Skip to main content

Szomorú sztrájk

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Vasutasok Független Szakszervezeti Szövetségének május 22-én reggel 7-re meghirdetett sztrájkja elkeseredett bátorságpróbává fajult. A Keletiben mintegy tízen vállalták a kétórás munkabeszüntetést. Amint a napisajtó is írt róla, a mozdony elé állva tartóztatták föl a Lővér expresszt, mígnem – néhány perccel azelőtt, hogy „lefújták” volna a tiltakozó akciót – közbeléptek a rendőrök, Balogh János ezredes parancsnoklata alatt. Három sztrájkolót elvezettek, majd a IX. kerületi rendőrkapitányságról kiengedték őket. Boross Péter belügyminiszter ezután a forgalom akadályozásáról, a sztrájk során elkövetett bűncselekményről beszélt, meg arról, hogy az eltorlaszolás következményei alól a taxisblokád esetében is csak amnesztia adott felmentést. A rendőri közbelépést kérő MÁV végül is nem büntetőjogilag közelít az esethez, hanem – szóvivőjének nyilatkozata szerint – kártérítésért perel; a kár kétszáz utas helyjegyének árában mérhető fel.

A sztrájkoláshoz sztrájkolók is kellenek, ám a régi szakszervezet elhatárolta magát, a Ligához tartozó nagyobb egység (a Vasúti Dolgozók Szabad Szakszervezete) sem csatlakozott. Csak az újságíróhad meg Vass István SZDSZ-es képviselő tartott velük, a nyilvánosság védőpajzsát ajánlva föl. Ez kevés volt, a munkaadó szemrebbenés nélkül hívta elrettentésül a rendőrséget. Nem vonják kétségbe, hogy be volt jelentve az akció, de azt állítják, hogy nem is igazi sztrájk ez, hanem a közüzem működésének és a dolgozni kívánó kollegáknak az akadályozása.

A munkabeszüntetést egy öt hétre bevezetett munkaidő-csökkentés miatt kezdeményezték; a nappali munkarendben dolgozókat csak kétharmadnyi munkaidőben foglalkoztatják, 83 százalékos fizetéssel június 14-ig. Vizsy Ferenc budapesti üzemviteli igazgatóhelyettes közlése szerint ötvenezer dolgozót érint ez az intézkedés, és mintegy 600 millió forint megtakarítást jelent a társadalombiztosításilag igencsak eladósodott MÁV-nak. A munkaidő-csökkentés alternatívája az elbocsátás – mondták a MÁV-os oldalon. Ebben megértőnek mutatkoztak a többi szakszervezetek. Papp Gábor VFSZSZ helyettes ügyvivő, a rendőrileg előállított hármak egyike, viszont úgy érvel: ne az alkalmazottak fizessenek a munkaadó fizetési nehézségei miatt. Fölemlíti még, hogy alacsony (ahogy mondja, hetven százalékos) a bértarifa beállási szintje, vagyis a valóságos keresetek elmaradnak a papíron szereplő mértékektől.

A sztrájk sikeres volt – hangzott az utólagos VFSZSZ-nyilatkozat –, Tatabányán is húsz perces késleltetést értek el, aztán érkeztek meg a sztrájktörők. A Keletiben a sztrájktörés a következőképpen festett: a mozdonyvezetők nem csatlakoztak, várták fenn a masinán, hogy elhárulván a sínen tiltakozó sztrájkőrök által képzett akadály, utasítást kapjanak az indulásra. Részt vett viszont a tiltakozásban Ulrich István vonatvezető (aki a szabályzat szerint jogilag képviseli a szerelvényt, bár szükség esetén jegykezelői feladatot lát el): ott állt a mozdony mellett, és nem adott jelt az indulásra. Helyette az igazgatóság egy alkalmi vonatvezetőt állított be, anélkül hogy erről értesítette volna őt, a jogi teher szabályszerű viselőjét. Viszont egy fél kilenckor induló nemzetközi járat vonatvezetőjét nem tudták rávenni a sztrájkolásra a VFSZSZ-esek.

Ekképpen a szolgálati út, amelyet a tiltakozók nem hághattak át, megmentette a MÁV nemzetközi hírnevét.




A Liga ügyvivőtestülete május 25-i állásfoglalásában megállapítja: „a munkavállalók szervezeteit az országban egyre több helyen kényszerítik elkeseredett és harcos fellépésre… A feszültségeket különösen fokozza az, hogy a kormány egyrészt tudatosan kihasználatlanul hagyta a társadalmi megállapodás lehetőségét a terhek közös viseléséről, másrészt mindmáig halogatja a szükséges szociális intézkedések meghozatalát.” Követelik a Liga-ügyvivők, hogy a belügyminiszter vizsgálja ki a rendőrség beavatkozását, és vonja felelősségre a jog megsértőit. „A szakszervezetek megosztottsága – írják – nem szolgálhat alapul a törvényesség megsértésére egyik oldalon sem.”













Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon