Skip to main content

Vonuljunk sündisznóállásba?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Vita a magyar biztonságpolitikáról


Azt hittem, a Beszélő liberális, békés és hasznos eszmék hirdetője. Pick Róbert javaslatai azonban, amelyek a hivatalos doktrínától csak másodrendű kérdésekben térnek el, konzervatívak, elszigetelnek szomszédainktól, és sem az ország, sem a tudomány állapotát nem veszik figyelembe. Ez a katonai gondolkodás már mintegy 70 éve rontja a magyar történelmet, és Svejk történetein derülve azt is észre kell vennünk, hogy szinte változatlan formában örököltük a monarchiából.

Pick abból indul ki, hogy „szomszédaink hadereje (Ausztriát kivéve) országonként is többszöröse a miénknek”. De először is: szomszédaink területe és népessége (Ausztriát kivéve) szintén nagyobb. Másodszor: miért hasonlítja a mi jelentős csökkentési terveink utáni haderőnket a többiek korábbi szintjéhez? Harmadszor: hadsereget, hadosztályt, hadtestet, dandárt stb. csak akkor lehet összevetni, ha ismerjük a létszámot és felszerelést – ezek hiányában a pontatlanság a többszörös. Negyedszer: miért nem közli más kis nemzetek, pl. Svájc, Hollandia, Svédország adatait? Végül – amiről az is szócska árulkodik – miért kellene a szomszédok egyesített és összehangolt támadására felkészülni? Ne játsszunk már szigetet a népek óceánján, mert úgy maradhatunk.

A katonai doktrína céljának tekinti azt is, hogy „elősegítse a határon túl élő magyar kisebbség jogainak érvényesülését”. Tegyük félre azt a ki nem fejtett, ezért pusztán érzelmi kérdést, hogy milyen jogokról van szó. Azokról-e, amelyekkel országaikban ténylegesen bírnak, azokról, amelyeket érvényes nemzetközi egyezmények szabályoznak, vagy azokról, amelyeket számukra elképzeltünk, vagy a jövőben kitalálni óhajtunk. Bármelyiket nézzük is, a katonai – mégoly „békés” – nyomaték nem jó eszköz.

Sokat lehetne és kellene is tenni a kisebbségek érdekében, ami olcsóbb is, meg célravezetőbb is, mint bármilyen militarista doktrína. A magyar nyelvű oktatást, művészi, tudományos és más termékeink terjedését soha nem a tűzerő növelése, a hadgyakorlatok sűrítése, nem az erőszakosságra tett „békés” előkészület segíti elő. Gyanítom, hogy az ilyen lépések, mint a múltban is, szándékaink ellenkezőjét váltják ki. Igen rég volt, amikor a magyarok nyilai némi respektust váltottak ki, és mióta láttam a Sankt Gallen-i apátságot, erre sem vagyok olyan büszke. Ma az ország kicsi, gyér, beteges és korán temetkező. Technikai gyakorlatlanságunk önfejűséggel párosulva Európa legrosszabb autóvezetői közé sorol, ha pedig tankra vagy computerre kapunk, az eredmény szokásszerűen botrányos.

Ami éppen ezeket a technikai kérdéseket illeti, Pick a második világháború orosz hadszínterének képeiben gondolkodik. A „harckocsicsapatok hatékony ellencsapása fedezze a beérkező mozgósított magasabbegységek szétbontakozását” – írja ékes katonaiul, és: „ehhez olyan légierővel is rendelkeznünk kell, amely legalább az ellencsapás időszakában képes a légifölény kivívására.”

Nem kíván hát tudni azokról a fejleményekről, amelyekre építve H. Afheldt felvetette a valódi (nem csak szóbeli) defenzív védelem stratégiáját. Hiába hívtuk fel erre a figyelmet már ’84 tavaszán, Valki László is (Élet és Irodalom) és én is (Valóság). Mellőzi a C. F. Weizsäcker szerkesztésében megjelent nemzetközi tanulmánysorozatot is, amelyet az európai béke jövőjének szenteltek, és éppen ennek a bizonyos Afheldtnek ajánlottak, aki a támadásra képtelen (és éppen ezért bizalmat keltő, olcsó és hatásos) hadrend kérdéseit kutatta egész életében.

Mi jellemzi korunkat? Az ölés technikája csiszoltságában roppant rentábilissá vált. A barbárság ember ember elleni harcától indulva folyamatosan csökken, és az első világháborúra már csak néhány havi átlagbér az ölési egységköltség. A másodikban két-három heti munkába, ma pedig dollárcentekbe kerül egy ember elpusztítása. Némi késéssel azonban a védekezés technikája is gazdaságosabbá vált: az elektronikus vezérlésű lövedékek és rakéták néhány száz dolláros költséggel milliárdos értékű repülőerődöket, billiós anyahajókat tesznek használhatatlanná. Ezek Dávid „ravasz parittyakövei”, a „brilliant pebbles” és a „smart weaponry” újdonságai, amelyekről – többek közt – éppen Teller Ede számol be az említett kötetben. Ha már nem kérdezzük, nem kellene legalább odafigyelni?

Pick szerint nem. Szerinte eltekinthetünk „a váratlan nukleáris támadás sci-fi-be illő mítoszától”. Ez Hirosima és Nagaszaki után rendkívül felelőtlen javaslat. Az új technika elől nem lehet elbújni. Nem mozi ez, gyermekeim. Nem játszhatunk fakardos hadijátékot, bízva abban, hogy a felnőttek senkinek a kezébe nem adtak Stinger rakétát, amellyel az izraeli és az afganisztáni háborúban pozdorjává lőtték a szovjet gyártmányú légierőt. Ettől a Migek világpiaci árfolyama, enyhén szólva, megingott, keresletük pedig a gépekhez hasonlóan zuhanni kezdett.

Csak mellékesen kell itt megjegyeznem, hogy ez a fajta technikai lemaradás, és nem a Pick által konstruált valamiféle „VSZ ellenében folyó gazdasági háború” ingatta meg a túlságosan is haditechnikára – mégpedig avult, drága és támadó technikára – koncentrált gazdaságainkat. A vezérkari gondolkodás maradisága békében is tönkreteheti a gazdaságot, ha eluralkodik rajta.

A gyermeki hadijáték azonban önmagában is tarthatatlan. Hogyan lehet nekünk légifölényünk, több vagy jobb gépünk, mint a szomszédnak, ha minden szomszéd minden más szomszéddal szemben erre törekszik? Ez a törekvés nem tűnik sem logikusnak, sem megoldhatónak, és ugyanez vonatkozik az „ellencsapást mérő” tankok számára és minőségére is. Ez bizony a fegyverkezési őrület ismert hibás köre, amelyet éppen Afheldt javaslatai törtek át.

Felvillan ugyan Pick előtt, hogy a magyar gazdaság nem képes e doktrína költségeit előteremteni, de azért dacosan marad a réginél: „A szükségletek valósághű felmérésének azonban nem szabhat határt a gazdasági realitás.”

Pontosan itt van a dolog bibéje. Hogy Mary Kaldor legújabb kutatási tervében megfogalmazott gondolatát idézzem: a katonák eddig megmondták, hogy mibe kerül a biztonság, s a társadalom – akarva, nem akarva – elfogadta és állta a terheket. Az eszkaláció azonban mára olyan meredekké és járhatatlanná tette ezt az utat, hogy sürgősen más megoldások után kell nézni.

Kaldor a gazdasági kooperációban látja a biztonság kulcsát. Közvetve egyetért vele Pick, hiszen azt írja: „Európa keleti felében nem jött létre az országoknak az a magas szintű gazdasági és politikai integrációja, amely legalábbis a jelen pillanatban valószínűtlenné teszi, hogy Nyugat-Európa országai között fegyveres konfliktus alakuljon ki.” Ha ez így van, akkor sürgősen gondolkodjunk el azon, hogy katonai doktrínáink nem gátolják-e az ilyen egyetértés létrejöttét.

Ha mindannak, amit honvédelmünkre költöttünk (részben bevallott, nagyrészt azonban ma is titkolt készkiadásokban, folyó költségekben és beruházásokban, elmaradt haszonban és meg nem termelt nemzeti jövedelemben, eltorzított iparosításban és megerőszakolt külkereskedelemben), ha ennek a hatalmas, 40 év alatt mai értékben és árakon ezermilliárdokra rúgó elfecsérelt összegeknek csak töredékét is kooperációra, szomszédainkkal való tényleges együttműködésre (a bevásárlóturizmus ösztönzésére, a vámhatárok lebontására, a közös valuta – de legalább a közös bankrendszer – kialakítására, a közlekedés, szállítás, kereskedelem és kommunikáció jó megszervezésére, együttes vállalkozásokra, a határok átjárhatóvá tételére) fordítottuk volna, akkor nem csücsülnénk most sündisznóként, körös-körül tüskéinket meresztgetve.

Azt írtam: elfecsérelt, s ez nem elhamarkodott vagy túlzó ítélet. Pick állítja, hogy hadseregünk „katonapolitikai adottságai kedvezőtlenek, a haditechnika elavult és korszerűtlen, a katonai szervezet önálló fegyveres küzdelem megvívására nem alkalmas, nincs önálló hadiiparunk…, légvédelmi rendszerünk lyukas és a hadtudomány nincs felkészülve…”. Mire ment hát az a tenger pénz, mire hoztuk és hozzuk az aránytalan áldozatokat?

Pick megmarad a régi, költséges és alkalmatlan, megbukott és kevéssé demokratikus megoldásnál, az általános hadkötelezettségnél. Ennek alapja a „mozgósítás korszerű megszervezése és időben való elrendelése”, ami azt jelenti, hogy a „mozgósítás nem odázható el a fegyveres küzdelem kitöréséig”, mert „a magyar haderőnek csak a mozgósítás adhatja meg a kellő döntési szabadságot”. Micsodás döntési szabadságot követel itt valaki a hadseregnek?

Mindezek a doktrínák ahelyett, hogy biztonságérzetet keltenének bennem (és szomszédainkban), csak fokozzák a feszültséget és tisztázatlanságot. Leginkább azonban viszolygok: nem szeretnék Európa szalonjaiba izgága krakélerként betolakodni, tovább rontva azt a kedvezőtlen képet, amely országunkról polgári társadalmakban kialakult.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon