valósították volna meg: úgy, hogy az említett arányokat részvények formájában kapják meg a szakszervezetek.

Csak ezután a határozat után került sor az MSZOSZ megalakulására, vagyis az új szövetség alapszabályának elfogadására. Ez az alapszabály „nem deklarálja azonban, hogy a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége bármely vonatkozásban is a SZOT jogutódja lenne” – olvashatjuk a bírósági ítéletben. Miután ez megvolt, az MSZOSZ elment a Fővárosi Bíróságra, és a SZOT korábbi bejegyzési számára hivatkozva kérte, vegyék tudomásul a névváltozást, az új alapszabályt, és hogy az MSZOSZ képviselőjét Szegő Andreának hívják. Az ingatlan-nyilvántartásban pedig a Dózsa György úti és az egri székházat átíratták az új névre, a salgótarjáni pedig változatlanul a SZOT neve alatt futott.

Vagyis a kongresszuson – alapszabályilag – új társadalmi szervezet született, amelyet azonban csupán új köntösnek igyekeztek eladni a nyilvántartásba vétel során. Kérdés: melyik mozzanat perdöntő abból a szempontból, hogy jogutódja-e az MSZOSZ a SZOT-nak, tehát hogy tulajdonosa-e az egykori SZOT jószágainak. A bíróság rámutatott, hogy az egyesülési törvény értelmében a tagság szíve joga eldönteni, milyen szervezetnek tekinti magát, így azt is, hogy jogutódja-e valamilyen más szervezetnek. Ám ha egyszer akarja a jogutódlást, akkor ez már oly „lényegi minőség”, hogy az alapszabályban kell rendelkezni róla. Az alapszabályilag kinyilvánított akaratot nem helyettesíthetik a bejegyzés trükkjei. Utóbbi kifejezés persze nem szerepel az ítéletben, viszont olvashatjuk a következőket: „…annak ellenére, hogy olyan alakszerű határozat nem született, amely a SZOT-ot megszüntette volna, ténylegesen a megszűnés kimondásával egyenértékű az az új alapszabály, amelyet a SZOT utolsó, majd MSZOSZ első kongresszusa elfogadott, mert hiszen azt nyilvánvalóan az I. rendű alperes [az MSZOSZ] sem állítja, hogy a SZOT jelenleg is létezik.”

Elhull a SZOT, eliramlik a tulajdon… Ehhez képest minden más környülállás mellékesnek tetszett a bíróság előtt. Mégis hadd emeljünk ki még egy jelentéktelen részletet. Az MSZOSZ többek között azzal is védekezett, hogy a kormány egyszer már elismerte Nagy Sándort az MSZOSZ képviselőjeként, és aláírta vele együtt a nyilatkozatot a Nemzeti Üdülési Alapítvány létrehozására. Igen ám – olvassuk az ítéletben –, de először is az MSZOSZ jogi személyiségét senki nem vitatja, ez viszont nem azonos a jogutódlással. Másodszor pedig: „Nem vitás, hogy a szerződés aláírásának ténye tartalmazza a kormánynak azt a jogi értékelését is, hogy az I. rendű alperes tulajdonosa a megállapodással érintett ingatlanoknak [az egyes becslések szerint legalább 50 milliárdra tehető üdülővagyonnak – E. J.], ez az értékelés azonban nem több, mint egy lehetséges vélemény a sok közül... vélemény és nem jogszabály, a bíróságot nem köti.”

De miért mulasztotta el a SZOT-ból átalakuló MSZOSZ a makulátlan jogutódlást? Miért hagyta tulajdonos nélkül a SZOT ingatlanokban fekvő milliárdjait? Két magyarázat lehetséges erre: egy jogi és egy politikai.

Jogi szakértők szerint az MSZOSZ-nak nem volt módjában beletenni az alapszabályba a jogutódlásról szóló rendelkezést, mivel a szövetséget mindössze 68 ágazati szakszervezet hozta létre a SZOT-ot alkotó egykori 104-ek helyett. Az alakuló kongresszuson jelen lévők nem tehettek a távollévők nevében jognyilatkozatot. Ha a SZOT utolsó vagyonfelosztó határozatát végrehajtották volna, s megalakították volna a vagyonkezelő részvénytársaságot, lenne ma tulajdonosa a volt SZOT-vagyonnak. De nem hajtották végre, nem alakították meg. MSZOSZ-ként viszont már nem rendelkezhetnek a vagyonok fölött.

A politikai magyarázatot házilagosan, szerkesztőileg állítottuk elő. Három héttel az MSZOSZ-szá alakulás után jöttek a választások. A szakszervezeti apparátusokon pedig akkortájt legitimitási válság lett úrrá, az önigazolás vágya kísérte a szaktársak lépteit. Ott volt tehát a kongresszus, átfűtve a megújulás szenvedélyével: ki mert volna előállni az ötlettel, hogy legyünk, szaktársak, a SZOT jogutódja?




Május 19-i hír: az MSZOSZ elkészítette, és Nagy Sándor aláírta az 1991. évi XXVIII-as törvény szerinti vagyonelszámolást. Tette ezt azután, hogy a másik perben a múlt héten törvénybe ütközőnek találta a bíróság a vagyonelszámolás eddigi bojkottját.

























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon