Fencsik Flóra

Nyomtatóbarát változat

Bizony égett kissé a bőr a képemen a képernyő előtt 19-én, kedves szabad demokrata képviselő barátaim, amikor a parlamentben szépecskén cserbenhagytátok a független szakszervezeteket és a munkástanácsokat.

Jó, persze megint sarkosan fogalmaztam; nem nagyon nagy cserben, csak kicsiben. Azzal a kicsit-igen-majdnem-nem módszerrel, amely mostanság dívik, a tartózkodásos szavazások, a húszezres kárpótlási bombaötletek korában.

Azt kellett látnom, hogy a független szakszervezetek és munkástanácsok által várt javaslattal két derék demokrata fórumos képviselő állt elő. Az én kedves barátaim pedig nem azt támogatták, hanem előrukkoltak egy általuk kiagyalt, halva született ideával; eszerint kapjunk inkább állami pénzt vagy bankkölcsönre adott kormánygaranciát a szakszervezeti választások költségeire. Olyasmit, amit a függetlenek, épp azért, mert függetlenek, és mert elveik vannak, sose kérnének, sose fogadnának el.

Azok kedvéért, akik nem kísérték figyelemmel az amúgy aprócska törvényt: voltaképp törvénykiigazításról volt szó, amire a nyári szakszervezeti törvény összecsapottsága adott okot; egy hézag miatt nem működhetett a közös vagyont ideiglenesen kezelő szervezet; emiatt a vagyont és a privilégiumot mohón őrző fél könnyűszerrel szabotálhatta a törvényt.

De nem paragrafusokról akarok itt írni, hanem a méltatlan elvtelenségről; jaj, nehogy már szembekerüljünk ama bizonyos egymillió-valahányszázezer tagot számláló mamutszervezettel – a negyed- vagy feleannyi független kedvéért…

Hogy a hűség nem a számoktól függ? Hogy az a millió-valahány aláírás összegyűjtési módszereiről elképesztő történeteket lehet hallani a munkásoktól? Hogy a független szakszervezetek valóban „a szabadság kis körei” ebben az országban? Hogy demokratikus alapelveink összekötnek? Ugyan.

Persze a törvény azért megszületett… éppen csak kizárólagos kormánytöbbségi támogatásai, ami – kis öröm. Arra jó, hogy érdemtelenül rossz hírbe keverje a függetleneket. Hadd írja majd le rólunk megint valamely MSZOSZ-tollnok a förtelmes rágalmat: sárga szakszervezet, jobboldaliak…

Bizony nem hittük volna 1988 májusában, az első független szakszervezet megalakulásakor, amikor a rendőrség éberségét kijátszva létrejöttünk, hogy ha egyszer összedől a diktatúra, akkor is ugyanazokkal a sárkányokkal kell megküzdenünk: egy munkásnyúzó kormányzattal egyfelől, meg egy teljes épségében átmentődött sárkánnyal másfelől, amelynek továbbra is legfőbb gondja, hogy a függetleneket kiéheztesse, a szakszervezetek sajtóorgánumát ellenük használja, és presztízsokokból akkor is küzdjön ellenük, amikor e valóban tragikus ellentétnek a munkavállaló issza a keserű levét, úgy mint még soha.

S aztán végképp nem hittük, hogy ráadásul a Szabadság és Szolidaritás pártja is taktikázik, a parlamentben ókmókol, sumákol, sunnyog. Pedig tagjai, köztük a bérből-fizetésből élők, főleg a munkások nagyon is tudják, mit szenvednek, menynyi rettegést kell leküzdeniük magukban és társaikban, amikor szervezkedésbe fognak – talán jobban szoronganak most, ’91-ben, a régi és új összefonódásoktól terhes munkahelyi légkörben, a rájuk leselkedő lapáttól félve, mint ’88-ban, a kezdetekkor.

Ugyanazokban az órákban, amíg a szabad demokraták -királyválasztó gyűlése folyt, az MSZOSZ háza táján is kongresszust tartottak. Ott – méghozzá közvetlenül azelőtt, hogy a kormány végre az összes szakszervezettel tárgyalt volna – ismét kiásták a harci bárdot. Merthogy a presztízs, a politikai előny fontosabb számukra, mint a szociális béke.

Barátaim, ha valaki nem vette volna észre, az MSZOSZ-szövetségesi hely már foglalt. Van már pártfogójuk a parlamentben: az MSZP.

Volt egy pillanat a parlamenti ülésen (de lehet, hogy csak rosszat álmodtam?), amikor a szabaddemokrata-élboly egyik képviselője lelkesen egyetértett ama hajdani SZOT-titkár asszonnyal, aki 1988-ban, Kádárnak az egységbontókra szórt átkaival tercelve denunciálta az első független szakszervezetet, annak „sanda politikai szándékai” miatt; ma pedig képviselőként – méghozzá, meg kell adni, profi módon – védi a szívének legkedvesebb konföderáció privilégiumait; immár a szervezkedési szabadságra hivatkozva, amelynek, ha a másokéról van szó, sose volt lelkes híve, s ma se az.

A szabad demokraták küldöttgyűlésén kerületem küldöttjeként megpróbáltam elkeseregni a fent leírt élményemet. Határozati javaslatot is nyújtottam be a független szakszervezetek és a munkástanácsok egyértelmű támogatásáról; s arról, hogy a többi tömörülés vezetőivel csak azzal a feltétellel tárgyaljunk, ha azok megtartják a szakszervezeti törvényeket. Javaslatomat a levezető elnökség az egyik vezetői testület elé terjesztendőnek ítélte. Pedig, a folyosói reagálásokból ítélve, nagy többséggel elfogadta volna a küldöttgyűlés, főleg annak munkás tagjai: tettek is néhány keresetlen megjegyzést az elnökségre.

Szívből remélem: mihelyt a friss keletű megrázkódtatások valamelyest lecsengenek, a szabad demokraták visszatérnek az érdemi, elvszerű, demokratikus alapértékek védelméhez. És egyértelműbben, megalkuvás nélkül vállalják föl ezeknek a ma is kockázatot vállalva szervezkedő, nagyszerű embereknek a következetes védelmét.

• Vita