Bodor Pál

Nyomtatóbarát változat

Murányi Gábor megrázó sajtókrónikája (Volt egyszer egy Magyar Nemzet, Héttorony Kiadó) jelentőségében messze meghaladja egy lap privatizációs története-traumája föltárását. Tán benne rejlik 1989-91 hatalomtörténeti folyamatainak fő tolvajkulcsa. Meglepően sok zárat nyit.

Mielőtt (ismertetés helyett) kiegészítő vallomásomat megteszem, előrebocsátom:

1. Minden kísértetiesen egybeeső tünet ellenére még mindig nem hiszem, hogy Antall József politikai ízlése szerint való a Magyar Nemzet históriája, Csurka publicisztikája, a rádió és tévé elnökének meghurcolása, Kónya Imre „tanulmánya”, a MÚK hanghordozása, a Zétényi–Takács-törvény, Beke Kata kálváriája, a Göncz Árpád növekvő tekintélyével szembeni nyílt, durva ingerültség…

2. A Fejtő Ferenc szerepét érintő mondataimhoz tudni kell: meggyőződésem szerint a legteljesebb jóhiszeműséggel járt el.

Nyilvános politikai titkosírás

A Magyar Nemzet ragyogásának és meghasonlásának története azért tragikus fontosságú, mert magában foglalja és előrevetíti a magyar átmenet politikai válságjelenségeinek számos jellemző tünetét.

Sajtónkban ez a lap volt hosszú éveken át a nyilvános politikai titkosírás, az ellenzéki és reformgondolatok hordozója – mégpedig a nemzeti önérzet-önbecsülés érzelmi jegyében, a szellemi merészség és kockázatvállalás igézetében.

A nyolcvanas évek vége felé már nem is volt olyan titkos ez az írás. Hunyorgás nélkül lehetett összekacsintani az olvasóval. Igaz, nagy helyet kapott a geopolitikai megszabottság, a régióbéli status quo kényszerű tiszteletben tartására épülő alternatíva. Úgy festett, legalábbis sokunk tudatában, mintha a maximális bátorság: a radikális reformok követelése lenne. Vagyis (a karikatúráig egyszerűsítve): „szocialista többpártrendszer” és „szocialista piacgazdaság”. A köztudat is jórészt abból indult ki, hogy a nagyhatalmi érdekszféra-megosztás föltehetőleg nem borítható föl. Ezért – de nemcsak ezért! – a reformgondolkodók, de még az ellenzékiek egy része sem igen fogalmazta meg a kapitalista restauráció igényét, hanem egyfajta új, a szocializmus, a piacgazdaság és a többpártiság előnyeit magában foglaló berendezkedésen töprengett.

A Magyar Nemzet ezen belül egyrészt szókimondóbb és kezdeményezőbb volt, másrészt, részben hagyományaihoz híven (amit megkönnyíteti, hogy korábbi hivatalos szereposztása is egybevágott ezzel) a sajtó jó részénél nemzetibb tartása lehetett. Mindebben kötelesek vagyunk – és leszünk – elismerni e korszak főszerkesztőjének, Soltész Istvánnak (hallgatólagos?) érdemeit is.

Jóformán minden ellenzéki és minden reformáramlat a magáénak erezte a lapot. Egy széles, tehát rendkívül heterogén, a szó klasszikus értelmében a jobboldaltól a baloldalig terjedő, kriticizmusában, berzenkedésében, elégedetlenségében összetartozó, ám valójában igen különböző csoportosulásokból álló értelmiségi-polgári olvasói (és munkatársi) réteg lapja volt. Igazi „népfronti” lap – csak nem a párthűség, hanem az ellenzékiség jegyében.

Valamennyi markáns csoport úgy gondolta, hogy a várva várt hatalmi és gazdaságpolitikai változás esetében a Magyar Nemzet az ő lapja lesz.

Ne feledjük: hosszú éveken át számos rétegben nem is illett más lapot olvasni, mint a Magyar Nemzetet.

Pozsgay híveitől Antall József híveiig sokan voltak szentül meggyőződve arról, hogy a „fordulat” után a Magyar Nemzet elsősorban az ő orgánumuk lesz.

Sokan – kivéve a szerkesztőség zömét.

Az örvények is jótékonyan forogtak

A szerkesztőség többsége – noha maga is heterogén volt, avagy éppen ezért – szerette volna megőrizni és folytatni, sőt, végre kiteljesíteni a kritikus függetlenség kiváltságát. A szerkesztőség sem tudta – legfönnebb remélte –, hogy a régió nagyhatalmi hierarchiájában is bekövetkezhet radikális változás. Ám akár gyökeres módosulások esetében is meg kívánta tartani szellemi, pártpolitikai függetlenségét. 1989-ig a szerkesztőségen belüli érzelmi, világnézeti heterogenitás csak gazdagította, színezte, mélyítette a lap szellemi járatait, áramlatait; még az örvények is jótékonyan forogtak.

A lap hagyományaiból és viszonylagos ellenzékiségéből következett, hogy a polgári, a markánsan nemzeti, a vallásos rétegek is (nem kis joggal) elsősorban a magukénak érezték a lapot. A Magyar Nemzet a kádári–aczéli korszakban is igyekezett gondosan ügyelni arra, hogy ne sértse senki vallásos érzületeit; a nemzeti fájdalmak is itt fogalmazódhattak meg leginkább, s a polgári értékek tiszteletére is itt mutatott a legtöbb jel. Ugyanakkor az egész magyar politikai napisajtóban a Magyar Nemzet volt a legkevésbé „pártos”; persze, profiljának népfrontos megfogalmazottsága is lehetővé tette ezt.

A nemzeti, polgári, keresztény, jobboldali olvasók, ha egyáltalán kézbe vettek politikai napilapot, az csak a Magyar Nemzet lehetett.

Az MDF vezető magva és azon belül elsősorban Antall József tehát némi történelmi joggal hihette, hogy a Magyar Nemzetben lappangó eszmei-érzelmi áramlatok teljes fölszabadulásával mintegy automatikusan bekövetkezik a lap boldog csatlakozása a nemzeti, keresztény, jobboldali politikai erőkhöz. Antall József föltételezhetően meg volt győződve róla, hogy a Magyar Nemzet természetszerűleg nyíltan is az „övé” lesz, hiszen mindvégig úgy érezte, hogy titkon is az övé. (Azt talán nem vette észre, hogy minden ellenzéki és reformirányzat főként önnön arcát, gondolkodását vélte kiolvasni a lapból, s a reformszocialistáktól a liberálisokig valamennyi áramlat a magáénak tudta, hitte, remélte az újságot.)

A kormánykoalíció meghatározó erői – még választási győzelmük előtt – természetes és első számú politikai sajtószövetségesüknek tudták-hitték a Magyar Nemzetet. Abban bíztak, hogy amint a korábbi struktúra nyilvános lebontása megkezdődik, a homlokzati elemek eltávolítása után evidenciaként derül ki, hogy a lap az övék. Ami Pethő Tibor révén a háttérben előkészítő műveletként végbement (lásd bizalmas tárgyalások Párizsban, Pethő párizsi szignója), azt támogatói nyilván nem valaminő összeesküvő lapbitorlásnak, manipulációnak, „happolásnak”, titkos pártosításnak képzelték, hanem – éppen ellenkezőleg – csupán az amúgy is nyilvánvalónak, automatikusnak gondolt folyomány, törvényszerűen bekövetkező eredmény kezelésének, majdhogynem adminisztrálásának…

Nem győzöm hangsúlyozni: ez a maguk részéről logikus föltételezés és alapállás volt. (Nemcsak érzelmileg.) Adott pillanatig föltehetőleg az esetleges (külföldi) privatizációs partner „személye”, jellege sem okozott gondot. Azaz (véleményem szerint) olyannyira hittek abban, hogy a Magyar Nemzet szellemi-érzelmi tartalma lényegileg hozzájuk áll a legközelebb, hogy a lap jövendő hovatartozását egy ideig a modernizáláshoz szükségesnek hitt külföldi tőkés csoport színezetétől sem féltették különösebben. (Noha persze nem takarható el, hogy az első jelentkezőkkel, Sorossal és Sarlóssal szemben, még a népfrontos korszakban, milyen oldalról és milyen előjelű fenntartások jelentkeztek. Mondjuk ki nyugodtan, hiszen később nyilvánosan is megfogalmazódott e tartózkodások egy része. Őket a nemzeti érzelemmel-gondolattal ellentétesnek hitt-beállított liberalizmus támogatóinak minősítették. S amiként a magyar pártpolitikai életre kiterjedt az „urbánus–népies” eufemizmussal jelölt ellentét, azonmód tételezték föl mindkettőjükről, hogy az MDF meghatározta csoport ellenfeleinek támogatói.)

A kép alapszínéhez tartozik, hogy a későbbi kormánykoalíció fő erői ekkoriban még (mind a Magyar Nemzet olvasótábora, mind munkatársai, azaz lapattitűdje részéről) természetszerűleg sokkal inkább fogták fel, vették észre az egyetértést, mint a különbözést vagy polémiát. Ami később a kormánykoalíció aránytalan többségtudatát jellemezte, az a Magyar Nemzet ügyében-esetében már korábban érvényesült.

Martin József, az elárult főszerkesztő

Pethő Tibor először titkon fordult szembe azzal a (titkosan megválasztott) főszerkesztővel, Martin Józseffel, aki őt visszahozta a sajtónyilvánosságba (és tiszteletbeli tisztségbe a Magyar Nemzet protokoll-elitjébe) – hogy azután nyílt képviselője legyen Martinnal szemben is a győztes koalíció törekvéseinek. Nehéz eldönteni, ő volt-e a kezdeményező, avagy magasabb körből indult a folyamat, amelynek eszköze lett. A Dagens Nyheter ugyanis először Pethő ötlete, „akvizíciója” volt.

1989 őszen Párizsban Fejtő Ferenc engem kért meg, hogy egyengessem a Figaro (az Hersant) közeledési kísérletét a Magyar Nemzethez; épp azokban a napokban érkezett e célból első ízben Budapestre Kriegel úr, a történet egyik későbbi főszereplője. Párizsból fölhívtam a Magyar Nemzetet, kiderült, tudnak Kriegel úr érdeklődéséről, de a Figaróék kezdeménye nem hozta lázba a lapvezetést. Igaz, épp azokban a napokban zajlott a főszerkesztő-választás: a lapvezetés tehát legjobb esetben éppen csak felállt…

Fejtő mindvégig támogatta a Figaro tulajdonosának (Hersant) üzleti törekvéseit Magyarországon; még nekem is írt levelet arról, hogy a Figaro és a mögötte álló csoport távolról sem oly jobboldali, mint amilyennek képzeljük; igyekezett leszerelni a francia céggel, cégtulajdonossal szembeni politikai fenntartásainkat.

Jómagam 1983 tavaszától, amikor a laphoz kerültem, 1990 nyarának elejéig makacsul távol tartottam magam a szerkesztőség „belső közéletétől”. (Amikor megválasztása után Martin József felajánlotta, hogy legyek a helyettese, ezt köszönettel és tisztelettel elhárítottam, azután is, hogy a kevéssel később velem élesen szembeforduló Lőcsei Gabriella erősen igyekezett rávenni az ajánlat elfogadására; ugyanő kérlelt, hiába, hogy „legalább” a kulturális rovat vezetését vállaljam. Vagyis: 1989 végén, 1990 elején – tehát a parlamenti választások előtt! – a szerkesztőséget nemigen jellemezte a későbbi erővonalak könyörtelen szembefeszülése…)

Vajon mi hangolta arra a Magyar Nemzet Újságírói Alapítvány tagjait, hogy kuratóriumába, majd annak elnökéül válasszon?

Valószínűleg az a tény is, hogy távol tartottam tehát magam a „belső közélettől”, és elhárítottam magamtól minden, szerkesztőségen belüli (és kívüli) „karrierlehetőséget”. Továbbá, hogy a francia és a svéd ajánlat közötti legélesebb küzdelem idején, noha kezdetben a svéd ajánlat híve voltam, épp én tettem föl a legkényesebb kérdést a nyilvános találkozón a Dagens Nyheter főszerkesztő asszonyának (a hónapokkal korábban botrányt okozott magyar vonatkozású cikkeiről). Majd amikor döbbenetemre kiderült, hogy a hölgy még mindig nem ismeri e cikkeket és eredetüket, noha magyarországi szándékaikat épp ezek aknásították alá (miért is lehetséges, hogy épp a Dagens Nyheter ellenfelei helyezték el a lapban!) – meglehetősen kiábrándultam az indolensnek tetsző svédekből, és egy új, nyílt versenypályázat híve lettem…

Az alapítvány felpörgése, majd a kuratórium megválasztása már a lázadás tünete volt. A kormányerők ugyanis goromba hibákat követtek el. Mind nyilvánvalóbb módon és (főként Horti József révén) ellenszenvesebb stílusban a teljes politikai birtoklásra törekedtek. A Postabank és a „jobboldali bolsevik” stílusú Horti vezérlete alá helyezett Pallasz, valamint Pethő Tibor segédletével a nyomás összes eszközéhez folyamodtak. Murányi Gábor könyve kronologikusan leírja e folyamatot. Jellemző, hogy mi módon vezényeltették le épp Pethő Tiborral azt a kft.-közgyűlést (?), amelyen az alapítványba szerveződött szerkesztőség akaratával ellentétes határozatot hoztak; miként mondott le – tiltakozásul – Martin József. (Nem esik szó a könyvben a Napzárta polemikus estjéről, amelyben Martin József oldalán már magam is jelen voltam, s a Pallaszt és Postabankot a vezetői képviselték...)

Két hosszú telefonbeszélgetés Antall Józseffel

Emlékezetem szerint augusztus 16-án került sor a kuratórium és elnöke megválasztására. Két órával később már szólt szerkesztőségi asztalomon a telefon, Antall József tisztelt meg hívásával. Közel egyórás beszélgetés zajlott le köztünk. Ennek jó része azzal telt el, hogy a miniszterelnök – akit régebbről ismertem és igen nagyra becsültem – rosszindulattal, ellenséges magatartással vádolta a sajtót és azon belül a Magyar Nemzetet, „kapásból” idézett reá és kormányára nézve bántó kitételeket (s nem egy esetben igaza volt!), majd legnagyobb boldogságomra mégis kiegyezéssel fejeződött be a beszélgetés; megállapodtunk: nem akadályozza meg, hogy a jogászok tanácsai alapján tabula rasát csináljunk, új, nyitott versenytárgyalást, nyilvános pályázatot hirdessünk, amelyen egyforma eséllyel jelentkezhet valamennyi „kérőnk”.

A jó hírt nyomban közöltem kollégáimmal.

Örömöm rövid ideig tartott.

Másnap reggel 9-kor Antall újra fölhívott – a lakásomon –, és gyakorlatilag visszavonta az előző esti egyezségünket.

Így zajlott le a frissen megválasztott kuratóriumnak és elnökének első 24 órája.

(Folytatás a következő számban)

• Belföld