Kovács András

Nyomtatóbarát változat

Bauer Tamás Elmélkedés egy vereségről című esszéjének második részében a Beszélő előző számában az elbitangolt, hűtlen gyermek, a Fidesz került terítékre. Bauer jó szokását az isten tartsa meg – mint mindig, most is egyenesen beszél: a Fidesz állhatatlan szövetségesnek bizonyult a választási kampány során, a szabad demokratáktól való fokozatos eltávolodása és a Fórumnak való „felajánlkozása” miatt még azok a hívei sem szavaztak a második fordulóban az állva maradt szabad demokrata jelöltekre, akiket nemcsak a szívük húzott a fiatal demokratákhoz. Ennek pedig nagy része volt az SZDSZ választási vereségében.

A két párt között több fordulóban lezajlott áldatlan vita érveit untig ismerjük: olyan ez, mint az a bizonyos kocsmai verekedés, ami úgy kezdődött, hogy a másik visszaütött. A konfliktus gyökere még a baráti ősidőkbe nyúlik vissza: minél gyakrabban keltett olyan benyomást az érintettekben az egyik fél, hogy nincs szükség őbelőle egy másikra is, annál intenzívebben és görcsösebben kezdtek működni a másikban az önvédelmi reflexek. És aztán beindult a taktikák és ellentaktikák, tapintatlanságok és ellentapintatlanságok, sértődések és ellensértődések öngerjesztő folyamata – kétségtelenül a legrosszabb pillanatban. Nem is lenne érdemes több szót vesztegetni az egészre, ha Bauer Tamás nem lelt volna rá a konfliktus általános magyarázatára. „Ha olyan eszmei közösség fűzte volna össze a két pártot – írja – mint azt sokan feltételezték, akkor az erősebb tett volna, mint a választási érdekek ütközése. A feltételezett eszmei közösség azonban nem létezett, s ezért a Fidesz nem »természetes szövetségese« volt az SZDSZ-nek, hanem olyan korábbi szövetségese, amely bármikor lehet ellenfele is.” A két szervezetet csak a pártállammal való következetes szembenállás sodorta egymás mellé a választások előtt, de azután szükségszerűen váltak el útjaik, mert – és itt jön a fő érv – „a Fidesz mindmáig nem tisztázta viszonyát az 1945 előtti Magyarországhoz, és ezzel összefüggésben nem tette világossá válaszát a »Mi jöjjön a kommunizmus után?« kérdésre”, „programjukból és egész retorikájukból kitűnik, hogy más elutasítandót nem ismernek, mint a kommunista rendszert”, s mi több, „abban a kérdésben, hogy milyen legyen a kommunista rendszert felváltó új világ, a Fidesznek mintha nem volna elvi nézeteltérése az MDF-fel”!

Szinte elképzelhetetlen olyan távolság, amelyből ne lehetett volna észrevenni azt, ami Bauer figyelmét minden jel szerint elkerülte, azaz hogy hol is áll a Fidesz a magyar politikai tájban. A Fidesz-program „hiányaiból” és egyes fideszesek nyilatkozattöredékeiből levont következtetéseinek érvényességében még az sem nem ingatta meg, ami a parlamentben az utóbbi hónapokban történt. Hiszen az eddigi parlamenti vitákban – és különösen az alkotmánymódosítás vitájában – éppenséggel a Fidesz terjesztett be olyan, kimondottan a liberális jogelvektől vezérelt módosító indítványokat, amelyek a kisebbségnek és az állampolgárnak hivatottak garanciákat teremteni a mindenkori többséggel, illetve az állammal szemben. És mindezt az SZDSZ és az MDF megállapodása alapján létrejött törvényjavaslattal szemben, holott Bauer szerint a Fidesz demokráciafelfogását éppen az ilyen garanciák iránti érzéketlenség különbözteti meg az SZDSZ demokráciafelfogásától… Az már csak a dolog pikantériája, hogy az SZDSZ képviselői közül többen szavaztak a Fidesz Habeas Corpus indítványa ellen, mint az MSZP soraiból, és az SZDSZ nem támogatta a konstruktív bizalmatlanság intézménye ellen benyújtott Fidesz-módosítást, amely pedig éppen a parlamenti kisebbség súlyának növelését célozta. De még a szimbólumok körül is baj van: hiszen az ellenzékből csak a horthysta múlthoz állítólag tisztázatlan viszonyú Fidesznek volt elegendő helyzetfelismerő képessége és lelkiereje ahhoz, hogy elhagyja az üléstermet a parlament emlékezetes Trianon-aktusa alatt, és az ellenzék soraiból bizony éppen egy szabad demokrata felszólalás támogatta a koronás címer elfogadását a Kossuth-címerrel szemben. Lehet, hogy Bauernek saját pártjával is sok baja van, de mindez biztosan nem fogja arra a skizofrén következtetésre sarkallni, hogy a szabad demokraták önmaguknak sem természetes szövetségesei. Miért akarja hát a Fideszt begyömöszölni a keresztény-nemzeti táborba? A magyarázat nyilván az, hogy Bauer, a kitűnő politikai elemző ezúttal ideológusként trappolt bele egy politikai konfliktusba, és sajnos rögtön produkálta az eszme tisztaságán őrködő pártideológusok egyik legterméketlenebb tulajdonságát: elhajlást, elvi következetlenséget, eszmei tisztátalanságot keresett tisztán politikai konfliktusok mögött.

A Fidesz szociálliberális értékek alapján álló párt – ez korábban sem volt kétséges, és parlamenti tevékenysége alapján most világosabb, mint valaha. De azt a generációt, amely a Fidesz bázisát alkotja, más tapasztalatok vezették a politikába, mint a szabad demokraták többségét. Voltak, akik liberális meggyőződésük alapján választották a Fideszt, de voltak olyanok is, akiket az egyenes beszéd utáni vágyuk, életformájuk, szubkulturális preferenciáik állítottak szembe a kommunista rezsimmel, vagy pedig egyszerűen az a sivár perspektívátlanság és nyomasztó alternatívanélküliség, amelyet ez a rendszer kínált. Ezek a többnyire fiatal választók a tekintélyelv ellen adták le szavazatukat, és a Fidesz volt az a párt, amelynek politikai stílusában garanciát láttak mindenféle – és nemcsak kommunista – tekintélyelvű politika elutasítására. Tartalmas és politikai választás volt ez is, még akkor is, ha nem ideológiai megfontolások vezették.

Innen érdemes vizsgálni a Fidesz és SZDSZ közötti viszonyt. A Fidesz a szavazatok mintegy kilenc százalékát kapta meg, és a közvélemény-kutatások azt mutatják, hogy választóinak a fele az SZDSZ-nek is potenciális választója lenne. A két párt közötti konfliktus tehát előre programozott. De alternatívái valójában csak a szabad demokratáknak vannak. Törekedhetnek arra, hogy elhódítsák a Fidesz azon választóit, akiknek második opciója a szabad demokraták lennének – ez esetben nem biztos, hogy a Fidesz bekerülne egy új parlamentbe. Ebben a hipotetikus esetben a szabad demokratáknak esetleg több képviselőjük lenne, mintha a Fidesz is parlamenti párt maradna, de biztos, hogy kevesebb, mint az SZDSZ-nek és Fidesznek együttvéve, hiszen elveszne mindazok szavazata, akik a már említett okok miatt ma és valószínűleg még sokáig csak a Fideszt hajlandók választani. Ez pedig egy olyan réteg, amelyről nagy könnyelműség lenne lemondaniuk a szociálliberális erőknek.

Gyakorló demokráciákban nem ritka, hogy eszmeileg egyívású politikai erők különféle pártokba szerveződnek. Ezek politikusai ugyanakkor jól tudják, hogy az eszmei közösség önmagában még nem elegendő a szervezeti elkülönültségből fakadó érdekkülönbségek automatikus áthidalására. Ezért már rég kidolgozták a módját, hogy konfliktusaikat megfelelően előkészített frakcióközi tárgyalásokon rendezzék „időben és alaposan”, ahogy Bauer Tamás is javasolja cikke utolsó bekezdésében. Attól azonban óvakodnak, hogy nézeteltéréseiket ideológiai köntösbe öltöztessék, és nagyon vigyáznak arra, hogy távol tartsák az ideológiát a tárgyalóasztaltól.

• Vita