Lázár István

Nyomtatóbarát változat

1. Amikor már közelinek vélelmezhető a háború vége, és ezért hamarosan le kell ülni az új világrendről tárgyalni „Joe bácsival”: 1943. március idusán Amerika és Anglia közös álláspontot kezd egyeztetni erről. Harry Hopkins, Roosevelt elnök szürke eminenciása 1943. március 15-én részletes jegyzeteket ír arról a szigorúan hármasban tartott, előző esti vacsoráról, amelyen az elnökkel és Eden brit külügyminiszterrel hármasban régiónként sorra véve megvitatták a főbb kérdéseket. Ezek egyike:

„Szerbia. Az elnök ismét hangot adott annak a gyakran kifejtett véleményének, hogy a horvátokban és a szerbekben az égvilágon semmi közös nincsen, és nevetséges azzal próbálkozni, hogy erre a két, egymással összeférhetetlen népre közös kormányt kényszerítsünk. (…) Eden úgy vélte, az elnöknek az a véleménye, miszerint a horvátok és a szerbek képtelenek együtt élni, egy kissé pesszimista; szerinte meg lehet oldani a dolgot.”

Ez az epizód – már nem először – most azért jutott eszembe, mert mintha „titkos hozzászólás” lenne a Beszélőben folyó vitához Európa határairól.

Az építészet, mondják, kőbe fagyott – fába faragott, agyagból formált? – ideológia. Abban az Európában, amelynek keleti régióját oly látványosan osztja meg egy vonal, az egyik oldalán gótikus csúcsívek, a másikon hagymakupolák sok városban, vidéken még mindig meghatározó látványával.

Szabó Miklós viszont A Habsburg–Nagy-Magyar birodalom című vitacikkében (Beszélő, 1992. 17.), amelynek igen sok részletével, aggodalmával mélyen egyetértek, bevezetőben ezt is írja:

„A magyar nemzet nyugati kereszténységhez tartozása belépőjegy a nyugati világba (kár, hogy ezt a nyugati világ nem tudja), míg a pravoszláv balkániság és keletiség eleve rosszabb osztályú helyet jelent a Nyugat felé döcögő vonaton. Ismét itt egy nemzeti mítosz, amelynek semmi valóságos tartalma nincsen.” (Kiemelés: L. I.)

És ezt: „A kiindulópont a volt népi demokráciák rangsorolása aszerint, hogy a középkorban és a kora újkorban a nyugati kereszténységhez tartoztak-e, vagy a kereszténység keleti, ortodox változatához. Az »előfölvételisek«, a »visegrádi hármak« a térség »elit« országai, valamint a felbomló Jugoszlávia katolikus népei: a horvátok és a szlovének. Az ortodox balkániak helye valamiféle hátsó udvar.”

Csakhogy: nem könnyű kellő érveket fölhozni az ellen, hogy a polgárosodás, a kapitalizmus kezdeteinél ott a reformáció, a protestáns etika; hogy az embernek, az egyénnek az a személyes méltósága, felelőssége a saját erkölcsi és gazdasági állapotáért, individuális létének minőségéért, ami a tőkés termelés és a polgári kultúra és demokrácia alapja, a legerősebb a protestantizmus, és a leggyöngébb az ortodoxia térségében (ergo, e szempontokból középütt terül el a mai Róma, illetve a Vatikán lelki terrénuma).

Az természetesen megengedhetetlen, ha ezt a felosztást – amely csak részben, de nem kis részben értelmezhető földrajzilag is – sovén véleményalkotás, kategorizálás tárgyává tesszük, történelmi felsőbb- és alsóbbrendűséget vezetünk le belőle. Történeti tények, fejlődési eltérések, elágazások, gazdasági-társadalmi változások és stagnálások vagy éppen visszaesések okait és motívumait kutatva azonban ez a hármasság figyelmen kívül ma sem hagyható, elutasítóan nem tehető tabutémává; nem minősíthetőek az erre vonatkozó vizsgálódások és vélekedések eredendően, hibás premisszákból következően hamisaknak. Miközben persze konkrétan, adott tartalmukban lehetnek tévesek.

2. Véltem volna, hogy Szabó Miklósnak, a vita hevében, a tolla azért csak egyszer „szaladt el”, indulatában-siettében csak ebben az egy, föntebbi témakörben galoppírozta el magát. Tovább olvasva azonban a cikkét, legalább ennyire meghökkentett egy odavetett véleménye Kárpátalja ügyében: „Ukrán lakosai ugyan miért divergálnának el az ukrán anyaországtól…” (Kiemelés: L. I.)

Ama kicsiny földcsücsök dolga-sorsa, ahol 1945 óta a (volt) szovjethatalom bent kívánta tartani erős öklét a Közép-Európa geopolitikai ütőkártyájának tartott Kárpát-medencének legalább a felső szegélyén, roppant szerteágazó és bonyolult. (Egyébként: maga az, hogy a második világháború végén Sztálin annyira ragaszkodott egy ilyen, eredetileg területileg nagyobbnak szánt közép-európai hídfőálláshoz, azt bizonyítja, hogy ekkor még aligha mertek gondolni a térségben tartós katonai megszállásra…)

Nem térve itt most ki arra, hogy e kicsiny Kárpátalját – mi már csak nevezzük így – ki mindenki birtokolná még szívesen az éppen függetlenné vált, birtokon belüli Ukrajnán kívül, pusztán a fentebb idézett félmondathoz fűznék reflexiót.

Kezdve ott, hogy az, amit úgy nevezünk: „ruszinkérdés”, eléggé zűrös, és bár nagy irodalma van, ez sem oszlat el minden történeti-etnikai homályt. Azt azonban, hogy a nagy szláv tenger középvidékén él egy népesség, amely többé-kevésbé érvényesülő ruszintudattal, identitással rendelkezik, és ennek számottevő nyelvi és néphagyománybeli alapja van, én nem vitatnám el. (Külön árnyalja persze a kérdést egy ugyancsak vallási tényező: hogy ugyanis a ruszinok görög katolikusok, és nem ortodoxok, miközben természetesen a görög katolikusok még e térségben sem mind ruszinok.)

Az már a Kárpátalján érvényesített, szigorúan geopolitikai, stratégiai jellegű szovjet érdek alátámasztásául szolgált, hogy évtizedeken át tagadták – Moszkvából kiindulva – a ruszinság létét. Őket legföljebb holmi „nyugatukrán” színfoltnak, dialektusnak vagy még annak sem ismerve el. így eshetett, hogy míg Szlovákiából látszatra eltűnt ez a nemzetiség, Magyarországon viszont – meghökkentő módon – még csak nem is ukránná, hanem szlovákká minősíttettek át (!). S viszonylag szuverén ruszin vallási és kulturális élet – mit tesz Isten! – Tito Jugoszláviájában s az észak-amerikai ruszin emigrációnak köszönhetően maradt fenn. Ma viszont az egész Északi-Kárpátok táján észlelhető némi ruszin újjáéledés.

Magunk, merthogy ők valának a Fejedelem leghűségesebbjei, szerettük a ruszinokat „Rákóczi népének” is nevezni. (Ortutay Gyula e rímen írt róluk tanulmányt.) Közben viszont a mai Magyarországon kis szórványaik asszimilációja igen erős. Ha az iménti elnevezésben van is romantikus túlzás, most újra eleve ukránoknak minősíteni őket? Ez olyan látszatot kelt, amire alighanem maga Kijev sem tart igényt. Legyen csak joguk, módjuk ruszinoknak, huculoknak, goráloknak e térségben elkülönülni szlovák, lengyel, ukrán rokonságuktól.

Közben persze a szovjet „Kárpátontúli Területekre” igen sok valóban ukrán, valamint orosz és más nemzetiségű szovjet állampolgár is betelepült. Ami most már őket illeti, az azért kérdés, hogy ha a körülmények úgy hoznák, akkor egy népszavazáson ők ugyan a mai Ukrajnát választanák-e – vagy szívesen vennének valami utat-módot, hogy közelebb kerülhessenek az általuk már sok-sok kishatárátlépés (?) révén előbb Nyíregyházáig, majd már Budapestig, Szegedig, Szabadkáig, Belgrádig, Bécsig megismert „Európához”. Erre biztatni, bujtogatni, ezzel áltani őket: veszélyes, megengedhetetlen. De azt állítani, hogy ez bizonnyal az eszük ágába se juthat?

• Vita