Zombori Péter

Nyomtatóbarát változat

Nem érdektelen azonban megvizsgálni a valós helyzetet, és a tények alapján reálisabb képet kialakítani. Ezt a célt tűzte ki az a projekt (vizsgálatsorozat), amelyet a szovjet kormány kérésére a bécsi székhelyű Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) végzett 1990 során, és amelynek eredményeit ez év május 21–24. között egy Bécsben tartott nemzetközi konferencián tette közzé, A vizsgálatok eredményei a közvélemény számára talán első látásra meglepőnek tűnnek, bár szakmai körökben egyáltalán nem voltak váratlanok.

A Csernobil-projekt


A projekt elsősorban arra a kérdésre keresett választ, hogy jelenleg a szennyezett területen élő lakosságot milyen mértékben fenyegeti veszély a sugárzás következtében, a korábban hozott intézkedések helyesek voltak-e, és milyen további intézkedések lennének indokoltak az esetleges jövőbeni egészségkárosodások megelőzésére. A kutatók azt is vizsgálták, hogy az elmúlt időszakban elszenvedett dózisterhelés szovjet részről történt hivatalos mérése-becslése korrekt volt-e, és hogy az érintett területek népességének egészségügyi állapotában jelenleg kimutatható-e, illetve a jövőre vonatkoztatva prognosztizálható-e statisztikailag szignifikáns romlás.

A projekt végrehajtásáért a NAÜ által létrehozott Nemzetközi Tanácsadó Bizottság (International Advisory Committee, IAC) volt felelős, ennek elnökévé azt az Itsuzo Shigematzu professzort választották, aki a japán Sugárhatások Kutatása Alapítvány (Radiation Effects Research Foundation) igazgatójaként évtizedeken át vezette a hirosimai és nagaszaki bombatámadások sugár-egészségügyi hatásainak vizsgálatát. A több mint egy évig tartó munkában 25 ország és 7 nemzetközi szervezet több mint 200 szakembere (Magyarországról a KFKI és a Sugárbiológiai Kutató Intézet négy munkatársa, köztük a cikk szerzője) vett részt, akik az alábbi témákban igyekeztek képet alkotni a valós helyzetről:

– a környezetszennyeződés jelenlegi mértéke, a kihullott radioizotópok (elsősorban a cézium–137) térbeli eloszlása és a szennyeződés koncentrációja a fontosabb környezeti közegekben (talaj, levegő, növényzet, víz és élelmiszer);

– az érintett területen élők által elszenvedett dózisterhelés és a teljes élettartamra (70 év) becsült várható dózis;

– a lakosság egészségügyi helyzete, különös tekintettel azokra a betegségekre, amelyek már jelenleg és még inkább a jövőben összefüggésbe hozhatók lennének a sugárzással;

– az eddig hozott és a jövőben várható, a népesség sugárterhelésének csökkentésére irányuló intézkedések.

Mivel a projekt – időbeli, anyagi és egyéb korlátai miatt – nem ismételhette meg mindazt az irdatlan méréshalmazt, amit a szovjet szakintézmények az elmúlt években elvégeztek, az IAC a következő kettős metodikát követte:

1. Felkért külföldi szakértők (általában nemzetközi szervezetek tagjai) átvilágították az egyes szovjet szakintézmények (kutatóintézetek, kórházak stb.) mérési, adatelemzési módszereit, az egyes adatbankok állományát, azt vizsgálva, hogy a Szovjetunióból származó adatok mennyire megbízhatóak, továbbá

2. független szakértőkből álló nemzetközi csoportok végeztek helyszíni radiológiai méréseket, valamint orvosi vizsgálatokat, és a szennyezett területeken vett mintákat a világ különböző laboratóriumaiban elemezték. (Mintegy 50 ilyen „misszió” tevékenykedett 1990 nyarán és kora őszén Belorusszia, Ukrajna és az Oroszországi Föderáció területén.)

Nem hazudtak!

Mik is tehát ennek a projektnek a következtetései? Érdemes idézni a NAÜ által május 24-én kiadott sajtóközlemény fő megállapításait:

– míg a cézium- és plutóniumizotópok felületi koncentrációjára adott szovjet becslések általában helyesek, a stronciumra vonatkozó adataik túl nagyok;

– az ivóvízben és a legtöbb élelmiszerben a radionuklidok koncentrációja a nemzetközi forgalmazásra vonatkozó korlátok alatt van, sok esetben egyszerűen kimutathatatlan;

– a népességi dózis becslésére alkalmazott hivatalos szovjet metodika helyes, bár a biztonság irányába kissé túlzó;

– miközben számos általános egészségügyi problémával találkoztak a projekt orvos tagjai, és a baleset lélektani következményei (félelem, szorongás, fokozott idegesség) nyilvánvalóak voltak mind a szennyezett terület, mind a kontrolltelepülések lakóinál, a sugárzással közvetlenül összefüggésbe hozható egészségkárosodásra bizonyítékot nem találtak;

– a szakértők rendelkezésére bocsátott egészségügyi statisztikai adatokból nem lehetett szignifikáns növekedésre következtetni a leukémia és egyéb rákos megbetegedések tekintetében, bár ezek gyakoriságának a jövőbeni növekedését nem lehet kizárni;

– a gyermekekre hivatalosan közölt pajzsmirigydózisok alapján valószínűsíthető, hogy ezek között a gyermekek között a pajzsmirigy-daganatos megbetegedések száma kimutathatóan nőni fog, ezért ezen csoport rendszeres vizsgálatára és gondozására kiemelt figyelmet kell fordítani;

– bár a szovjet hatóságok intézkedései a lakosság védelme érdekében általában megfelelőek és a nemzetközi irányelvekkel összhangban levők voltak, bizonyos múltbeli, illetve tervezett jövőbeni lépések (pl. kitelepítés és élelmiszer-korlátozás) túlzóknak, csupán sugárvédelmi szempontból indokolatlannak tűnnek.

A projekt tehát igazolta a szovjet mérések, adatelemzések és a hozott ellenintézkedések helyességét, azt inkább a biztonság irányába csúszó túlzásai miatt bírálva. A kétségtelenül meglévő lelki-tudati zavarokon túl nem találtak olyan egészségkárosodást, amely a csernobili baleset okozta sugárzásnak tulajdonítható, és a jövőben várható hatások tekintetében is nagyon óvatosan fogalmaz a jelentés.

Politika, kitelepítés


Miközben a szakma egyetértőleg vette tudomásul a jelentés következtetéseit, a projektet több oldalról is hevesen bírálták. Még el sem hangzottak a konferencián a végső összegzések, Garri Kaszparov sakkvilágbajnok a „Csernobili Segély” nevű társadalmi mozgalom vezetője egy New Yorkban, az ENSZ székhelyén összehívott sajtóértekezleten támadta a jelentést, azzal vádolva a NAÜ-t, hogy az atomenergia további hasznosításában való érdekeltsége miatt torz és részrehajló vizsgálatot folytatott az ügyben. Az érintett szovjet tagköztársaságoknak a konferencián jelen levő hivatalos képviselői (elsősorban a leginkább érintett belorussziai delegáció) is fenntartásukat hangoztatták a NAÜ szerintük túlzottan optimista következtetéseit illetően, és olyan saját kutatási eredményekkel és egészségügyi statisztikai adatokkal álltak elő, amelyek a sugárzás okozta szignifikáns egészségkárosodásra utaltak. A sajtó képviselői pedig azt kérték számon a projekten, amit az nem vizsgált: mi a helyzet a kitelepített lakossággal és a „likvidátoroknak” nevezett, a baleset utáni mentesítésben részt vevő munkásokkal?

A konferenciát követő sajtótájékoztatón a legkényesebb helyzetbe kétségtelenül az egészségügyi vizsgálatokat irányító amerikai F. A. Mettler és az ellenintézkedések elemzését végző dán P. Hademann-Jensen került. Mettler doktor azzal utasította vissza a tagköztársaságok képviselőinek bírálatát, hogy a konferencián általuk váratlanul előadott meglepő statisztikai adatokat (amelyek felületes betekintés alapján is hemzsegnek a következetlenségektől, tele vannak nehezen magyarázható és Csernobillal semmilyen összefüggésbe sem hozható fluktuációkkal) az orvoscsoport látogatása idején nem hozták a szakértők tudomására.

Arra a – sokszor meg sem fogalmazott, de a háttérben ott munkáló – feltételezésre, hogy a NAÜ-t az atomenergetikában való érdekeltsége befolyásolta a következtetéseiben, frappáns választ adott az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és a Nemzetközi Vöröskereszt jelen levő képviselőinek hozzászólása: ezeknek az atomiparban nemigen érdekelt nemzetközi szervezeteknek az elmúlt években folytatott független (bár kisebb léptékű) vizsgálatai teljes mértékben alátámasztották a projekt következtetéseit.

A megfigyelőben óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy az ügyben „magasabb” politikai szempontok munkálnak. Még javában tartott a konferencia, amikor a résztvevők kézhez kapták az Izvesztyija 1990. május 21-i cikkének kivonatát. Ebben egy frissen elfogadott törvény intézkedik a csernobili baleset áldozatainak kárpótlásáról. A törvény, amelyet hosszú idő óta először vita és ellenszavazat nélkül fogadott el a szovjet parlament, a projekt által túlzónak talált intézkedési szinteket tovább süllyesztette, egyebek mellett előirányozva mintegy kétszázezer ember kötelező áttelepítését. Mindez a projekt ajánlásainak nyilvánosságra hozatala előtti napokban történt. Akik a törvényt fogalmazták, vélhetően tudtak a szakértői jelentés következtetéseiről, akik megszavazták, valószínűleg nem. A jelentés ismeretében úgy tűnik, hogy ez a rendelkezés rendkívül népszerű lesz, bár sugárvédelmi szempontból indokolatlan. Mint azt J. Jovanovich professzor a kanadai Manitoba Egyetemről megjegyezte, az USA Colorado államának lakosságát ki kellene telepíteni, ha az Egyesült Államok törvényhozása hasonló intézkedési szinteket fogadna el, pusztán annak okán, hogy a természetes (földi és kozmikus eredetű) háttérsugárzás éves dózisjáruléka az említett szinteket meghaladja. Az is elhangzott a konferencián, hogy a Föld össznépességének dózisterhelését hatékonyan lehetne csökkenteni, ha az indiai Kerala állam tengerparti területein élő több százezer embert a kiürített Csernobil környéki településekre telepítenék át, mivel a keralai magas tóriumtartalmú monacitos homok lényegesen magasabb dózisterhelést jelent (immáron évezredek óta, kimutatható biológiai hatás nélkül), mint a lassan, de (30 év felezési idővel) biztosan csökkenő csernobili radioaktív szennyeződés.

A megfigyelők szerint a szovjet hatóságok tervezett kitelepítési akciójában több a propaganda, mint a racionalitás.

Az erre szánt összeg alighanem ésszerűbben hasznosítható lenne a népegészségügyben, többek között a szennyezett területen élők körülményeinek javításában. A tervezett akció: eső után köpönyeg – ráadásul felesleges is.

• Környezet