Gadó György

Nyomtatóbarát változat

György Péter a Beszélő előző számában ugyancsak a kisebbségszerű öndefiníció ellenzőihez csatlakozik. Érvelésében lényeges szerephez jut egy olyan elem, mely túl van a témának és ennek az érvelésnek a belső logikáján, sőt minden logikán. Irracionális elem ez: a félelem. Azt hiszem, az egész disputa legfőbb fűtőeleme ez. Ha nem így lenne, érthetetlen volna a megszólalók szenvedélyessége egy jószerint hallgatag ellenféllel szemben.

Gy. P. az ombudsman mint kisebbségi szószóló intézményi bírálatával kezdi fejtegetéseit, és amíg azt hangoztatja, hogy ennek a lényegében korporatív tényezőnek bajos meglelni a méltó helyét egy parlamentáris demokráciában, addig jól tudom követni. Amikor azonban azt kezdi firtatni, miért nem szabad a nemzeti kisebbségenként intézményesítendő ombudsmanok eleve nagy létszámú testületét még egy továbbival – a magukat zsidónak vallók szószólójával – kiegészíteni, fölberzenkedik bennem a kérdés: miért épp a zsidók ombudsmanja minősül létszám fölöttinek?

Igaz, Gy. P. elismeri, hogy ha már ombudsmant kapnak az egyes (nemzeti) kisebbségek, akkor természetes azoknak a magyar állampolgároknak az ombudsman iránti igénye is, akik – mindegy, hányan vannak – a zsidóság nemzetiségi jogaiért küzdenek. Ez után azonban nem azt kezdi vitatni (amit megtehetne), hogy valóban nemzeti vagy etnikai kisebbség-e a zsidóság, hanem bevezet egy olyan érvet, amelyet egyetlen más nemzeti-etnikai kisebbség kapcsán sem, noha azok esetében is indokolt lehetne.

Azt kérdezi ugyanis, mit szól majd a többi zsidó (az a – mint írja – túlnyomó többség, mely nem kíván nemzeti kisebbség gyanánt létezni a magyar társadalomban) ahhoz, amit a magukat ilyen kisebbségként meghatározók törpe csoportja és ennek ombudsmanja tesz. Hogyan határolhatja magát el ettől? És hogyan tesz majd különbséget a magyar társadalom, az ombudsman által képviselt és az általa nem képviselt zsidóság között?

Ebben az országban százezer- és milliószámra élnek olyan emberek, akiknek az első, második vagy ötödik nemzedékbeli ősei németek, horvátok, csehek, románok, szlovákok stb. voltak. Asszimilációjuk és magyarság-, illetve származástudatuk igen eltérő mértékű és jellegű lehet. A hazai német, horvát, szlovák, román stb. nemzeti kisebbség politikai szerveződését mégsem kérdőjelezi meg senki azon az alapon, hogy mit szólnak hozzá a németségből, a horvátságból stb. származó, többé-kevésbé asszimilált és önmagukat már magyarnak valló honfitársaink. Azon sem szokás tanakodni, hogy ítélik meg a „törzsökös” magyarok az említett nemzetiségi szervezkedések miatt ezeket az asszimilált tömegeket.

Tudjuk: a magyarországi német vagy szlovák népcsoportot a második világháborút követő időszakban sújtó intézkedések (ki-, illetve áttelepítés) következtében e nemzetiségek közül sokan nem merték vállalni kisebbségi mivoltukat. Habár a megfélemlítés okozta bizalmatlanság nem is szűnt még teljesen meg, a német vagy a szlovák nemzetiségi szervezkedést nem kísérik a benső meghasonlottság olyan jelenségei, mint amilyenek a zsidóság köreiben már egy ilyen jellegű szervezkedés puszta lehetőségének fölvetődésével mutatkoznak. Miért? Talán mert a németség vagy a szlovákság nemzeti kisebbségi ismérvei egyértelműek, míg a zsidóság esetében sokkal inkább vitathatóak? Nem ezért, hiszen ez a kérdés sokszor szóba sem kerül, vagy ha mégis, úgy röviden és kinyilatkoztatásszerűleg intézik el: a zsidóságról az utóbbi hónapokban folyó vita során – mint már említettem – az etnikai öndefiníció érvei el sem hangzottak, és a másik álláspont hívei tudni sem akarnak ezekről.

Azt hiszem, a német, szlovák stb. kisebbségi szervezkedés meg egy esetleges, hasonló jellegű zsidó szervezkedés okozta társadalmi bonyodalom arányai azért oly különbözőek, mert a zsidóságot sokkal tartósabban és összehasonlíthatatlanul súlyosabban érte megfélemlítés, mint – a cigányokat kivéve – a (többi) hazai nemzetiséget. Ennélfogva nem az objektív tények, nem a racionális érvek számítanak ebben a kizárólag a zsidóságon belül folyó vitában, hanem a szinte mar a génekbe rögződött félelem sugallatai. Persze, tekinthetjük a félelmet is objektív ténynek.

György Péter fejtegetéseiben ez leplezetlenül megmutatkozik. Mint írja, azért is helyteleníti zsidó ombudsman megjelenését a magyar parlamentben, mert nem látná be, hogy „akár egy zsidó nemzetiségnek is elkülönült politikai érdekei lennének, melyek külön képviseletet követelnének”. Jól értsük meg: Gy. P. tehát nem azt vitatja itt, hogy létezhet-e Magyarországon zsidó nemzetiség, hanem azt, hogy ha létezik, akkor annak külön politikai érdekei lehetnének. Ugyanezt a kérdést azonban nem teszi fel egyetlen más hazai nemzeti-etnikai kisebbségre vonatkozólag sem. Azok esetében – úgy látszik – nem kérdéses a külön politikai érdekek léte, sem képviseletük szükséges volta. Miért ez a diszkrimináció? Válasz nincs, érveket nem olvashatunk. Ha csak érvnek el nem fogadjuk, hogy Gy. P. „nem látja be”… Azazhogy mégis, egy érv előkerül: egy zsidó etnikai kisebbség színre léptével, politikai érdekképviseletével fölmerül az „antidemokratikus rémkép”, hogy ez majd a többi zsidó kéretlen képviseleteként fog működni.

Az ombudsmanok „inflációját” Gy. P. mindössze egy fővel akarja csökkenteni: neki leginkább egy zsidó ombudsman lenne az útjában. Ez és a mögötte álló zsidó etnikai népcsoport a maga sajátos politikai igényeivel nem találtatik méltónak a létezésre, nehogy nehezebbé váljék a zsidóság azon részének a dolga, mely magyarnak, csak magyarnak és egyértelműleg magyarnak kívánja elismertetni magát. (Egy zsidó származású asszimiláris politikus ezt így fogalmazta meg előttem: Ha egy zsidó etnikum nevében zsidó ombudsman jelennék meg a parlamentben, kénytelen lennék a magyarságomat bizonygatni, valahányszor felszólalok.) Gy. P. és a hozzá hasonlóan gondolkodók eközben két dologról feledkeznek meg. Az egyik: ha a történelmi tapasztalatok szülte félelem rábírhatja a zsidók egyik csoportját a teljes asszimiláció feltétlen igenlésére, önmaga föladására, akkor az ugyancsak a történelmi tapasztalatokból (az asszimiláns erőlködés hiábavalóságának fölismeréséből) táplálkozó önérzet nem kevésbé indokoltan késztetheti a zsidók másik csoportját önnön mivoltuk elszánt vállalására és kisebbségi jogaik kikövetelésére. Végtére is érthető, ha nem mindenkit ragad magával az a fajta lojalitás, mely a régi politikai vicc szerint („Hinaus mit uns! Ki velünk!”) kész a létet is föladni a megmaradás érdekében. (Ne feledjük: a legyilkolt hatszázezer magyar zsidó közül talán ezreléknyi volt, aki nem vallotta magyarnak magát. Ám sorsától nem menekülhetett meg a többi sem.)

A másik tény, amiről Gy. P. és a hozzá hasonlóan gondolkodók mintha megfeledkeznének: az antiszemitákat nem lehet meggyőzni, ezért nem is érdemes rájuk időt vesztegetni. Nem kell hát attól, „tartani”, hogy a magyar antiszemiták nem figyelnek majd oda a magyarázkodásokra. Az idézett asszimiláns politikusnak sem kell bizonygatnia magyarságát. Törekedni a demokraták megnyerésére érdemes, akik senkinek a politikai jogait nem vonják kétségbe etnikai hovatartozása miatt, és akik nem aszerint adnak igazat egy parlamenti szónoknak, hogy az magyar nemzetiségű-e vagy sem.

• Vita