Örkény Antal

Nyomtatóbarát változat

Manapság legalább annyira népszerű szidni az SZDSZ-t, mint a kormányt, a kisgazdákat, a tv-híradót vagy a bürokrácia tehetetlenségét. Az emberek egyre többször csak legyintenek az SZDSZ (meg a többi párt) nevének hallatára, a sajtóban elszaporodtak a pártot ért különböző politikai és értelmiségi bírálatok, vihar előtti csendet jósolnak a közvélemény-kutatások baljós előrejelzései a választói magatartások alakulásáról. Mégis a „régi szép állampárti időkre” emlékeztetett az a hirtelenség és homályosság, ahogy kipattantak a párton belüli ellentétek. Mit csinált ilyenkor az ember régen? Spekulálni kezdett, tartalomelemzés alá vette a sajtót, megpróbált a sorok mögött olvasni, esetleg felhívta beavatottabb barátait, és végül elolvasta a Beszélőt. Ez a kelet-európai hagyomány nehezen adja meg magát.

Ezért is volt annyira meglepő és szomorú olvasni három, általam nagyon tisztelt SZDSZ-képviselő helyzetelemző értékelését a Beszélő legutóbbi számában. Miközben a demokratikus és plurális politikai nyilvánosság máig élő hiányosságai miatt sokan talán nem is tudták hirtelen felmérni, milyen komoly válság elébe néz az ország az SZDSZ válságával, a Beszélő lehetett volna az autentikus forrás az események megértésében. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy a parlamenti választások második legnagyobb pártja került kritikus helyzetbe. Akik kritikusan szemlélik a kormánykoalíció által képviselt politikai programot és jövőképet, azok mindennapi politikai biztonságukat érzik meginogni.

Az olvasó azt várta volna, hogy a Havas–Kőszeg–Solt-elemzésből a válság okairól kap átfogó képet. Amit helyette kapott, az a párt válságának egyfajta megjelenítése. Tényszerűen vajmi keveset tudok a párton belüli történésekről. Így amit el szeretnék mondani a cikkhez kapcsolódva, az sokkal inkább a párt és vezetésének külső szerepvállalásáról szól, és arra a kérdésre keresi a választ, vajon tényleg elolvadt volna-e mára ez a szimpátia, ami az SZDSZ-t sikerre vitte? És ha igen, miért?

Kiinduló állításom az, hogy az SZDSZ-t nem elsősorban konzekvens liberalizmusa tette népszerűvé a rendszerváltás pillanatában. Sokan és sokszor megfogalmazták az elmúlt időszakban, hogy a politikai rendszerváltás során az emberek sokkal inkább a régi rendszerrel való szakításra és egy végig alig gondolt más életre szavaztak, semmint valóságos politikai programokra. Ez persze nem jelenti azt, hogy a választókat ne konkrét vágyak és igények mozgatták volna, amikor a rendszerváltás mellett voksoltak, de mindez semmiképpen nem állhatott össze egységes és konzisztens nézetrendszerré. A párt vezetői és a cikk szerzői ma mégis meglepődnek, azon, hogy milyen kevéssé találhatók a párt tagjai között meggyőződéses liberálisok. Az SZDSZ tagjai fejében – lehet, hogy elítélhető módon – kavarognak a „reformer, a tekintélyelvű és a nemzeti liberális eszmék”. De mivel az emberek nemigen lettek sem liberálisabbak, sem antiliberálisabbak, sem nemzetibbek, sem kozmopolitábbak, sem vallásosabbak, sem ateistábbak, mint 1989-ben voltak, és mivel látható módon – másképp a szerzők maguk is megállapítják – kialakult egy stabil sokszázezres választói kör az SZDSZ körül, akik még most is az SZDSZ-től várják a valóságos változásokat, a pártnak e csoportokkal szemben súlyos felelőssége van.

Sőt, továbbmegyek. A szerzők számomra talán legfájdalmasabb megállapításukban úgy vélik, nincs mód arra, hogy a párt szervezetei eljussanak a munkavállalók mind nehezebben élő és ezért a politikától elforduló tömegeihez. (És mondják ezt a Beszélő szerzői, akik sokkal nehezebb időben el tudtak jutni a társadalom legkiszolgáltatottabb és legelzártabb csoportjaihoz.) A szerzők sem gondolhatják komolyan, hogy bármely párt végleg lemondhat a lakosság nem szavazó harmadáról. Véleményem szerint egy liberális pártnak nem kell feladnia saját elveit ahhoz, hogy vonzó programot kínáljon azok számára, akiknek ma a szociális biztonság, a megélhetés, a minimális érdekképviselet fontosabb, mint maguk a tiszta liberális eszmék. Különösen, ha ezeknek a csoportoknak a képviseletére Magyarországon semmilyen más szervezet nem tesz kísérletet.

Mindez azonban megköveteli, hogy a párt azokat a célokat, amelyeket vall, markánsan és következetesen képviselje. A választók csak így tudnak azonosulni bármilyen politikai szervezettel. Az elmúlt időszak közvélemény-kutatásainak egyik legfontosabb megállapítása az volt, hogy míg az emberek politikai aktivitása, illetve politizálási hajlandósága nem csökkent egyértelműen, addig az átlagember tisztánlátása semmit sem javult. Az 1970–1980-as évek szociológiai elemzései Kelet-Európában, és különösen Lengyelországban kimutatták, hogy az államszocialista társadalmakban a közvélemény binális társadalomképet alakított ki a társadalmi különbségek érzékelésében. Az „ők” jelentették a hatalmat gyakorlók körét, és a „mi” mindazokat, akiket elnyomtak. A mostani adatok azt jelzik, hogy ez a sematizáló nézetrendszer alig változik. Mindez az SZDSZ-re nézve is nagyon fontos következményekkel jár, nevezetesen hogy nem sikerült az emberekkel elfogadtatni politikai elkülönülésének lényegét és jellemzőit.

A párt politikai arculatának ellentmondásait tükrözi a szerzők politikai bizonytalansága is. Havas–Kőszeg–Solt egyszerre beszélnek a választókról és pártokról, hatalomról és elvekről, miközben nem tisztázzák maguk számára, miért is szálltak be ebbe a politikai ringbe. Vajon a hatalomért, a többi párt kiszorításáért vagy megnyeréséért, vagy a még ma is rájuk szavazók érdekeiért és boldogulásáért harcolnak? És vajon a kiút kinek a kiútja? Ebben a káoszban mintha a párt legfőbb elvi alapja, a liberalizmus programja sem lenne annyira megkérdőjelezhetetlen már. Hiszen a kiüt a szerzők értelmezése szerint a parlamentben ülő pártok egymással való egyezkedésének tűnik, ahol az SZDSZ számára jó taktikai érzékkel lehet majd zanzásítani egy kis szociáldemokráciát kis konzervativizmussal, kis nemzeti elemmel, mindezt leöntve kozmopolitizmussal és liberalizmussal. Ez a politikai játszma hasznos lehet a parlamenti székek átrendezésében, de ne higgye senki, hogy bármi köze is van a választókhoz. Hiszen az is kérdéses napjainkban, hogy a kiválasztott szövetségesek bármelyike mögött állnak-e választók.

Az a tökéletes logikai és politikai képtelenség pedig szinte már fel sem tűnik, hogy mivel a Fidesz – mellesleg a politikai közélet egyetlen másik liberális pártja – mostanában nem látszik érdekeltnek az SZDSZ-szel való szövetségben, a szerzők rövid úton leírják a liberális pártok egységes fellépésének lehetőségét. (Megjegyzem: a mostani, elsősorban az SZDSZ-t, de másrészt az egész ellenzéket érintő válságon a Fidesznek is el kellene gondolkozni.)

A cikk (és talán a párt) legsúlyosabb ellentmondásának azt érzem, hogy a Havas–Kőszeg–Solt által végigjátszott politikai puzzle-ban a szerzők pont egy olyan állampártként működő politikai struktúrába kívánnak beszállni, melynek mint ellenzék egykor bedobták a törülközőt (illetve pontosabban amellyel szemben a kesztyűt felvették). Ebben a játszmában azonban az elveknek nincs helyük, csak a miniszterelnök élő sakkjátszmájának és paternalizmusának, valamint a politikai pártok üres birkózásának.

Véleményem szerint az SZDSZ kirobbanó induló sikere liberális radikalizmusa mellett abból fakadt, hogy a párt célkitűzéseit hiteles emberek képviselték, hiteles gondolatokkal, hitelesen megfogalmazva. Ez volt az az erő, mely sikerre vitte a pártot akár a négy igen-es népszavazáson, akár a parlamenti választásokon. Akik valamennyire is ismerték azokat az embereket, akik a kialakuló SZDSZ köré tömörültek, aligha hihetik ma, hogy hirtelen mindenki megváltozott és kifordult volna önmagából. Azt is nehéz lenne állítani, hogy a hatalom bolondította volna meg a párt vezetését, hiszen ellenzéki pozíciójukban éppen a hatalmat alig gyakorolhatják. (A továbbélő hitelesség maradékát tükrözi az a politikai közéletünkben ritka, őszinte hang is, ahogy a válság tényét a pártvezetés bejelentette). Sokkal inkább arra gyanakszik az aggódó kívülálló, hogy kicsúszott a talaj az SZDSZ-t vezető emberek lába alól, elfáradtak, homályosul látásuk, és hogy a mindennapi politizálás nem túl gusztusos, embert és rációt felőrlő rutinjában lassan nem marad idejük elgondolkozni azon, kik is voltak ők, mint egykori ellenzék, és hogyan is szerettek volna élni és dolgozni egykor.

Ezért inkább politikai közéletünk szomorú eredményének tudom be, hogy épp az elveikért mindig kiálló szerzők kényszerülnek számomra elfogadhatatlan engedményekre. És talán ők sem gondolják komolyan, hogy Jászi Oszkár Országos Polgári Radikális Pártja nem ér fel egy arctalan és mindenki kegyeit kereső tömegpárttal.

Nem a koherens elvi program okozta a párt csökkenő népszerűségét, hanem az a tény, hogy vezetői ezeket a célokat egyre kevésbé voltak képesek eladni a súlyos mindennapi gondokkal küzdő és csalódott szavazók körében. Ezt megkerülendő a párt egyre inkább a konzervatív-jobboldali pártokkal bonyolódott parttalan vitákba. Rá kell azonban döbbenni, hogy ellenfelei alkalmatlanok a civilizált ideológiai diskurzusra. Ugyanakkor, bár a társadalom is belefáradt az ideológiai vitákba, továbbra is óriási és kihasználatlan az emberekben meglévő antinacionalista, antiautokrata, antiklerikális, antietatista potenciál. Ezeket az erőket és szimpátiákat kell az SZDSZ-nek mozgósítani egy olyan platformmal, amely a minimális liberalizmus konszenzusán alapszik. Ehhez pedig egyetlen szövetséges található ma a politika porondján, a Fidesz.

Az országgyűlési választásokig két és fél év van még hátra – ahogy a szerzők írják. Erre a pártnak lehet már készülnie. De addig is néhányunknak túl kell élnünk az előttünk álló nehéz időszakot. Mert „kiürült” országban nem lesz választás sem.

• Vita