Skip to main content

A demokráciában természetes

Vissza a főcikkhez →


Csakugyan igaz: a Liga legutóbbi választmányi ülésén bejelentettem, hogy felmentésemet fogom kérni. (Az új vezetésválasztásig az általános alelnök, Horn Gábor viszi az elnöki teendőket).

Az okokról. Egy demokratikus szervezetnél egy lemondás természetes dolog; főleg, ha valaki a hetvenedik életévébe lép, súlyos infarktuson esett át, s a hallatlan energiákat követelő feladathoz kevésnek érzi az erejét. De nem csupán erről van szó.

Mérleget vonva: továbbra is nagy jelentőségűnek és életem nagy élményének érzem, hogy részem lehetett a – lengyel Szolidaritás utáni – második kelet-európai független szakszervezeti mozgalom megteremtésében; örülök, hogy módomban állt továbbadni lelkes munkatársaimnak azt a fölgyülemlett ötven évi elméleti és gyakorlati ismeretet, amelyet fél évszázad során elsajátítottam, s amelynek alapjait a szociáldemokrácia nagy öregjeitől tanultam hajdan ifjú, szervezett szakmunkásként.

Az első független szakszervezet 1988-as megszületésével, majd országos mozgalommá terebélyesedésével olyan szakszervezet született, amely a legjobban közelíti meg ma egy szabad szakszervezet ismérveit. Létrejöttével megdőlt egy művi úton fönntartott monopolhelyzet. Azt az álmomat azonban, hogy ez egyben az egész szakszervezeti mozgalom demokratizálódását és megerősödését hozza magával, nem sikerült valóra váltani. A SZOT-utódszervezetek vezetői számára négy év se volt elég, hogy privilegizált helyzetük megszűnésébe beletörődjenek, a pluralista demokrácia játékszabályait tudomásul vegyék, s a jogállamiságba beleilleszkedjenek. Ehelyett kapcsolataik és vagyonuk révén, hallatlan sajtó- és médiabefolyásukkal erejük nagy részét a független szakszervezetek tönkretételére fordítják.

Felvirágzás és demokratizálódás helyett tehát történetének egyik legsúlyosabb válságához érkezett a magyar szakszervezeti mozgalom. Élezi ezt a megosztottságot a kormány, amely a „szociális piacgazdaság” jelszavát feledve nem partnert, hanem akadékoskodó ellenfelet lát az érdekvédelmi szervezetekben. Súlyosan hibás az ellenzék is: a liberális pártok óvatoskodása, kétértelműsége, gyakran közönye éppúgy, mint a szocialisták egyoldalúsága; az a döntésük, hogy kizárólag egyetlen – s baloldalinak egyáltalán nem mondható! – konföderáció mellé álltak.

Mindez belejátszott abba, hogy a munkavállalók kétségbeejtő helyzetbe kerültek. A szociális minimum is távoli cél marad; a munkavállalói jogok csorbultak, s a gyakorlatban még ezek a jogok se érvényesülnek. A munkavállalói kiszolgáltatottság és félelem napról-napra nő.

E súlyos helyzetért a munka világának minden szereplőjét felelősség terheli. Mindenki maga döntheti el, miként számolja el ezt saját lelkiismeretével. Jómagam csak a saját lelkiismeretemre hallgatok, és keserű szívvel, de levonom a következtetést.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon