Solt Ottilia

Nyomtatóbarát változat

A negyvenévnyi szünet után, s az ország munkaképes korú lakosságának állampolgári életében először megtartott szabad választások eredményeképpen létrejött kormányzó koalíció konzervatív jobboldali színezetű. Kormányzásának egy éve alatt egyenletesen gyorsuló iramban tolódik egyre jobboldalibb, egyre konzervatívabb irányba, ami tulajdonképpen eléggé meglepő. Olyan, mintha a minden közkedveltséget nélkülöző Grósz Károly annak idején minden demokratikus erő felháborodását kiváltó vízióit akarná megvalósítani. (Talán még emlékszik, Tisztelt Olvasó, hogy valamikor az ősidőkben, 1988-ban Grósz Károly még anarchiával, jobboldali diktatúrával és fasizmussal fenyegetőzött, ha netán Magyarországon a kommunista párt elvesztené a hatalmát.) Meglepő ez a csontkemény reakciós hajlandóság. Nemcsak azért, mert mi ifjonti, alig ötvenévesek azt hittük, hogy a két háború közötti uralkodó politikai elit, egész legitimációjával együtt 1945-ben mindörökre megbukott, s már csak nagypapák zsörtölődéseiben él, hanem azért is, mert a győztes koalíció pártjai a választások előtt egyáltalán nem ezt hirdették magukról. Legyen elég csak az eredetmítoszokra utalni: mind a hárman a háború előtti politikai hatalom ellenzékéhez vezették vissza származásukat. Eredetmítosz ide, eredetmítosz oda, elég hamar átadták magukat ama nagypapák szellemének, s közös nevezőjüket a baloldal ádáz elutasításában találták meg 1918-ig visszamenően. Nemcsak Kun Bélát, hanem Károlyi Mihályt és Jászi Oszkárt is beleértve. 1990 májusában még korántsem volt olyan magától értetődő, ami 1991 májusára az lett: a Magyarországon hatalomra kerülő koalíciónak világos alternatívája van. Az embereket intézményes hierarchiába rendező jobboldalisággal szemben az alapvető egyenjogúságot hirdető baloldaliság* egy hajdanvolt (s akkor sem jó) berendezkedés restaurációjának konzervativizmusa helyett nyugatos modernizmus, tekintély helyett jog, egy hajdanvolt uralkodó elit a reinkarnációja helyett a teljesítmény versenye, múlt helyett jövő.

A kormányzó pártkoalíció ugyan nem csiszolódott össze elegáns és olajozottan működő gépezetté, ám elégedetlenül és morgolódva bár, de megtalálja benne a magáét egy elég széles spektrumú világnézeti és politikai ízlésvilág, a kurucos Túri Dani bácsitól Édes Anna Vizyné nagyságos asszonyán és Vizy nagyságos urán keresztül a jólelkű kegyes özvegyen át a katonás kiscserkészig. Ez a bűvészmutatvány kétségkívül a miniszterelnök műve. Ha ez így van, akkor alternatívájának is hasonlóan széles bázist befogadó politikai erővé kell terebélyesedni, s ezt természetesen nem hozhatja létre egyetlen párt. Mégha mégoly izmos, mégoly diadalmas lenne is. (S elmondhatják ezt magukról ma a szabad demokraták?) Nem teremtheti meg az SZDSZ a Fidesszel kettesben sem, mert a Fidesz nem szélesíti az SZDSZ bázisát, vagy csak minimálisan. Inkább abból veszi a magáét. Ami világképét, ideáit, értékeit illeti, azok hajszálra sem különböznek a szabad demokraták elitjétől, politikai szerepe pedig mindenekelőtt nagyreményű ifjak hosszú távú jövőjének kovácsolása. A Fidesz minden kormányzó erővel szemben ellenzékben marad mindaddig, míg politikusai meghatározó erő élére nem verekszik magukat. (Sok szerencsét és sikert nekik. Ami e sorok íróját illeti, minden bizonnyal otthonosabban érzi majd magát nagymama korában bármely mai Fidesz-junge kormányzása alatt, mint Antall József szentkoronás országlása folyamán. Ha nem is számít valami kíméletes bánásmódra.)

A kormánykoalíció bázisával vetekedő támogatást az ellenzék csak akkor remélhet, ha a baloldal felé nyit kaput, s nem csak az SZDSZ, hanem az ország fájdalmas hiánya, hogy egyenlőre ott a baloldalon nincs erős szereplő. Modern, demokratikus állam erős baloldal nélkül nincs, a baloldal hiánya akkor is a politikai egyensúly tartós megbillenésével – és ennek mély, antidemokratikus társadalmi következményeivel – fenyegetne, ha kézenfekvő lehetőség kínálkozna a mai parlamenti erők átrendeződésére más összetételű kormányzó koalícióvá. (Mielőtt bárki túlzott izgalomba jönne, hozzáteszem: akár három év múlva, az új választások után.) Ilyen lehetőség azonban nincs, s egyre kevésbé lesz. Akárhogy acsarkodnak egymásra a koalíciós partnerek, vagy a kormányra a legnagyobb kormánypárt, a miniszterelnök úgy szedi elő a lapjait, hogy mindig megzavarja az összerendeződő erővonalakat, s új felállásban ugrassza össze a rakoncátlankodókat. Csak arra vigyáz, de nagyon, hogy jobbra, egyre jobbrábbra ne zárjon el semmiféle utat. A jelenlegi szélsőjobbot el ne szigetelje véletlenül. A politikai alternatívának tehát teljes egészében, de legalábbis döntően a kormánykoalíción kívül kell testet öltenie. Csakhogy hiányzik az anyag, nincs ilyen kormányképes erő. Hiába mondja magáról az MSZP, s az MSZP-ről mély meggyőződéssel Vitányi Iván: a magyar választópolgárok – többek között az SZDSZ tábora – az MSZP-t nem fogadják el vadonatúj szociáldemokrata pártnak, s erre jó okuk van. Akárhogyan is, az MSZP, ha el is fogadja a parlamenti demokráciát, saját vereségét e demokráciában, ha figyelemre méltó szakértelemmel felfegyverkezve is, ha a demokratikus játékszabályok tiszteletben tartásával is, de a politikai hatalomból kicsöppent gazdasági, kulturális és hivatalnokelit pártja. Tudja ezt jól minden politizáló polgár, mert ismeri a helyi politikája szereplőit, tudják a parlamenti képviselők, akik ismerik az MSZP-ből érkező indítványokat. Ezek soha, még véletlenül sem sértik a felső rétegek érdekeit. Az MSZP majdnem koccanásmentes szövetséges a liberális (kíméletlen) gazdaságpolitikában, de hát a hajdani állampártnak az MSZP-be átment része az volt már 1985-ben is, sőt 1968-ban is. Csakhogy ez a gazdaságpolitikai arculat, mely egyébként nem teljesen idegen a nyugati szocialista pártoktól sem, megint nem szélesíti az „ellenzéki alternatíva” bázisát, vagy csak kevéssé, egy igen kétes legitimitású (bár fölöttébb befolyásos) kicsiny réteggel, amely meglévő pozícióját kívánja megőrizni. Paradox módon egy potenciális koalícióban ma az MSZP hívei töltenék be azt a szerepet, amit Nyugaton a tiszta liberális (a nagytőke egy része által támogatott) kis, de igen tekintélyes pártok. A nagy szocialista pártok szavazóbázisának nyoma sincs. Szerveződésének útját állta a boldogtalan, katasztrofális MSZDP – melynek csúfos bukásában mellesleg nem biztos, hogy a hajdani MSZMP teljesen vétlen. (Még ha történetesen az MSZP vezetősége és parlamenti frakciójának minden tagja makulátlan is lenne ez ügyben.)

Az MSZP-t, szociáldemokrata érzületű teoretikusainak őszinteségétől vagy álságosságától függetlenül kísérti a „objektíve létező” múltja: a spontán társadalmi erők megfojtására szolgáló felülről szervezettség ballasztja, a történelmi „tragikai vétség”. Például, és legsúlyosabban, a MSZOSZ-szé átlényegült ál-szakszervezet, amely jól eleresztett központjából indít politikai sztrájkot a kormány ellen, miközben munkahelyi funkcionáriusait a munkaadók fizetik, s ennek megfelelően is viselkednek a munkahelyi érdekvédelemben…

Úgy különben természetes, és szükségszerű lenne, hogy egy szociáldemokrata párt szoros kapcsolatban legyen a szocialista szakszervezettel, no, de – mit tesz isten – ez egy ilyen szakszervezet. Következésképp egy ilyen párt, ilyen bizonytalan önazonossággal. Nem, a múltat nem lehet átlépni olyan könnyen, pusztán egy-két nemes elhatározással.

Mi következik mindebből? A premisszákat illetően egyetértek Vitányi Ivánnal. Csak nem látok olyan világos konklúziót. Az MSZP, sajnos, nem tudja kihúzni a csávából a jelenlegi kormánykoalícióval mélységesen elégedetlen milliókat, s az SZDSZ-t sem. Valami mást kell kitalálni. Mást is.

* A különféle kisebbségi jogok körülbástyázásával, az autonómiák tiszteletben tartásával, a törvény előtti egyenlőséggel stb. Senkit ne tévesszen meg, hogy mindezen értékeket és jogintézményeket egyetlen kormányképes jobboldali párt sem vonja kétségbe a működő parlamenti demokráciákban! Ezek mégis a baloldal visszavonhatatlan vívmányai a polgári világ történetében.

• Vita