Kisbali László

Nyomtatóbarát változat

Szakértelem. Nem hízelgő a liberális értelmiségre, ha Bauer Tamásnak is Kupa jut eszébe a „szakértelem” szó hallatára. Ha Bauer Tamás szerint „Kupa Mihály népszerűsége azt mutatja, hogy nőtt Magyarországon a szakértelem becsülete”, akkor ezzel az erővel azt is elhihetné a MDF arculatépítőinek, hogy az ő pártjuk az egyetlen kormányképes erő (ezzel mellesleg az elnökválasztás problémája is megoldódna). Bauer Tamás persze nem ennyire hiszékeny, amit az is mutat, hogy ő maga is egyenértékűnek tekinti a szakmai felkészülést” és azt, „hogy szakértő pártnak lássák” az SZDSZ-t. Pedig a különbség óriási. A legenda szerint a több generációt tanító professzornőt egy könyvesboltban megpróbálták lebeszélni saját műve megvásárlásáról, mondván: „az a könyv nem a néninek való.” S tényleg: nem látszott szakértőnek. Azon persze lehet töprengeni, hogy miként „adható el” a szakértelem, ha egyébként megvan. Hosszú történet, hogy miképpen alakult ki nálunk a szakértő mítosza. Az is szakértelem kérdése, ha tudjuk, miképpen lehet „profinak” látszani a tömegkommunikációban. De a legrafináltabb arculattervező sem számíthatott arra, hogy az ellenzék majd „hozomra” ünnepelni fogja a „független” miniszter hozzáértését. S ha most meg az SZDSZ szeretne kupát játszani, akkor előbb érdemes meggyőznie politikai ellenfeleit, hogy ehhez legalább akkora segítséget nyújtsanak neki, mint amekkorával az SZDSZ ajándékozta meg a kormánykoalíciót.

Becsületesség. Lehet persze, hogy már akkor is becsületesek akartak lenni az eszdéeszesek. Ám az „őszinteséget, tisztességet, igazmondást” pártprogrammá avatni: ez – legalábbis a liberális hagyomány alapján – egyenesen abszurditás. Aki becsületes, velünk tart? Mi választaná el ezt a jelszót a fórumos magáníró ama emlékezetes megnyilatkozásától, miszerint azért nem szomorú, mert a választáson derék, becsületes magyar ember verte meg. A politikán innen vagy túl lévő erkölcsi normát nem lehet politikai követelményként vagy egy-egy pártnak tulajdonítható jellemzőként kezeim. Ez még akkor is képtelenség lenne, ha sikerülne megvalósítani. Szörnyű ország lehet az, ahol a becsületes emberek külön pártba tömörülnek. S az sem a liberális hagyomány része, ha ellenfelünk eltérő álláspontját hibádzó tisztességének tudjuk be (noha nemegyszer valóban őszintétlenek). Ez nem csupán morálisan tarthatatlan, de célszerűtlen is, hiszen képtelenek leszünk racionálisan felmérni viselkedését. Az viszont ügyetlenség, ha a becsületességet, mint új programpontot hirdetik meg. Talán eddig nem akart a becsület pártja lenni az SZDSZ? Ez bizony magas labda, súlyos taktikai hiba.

Kisemberpártiság. Pedig Bauer Tamás elképzeléseit láthatólag taktikai megfontolások táplálják. A „kisemberpártiságot” ugyanis szerinte az teszi lehetővé, hogy az MDF populistáit háttérbe szorították a „jobboldali, tekintélyelvű politikusok”. Ha így is lenne, akkor sem tudom, hogy mekkora megtiszteltetés egy liberális párt számára beslisszanni a populista résbe. És azt is megkérdezném Bauer Tamástól, hogy valóban kizárja-e egymást populizmus és jobboldali tekintélyelvűség. Mert azt már föl sem merném vetni, hogy tényleg olyan „kitűnő-e” a lehetőség, hogy az SZDSZ „plebejus legyen viselkedésében, stílusában”. Mi akadályozta eddig plebejusságát? Nyilván az, amit maga Bauer Tamás is ír: „Magyarország… olyannyira megváltozott, olyannyira polgárosodott, olyannyira nyitottá vált a világra, hogy a választók… többségéhez is közelebb áll a tágan értelmezett liberális világkép.” Az SZDSZ sokunk szemében ennek a „polgárosodásnak” a pártja volt, amely igen tágkeblű értelmezésben sem azonos a plebejus értékrenddel, noha az utóbbiban is meglévő szabadság egy szabadelvű számára is igen vonzó lehet.

Egy liberális politikai párt nem rezonőr, amely „milliók gondolatait, érzéseit képes megfogalmazni”. A szabadelvű program – éppen sajátos helyzetünk okán – a polgári értékeket képviseli, javasolja az embereknek. Jó esetben persze tömegek fogadhatják el, éppen azért, mert a liberalizmus nem feltétlenül érzéketlen a szociális nehézségek és a társadalmi-emberi szolidaritás értékéi iránt. Bauer Tamás az SZDSZ növekedését meglévő igények kifejezéseként fogja fel. A bizonytalan és tanácstalan emberek tömegeinek gondolatait kifejező politikai program azonban maga is tanácstalan.

Erre utal a szóhasználat is. A „kisember” fogalma egyrészt elken egy csomó fontos különbséget, és így aligha alkalmas konkrét cselekvési programok megfogalmazására. Másrészt egy olyan – a polgárosodást megelőző vagy éppen csak elkezdő – világ szótárából való, amelyben az emberek egy részének, a „kisembereknek” nincs módja életkörülményei alakítására, befolyásolására (az a „nagyok” dolga). A liberális felfogás viszont abból indul ki, hogy az emberek a társadalmi és gazdasági munkamegosztás eltérő pontjain állva is egyenlő méltósággal rendelkeznek, amely méltóság s a belőle következő jogok tudata forrása cselekedeteiknek (pl. a szociális biztonság Bauer Tamás által is szorgalmazott követelésének).

Mindezt természetesen tudja Bauer Tamás is. Amint az általa kifejtettek számos pontjával is egyet lehet érteni. A munkavállalók érdekeire természetesen nagyobb hangsúlyt kell helyezni. Eközben azonban nem érdemes azt mondani, hogy most a „kisemberek” érdekében cselekszünk. A szabaddemokrata-program nem engedheti meg, hogy a liberális elvekkel ellentétes nyelven fejezze ki magát. Stilisztikai okokon túl is súlyos érvek szólnak ez ellen. Bauer Tamás szövegében pl. Kocsis András és Palotás János nagyvállalkozók jelennek meg a „kisemberek” ellentéteként (értelemszerűen: ők nem kisemberek). Nos, könyvelő édesanyámat nem tartom „kisembernek” a KISZ-burzsoához képest, s magam sem tartom „kisembernek” magam, holott nincs módom gyógyszer-kereskedelmi cégeket vásárolni.

Értem én persze a Bauer Tamás érvei mögött meghúzódó konkrét szándékot, ám ezzel a megfogalmazással saját célja ellen dolgozik. Annál is inkább, mert éppen az SZDSZ rendelkezik olyan hagyományokkal – gondoljunk a Szeta tevékenységére –, amely megmutatta, hogy a szegény, az elesett emberekkel éppen akkor lehet értelmes kapcsolatot építeni, ha a teljes és csorbítatlan emberi méltóság birtokosainak tekintik őket, s nem holmi „kisembereknek”.

Ennyit talán az elvekről. De taktikának sem szerencsés kiadni a „lobogónk a kisember” jelszót. Tapasztalatom szerint ugyanis az emberek akkor, ha kisembereknek tartják magukat, a Guldenburgokat nézik a tévében (s fordítva: a Guldenburgok üzenetét fogva érzik magukat kisembereknek). Bauer Tamás reálpolitikai indíttatású javaslata ezért könnyen kicsorbulhat a realitás ellenállásán. Hasonló tévedést sejtet, mint a proletárirodalom programja. A traktorosok azonban sohasem traktorosokról akartak olvasgatni.

Képzeljünk el egy plebejus szakértőt (hátán számzáras iszák)! Szembetalálkozik az utcán a kisemberrel, s amúgy becsületesen rákiált: hé, kisember! Nagyon valószínű, hogy ekkor a megszólított megtorpan, és a háta mögé pislant. Vajon kinek kiálthattak? – imigyen dörmög magában, és – jobb esetben – szó nélkül lép tovább.

• Vita