Skip to main content

Szabadság és szolidaritás?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Bizony égett kissé a bőr a képemen a képernyő előtt 19-én, kedves szabad demokrata képviselő barátaim, amikor a parlamentben szépecskén cserbenhagytátok a független szakszervezeteket és a munkástanácsokat.

Jó, persze megint sarkosan fogalmaztam; nem nagyon nagy cserben, csak kicsiben. Azzal a kicsit-igen-majdnem-nem módszerrel, amely mostanság dívik, a tartózkodásos szavazások, a húszezres kárpótlási bombaötletek korában.

Azt kellett látnom, hogy a független szakszervezetek és munkástanácsok által várt javaslattal két derék demokrata fórumos képviselő állt elő. Az én kedves barátaim pedig nem azt támogatták, hanem előrukkoltak egy általuk kiagyalt, halva született ideával; eszerint kapjunk inkább állami pénzt vagy bankkölcsönre adott kormánygaranciát a szakszervezeti választások költségeire. Olyasmit, amit a függetlenek, épp azért, mert függetlenek, és mert elveik vannak, sose kérnének, sose fogadnának el.

Azok kedvéért, akik nem kísérték figyelemmel az amúgy aprócska törvényt: voltaképp törvénykiigazításról volt szó, amire a nyári szakszervezeti törvény összecsapottsága adott okot; egy hézag miatt nem működhetett a közös vagyont ideiglenesen kezelő szervezet; emiatt a vagyont és a privilégiumot mohón őrző fél könnyűszerrel szabotálhatta a törvényt.

De nem paragrafusokról akarok itt írni, hanem a méltatlan elvtelenségről; jaj, nehogy már szembekerüljünk ama bizonyos egymillió-valahányszázezer tagot számláló mamutszervezettel – a negyed- vagy feleannyi független kedvéért…

Hogy a hűség nem a számoktól függ? Hogy az a millió-valahány aláírás összegyűjtési módszereiről elképesztő történeteket lehet hallani a munkásoktól? Hogy a független szakszervezetek valóban „a szabadság kis körei” ebben az országban? Hogy demokratikus alapelveink összekötnek? Ugyan.

Persze a törvény azért megszületett… éppen csak kizárólagos kormánytöbbségi támogatásai, ami – kis öröm. Arra jó, hogy érdemtelenül rossz hírbe keverje a függetleneket. Hadd írja majd le rólunk megint valamely MSZOSZ-tollnok a förtelmes rágalmat: sárga szakszervezet, jobboldaliak…

Bizony nem hittük volna 1988 májusában, az első független szakszervezet megalakulásakor, amikor a rendőrség éberségét kijátszva létrejöttünk, hogy ha egyszer összedől a diktatúra, akkor is ugyanazokkal a sárkányokkal kell megküzdenünk: egy munkásnyúzó kormányzattal egyfelől, meg egy teljes épségében átmentődött sárkánnyal másfelől, amelynek továbbra is legfőbb gondja, hogy a függetleneket kiéheztesse, a szakszervezetek sajtóorgánumát ellenük használja, és presztízsokokból akkor is küzdjön ellenük, amikor e valóban tragikus ellentétnek a munkavállaló issza a keserű levét, úgy mint még soha.

S aztán végképp nem hittük, hogy ráadásul a Szabadság és Szolidaritás pártja is taktikázik, a parlamentben ókmókol, sumákol, sunnyog. Pedig tagjai, köztük a bérből-fizetésből élők, főleg a munkások nagyon is tudják, mit szenvednek, menynyi rettegést kell leküzdeniük magukban és társaikban, amikor szervezkedésbe fognak – talán jobban szoronganak most, ’91-ben, a régi és új összefonódásoktól terhes munkahelyi légkörben, a rájuk leselkedő lapáttól félve, mint ’88-ban, a kezdetekkor.

Ugyanazokban az órákban, amíg a szabad demokraták -királyválasztó gyűlése folyt, az MSZOSZ háza táján is kongresszust tartottak. Ott – méghozzá közvetlenül azelőtt, hogy a kormány végre az összes szakszervezettel tárgyalt volna – ismét kiásták a harci bárdot. Merthogy a presztízs, a politikai előny fontosabb számukra, mint a szociális béke.

Barátaim, ha valaki nem vette volna észre, az MSZOSZ-szövetségesi hely már foglalt. Van már pártfogójuk a parlamentben: az MSZP.

Volt egy pillanat a parlamenti ülésen (de lehet, hogy csak rosszat álmodtam?), amikor a szabaddemokrata-élboly egyik képviselője lelkesen egyetértett ama hajdani SZOT-titkár asszonnyal, aki 1988-ban, Kádárnak az egységbontókra szórt átkaival tercelve denunciálta az első független szakszervezetet, annak „sanda politikai szándékai” miatt; ma pedig képviselőként – méghozzá, meg kell adni, profi módon – védi a szívének legkedvesebb konföderáció privilégiumait; immár a szervezkedési szabadságra hivatkozva, amelynek, ha a másokéról van szó, sose volt lelkes híve, s ma se az.

A szabad demokraták küldöttgyűlésén kerületem küldöttjeként megpróbáltam elkeseregni a fent leírt élményemet. Határozati javaslatot is nyújtottam be a független szakszervezetek és a munkástanácsok egyértelmű támogatásáról; s arról, hogy a többi tömörülés vezetőivel csak azzal a feltétellel tárgyaljunk, ha azok megtartják a szakszervezeti törvényeket. Javaslatomat a levezető elnökség az egyik vezetői testület elé terjesztendőnek ítélte. Pedig, a folyosói reagálásokból ítélve, nagy többséggel elfogadta volna a küldöttgyűlés, főleg annak munkás tagjai: tettek is néhány keresetlen megjegyzést az elnökségre.

Szívből remélem: mihelyt a friss keletű megrázkódtatások valamelyest lecsengenek, a szabad demokraták visszatérnek az érdemi, elvszerű, demokratikus alapértékek védelméhez. És egyértelműbben, megalkuvás nélkül vállalják föl ezeknek a ma is kockázatot vállalva szervezkedő, nagyszerű embereknek a következetes védelmét.




























Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon