Rakovszky Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Rakovszky Zsuzsa: Nagyon erős zenére nagyon nehéz szövegek nagyon drámai előadásban – ezt hallottam. A műfajt nehéz meghatározni, de az ötlet Hobótól eredt, ő választotta a verseket. Melyik volt az első vers, amit kiválasztott?

Hobo: Nem úgy készült ez, hogy egy bizonyos esthez verseket válogattam. A saját problémáimra kerestem választ József Attilánál, ahogy mondjuk, a Bibliában keres választ az ember. Én világéletemben csavargó voltam, ha nem is szó szerint, de annak tartottam magam, csak így tudtam elviselni azt, hogy útlevél híján nem mehettem sehova, évtizedeken át. Így a „csavargóköltészetet”, Villont, Faludyt, Alan Ginsberget sokat forgattam, József Attilától önkéntelenül „A nagyvárosokat sehogy sem tudom elfeledni” és a „Nagy városokról beszélt a messzi vándor” kezdetű verseket választottam először, mert ezek nekem a nagyvárosokról beszéltek.

Rakovszky Zsuzsa: Így egy furcsa József Attila-kép bontakozik ki: a „csavargóságot” csakugyan érzi az ember.

Hobo: Nem azért van ez, mert mi most egy ismeretlen József Attila-kép megrajzolásával akarjuk az ő mítoszát fönntartani vagy őmellette kiállni. Hanem mert ezek a versek adtak választ a mi problémáinkra, arra, ami itt folyik körülöttünk.

Rakovszky Zsuzsa: A kiválasztott versek egyrészt a nagyon fiatalkoriakból, másrészt az egészen késői tragikus élethelyzetet, életérzést hordozó versekből valók. Ezek fejezik ki a saját problémáit és a kortársaiét? Úgy érzi?

Hobo: Nem merek én profetikus szerepet vállalni, még a szubkultúrában sem. És nem tragikus, önfeladó jellegű ez a műsor, nem visszavonulásra biztatja az embereket. Nem a régi időket éljük, nem is állunk győzelemre, de nem is vesztettünk még. Ahogy a „Légy ostoba!” című versben van: „Bár nem győzhetsz, nem is lehetsz te vesztes / Légy oly ostoba, mint majd a halál.” Ez egy pimasz kihívás, ami az életben lévőknek szól. Így gondolom.

Rakovszky Zsuzsa: Olyan szerzőhöz fordultak, aki épp most nem „divatos” az irodalomban. A politikában meg még annyira se.

Jordán Tamás: Az önálló estek meg a különféle irodalmi műsorok általában szörnyűségesek. Ennek csak akkor van értelme, ha a közreműködők saját magukról beszélnek, másképp nincs olyan összeállítás, ami érvényes lenne. Szó sincs József Attila-őrületről. Hogy ilyen közel áll hozzánk, nyilván azt jelenti, hogy sok kérdésünkre ő fogalmazza meg a legpontosabb választ. Semmi másról nincs itt szó. És hogy Hobo, Földes László akar-e magáról beszélni, vagy nem. Ez volt a mi szerződésünk alapja, hogy az ő kérdései, amiket föltett magának, és amelyekre József Attilában találta meg a választ, minél pontosabban legyenek a színpadon artikulálva. Ebben segítettünk neki többen is. Ami meg a politikát illeti: József Attila úgy politizál minden sorával, hogy számot vet saját magával, hogy felelős minden gondolatáért. A mai világban a politizáláshoz ez a bátorság kellene, de senki nem vállalja. Hogy először mindenki nézzen szembe önmagával. Ez volna a bátorság, de ezt a politikusok nagy része nem teszi meg. Nekem eszem ágában sincs politizálni. Ezek a versek, ez az anyag alkalmas arra, hogy saját magunkról elbeszélgessünk. A kérdések mindig ugyanazok. Hogy ki vagyok én? Miért születtem? Van-e Isten vagy nincs? Hol a kisgyerek, aki valamikor olyan tisztán megvolt? Milyen a kapcsolat köztem és a világ között? Hogyan találjam meg a helyemet, és ki segít nekem ebben? József Attilának minden sorában erről van szó, nekem ezért olyan fontos költő. Egykettőre öreg leszel, ő harminckét éves korában halt meg, én nemsokára dupla annyi leszek, de még akkor sem fogom tudni a választ ezekre a kérdésekre. Maguk a kérdések viszont hála istennek egyre pontosabban fogalmazódnak meg.

Hobo: És fantasztikus, hogy volt valaki, aki mindezt megírta helyettünk úgy, hogy az érvényes ebben az iszonyú korban is, amiben élünk, ebben a hihetetlenül pitiáner és alantas világban. És ha az ember létrehoz valamit, ahogy mi ezt az előadást, az őrá is visszahat: én egy más emberként jöttem ki ebből a dologból. Akkora pokoljárás volt, amíg rájöttem, hogyan lehet annyira megtisztulni, annyira alázatosnak, dühösnek és szabadnak, féktelennek és pimasznak és bohócnak lenni, amennyire ezek a versek megkövetelik. Álmomban nem hittem volna, hogy én ezt meg tudom csinálni. Másrészt nem is hittem volna, hogy ennyi rétegből áll egy vers. Ha az ember csak azért olvassa, hogy gyönyörködjék benne, nem érti meg olyan mélyen, mint amikor megpróbálja mások számára is közvetíteni. Verset szépen mondani én nem is nagyon tudok, sose tanultam, de nem is az a dolgom. Én közvetíteni szeretném azt, ami ezekben a versekben benne van. Elképesztő gyönyörűségeket lehet fölfedezni bennük, ha az ember beleveti magát, és azt mondja, föladom magam, hagyom előtörni magamból mindazt, amit a versek kihoznak belőlem.

Amikor hozzákezdtünk ehhez a műsorhoz, fölvetettem azt a problémát Tamásnak, hogy én igazából még életemben nem mondtam verset. Énekelni mondjuk énekeltem egypárat. Mostanában kezdtem csak Jim Morrisont, Alan Ginsberget mondani, ezek is nagyon nehezek, de másfajták, rock and roll szlengben vagy szürrealista, netán kábítószeres világban mozognak. Tamás megnyugtatott, hogy a versek majd elmondatják magukat általam.

Hát én eleinte sok mindent nem értettem, többek között ezt sem. Hogy hogyan juthatok én el odáig, hogy ezek a dolgok csak úgy kijöjjenek belőlem, a szakmai hiányosságaim és egyéb problémáim ellenére? És még ma sem tudom megmondani, hogy ez hogyan történik. Azt viszont tudom, hogy ezek a versek annyira hatottak rám, a lelkem legmélyében, hogy még az emberekkel való viszonyomban is egy csomó dolgot megváltoztattak. Olyan dolgokat vettem magamon észre ebben a tíz hónapban, amióta Tamással és Mártha Pistával dolgozunk, amiknek nagyon örülök: hogy mostanában több bennem a szeretet és a megbocsátás. Nyáron az életem egyik legsúlyosabb problémáján jutottam túl, egy olyan helyzeten, amelyikben én nehéz szoktam lenni, mint a kő. Egy vagy két évvel ezelőtt sokkal nehezebben tudtam volna csak túljutni rajta. Most viszont úgy gondolom, hogy igenis van szeretet és megbocsátás, és másokkal szemben az ember nem lehet mindig olyan szigorú, mint amilyen magával… Sőt, akár magával is lehet néha valamiben elnéző, miközben más szempontból meg abszolút szigorú.

Rakovszky Zsuzsa: Mártha Istvánt, a zeneszerzőt csakugyan „életveszélyes fenyegetésekkel” kellett rávenni a munkára, ahogy Hobo az előadás színlapján állítja?

Mártha István: Ez talán túlzás, de tényleg nehezen indul neki az ember egy ilyen munkának. Először is, én gyűlölöm azt a megfogalmazást, hogy én „megzenésítek” egy verset. Ez nagyon veszélyes feladat, tudniillik a verstől nagyon sokat el is lehet venni a zenével. Hozzá is tudunk adni, de elvenni is el tudunk belőle. És mindez csak a munkafolyamatban derül ki: hogy mennyire voltunk alázatosak, mennyire értettük meg a verseket. Ráadásul, úgy érzem, vannak a zenei szakmának különféle beidegződései, mondhatni, dogmái, amelyek eleve meghatározzák, milyen stílusban lehet hozzányúlni egy bizonyos „nemzeti” költőhöz, Adyhoz, Aranyhoz például… Ehhez kellett tulajdonképpen a sok idő…, hogy lelkileg túltegyem magam azon, hogy én most József Attilához fogok hangokat kreálni… hát hogy jövök én ehhez? Másrészt el kellett döntenem, melyik az a zenei stílus vagy stílusok, amelyikkel meg tudom közelíteni. És hosszas vajúdás után úgy határoztam, hogy József Attilából fogok kiindulni, és levetem azokat a skrupulusokat, amelyek a főiskolán meg a szakmában belém idegződtek, és olyannak csinálom meg a zenét, amilyennek a verseket érzem. Különböző zenei stílusokat kerestem a különböző versekhez: van olyan, amelyik valcer- vagy tangózenét kíván, van olyan, amelyik recitativót vagy egy fél szimfonikus költeményt. Majd megpróbáltam egy ívet adni az egésznek, és így egy fura monoopera-szerűség lett belőle, ami először lemezen, a „Magyarország messzire van” című lemezen jelent meg. Azután jött Jordán Tamás és a színpadi adaptáció, ami megint egy másfajta világot tárt föl ezeken a verseken keresztül. Tehát én is szemtelen és pimasz voltam, mert bizony nem érdekelt, hogy milyen zenei stílussal nyúlok hozzá… úgy akartam csinálni, ahogy éreztem, és azt hiszem, ez valamennyire sikerült is.

Itt én is elmondhatnám ugyanazt, amit a Tamásék: hogy mit adott nekem József Attila… Ha nincs ez az ember, és nem találkozunk ilyenformán, akkor talán nincs elég erőm ahhoz, hogy ez alatt a fél év alatt velem történt dolgokat véghez tudjam vinni. Akkor talán nem hagyom ott a Nemzeti Színházat, és bizonyos kompromisszumokat kötök a környezetemmel. Nekem abban segítettek ezek a versek, hogy ne kössek kompromisszumot, hanem nézzek önmagámba, és úgy döntsem el, hogy merre tartsak ebben az összekavarodott világban. És nagyon sajnálom azokat az embereket, akiknek 1990-ben nem sikerült olyan biztos fogódzót találni, amilyet mi találtunk József Attilában. Ha ezt sikerül interpretálni és átadni egy színházi előadásban vagy egy lemezen, akkor azt hiszem, mi megtettük a dolgunkat.

Rakovszky Zsuzsa: A próbán úgy éreztem, az előadást elsősorban fiataloknak szánták. Nem tudom, csakugyan így van-e…

Hobo: Nekem elsősorban az volt a fontos, hogy létrehozzak valamit. Ezeket az elképesztően nehéz dalokat megtanulni, és utána lemenni a szöveg és a zene alá, aztán onnan újra följönni… mindez sokkal nagyobb élmény volt, mint kiállni velük a színpadra. De azért az nagyon nagy segítség, amikor tele van a színházterem, és látom azokat az embereket, akik valamiért eljöttek. Az nem rám tartozik, hogy miért jöttek el: a színház miatt, József Attila miatt, a zene miatt, Jordán Tamás miatt vagy énmiattam, vagy egyszerűen csak betévedtek.

Azt nem mondanám, hogy mi valamilyen meghatározott közönséget vettünk volna célba. Biztosan sokan eljönnek majd olyanok, akik különben nem szoktak színházba járni, de szeretik a rockzenét, vagy mondjuk, az én esetemben a bluest, és eljönnek azok is, akik esetleg a József Attila-i életmű melletti kiállásnak tekintik ezt. Erre számítunk, de az előadás nem ezért készült. Mint ahogy a Hobo Blues Band-nek sem egyetlen generációból kerül ki a közönsége, és nem is egyetlen társadalmi osztályból vagy rétegből… És nyilván eljön majd a Katona József Színház törzsközönsége is, merthogy a színház felvállalta ezt az előadást.

Egyébként döbbenetes élmény volt látni, milyen odaadóan dolgozott mindenki az előadásért, a hangosító, a kellékes, mindenki… Telefonáltak, ruha után rohangáltak, itt vannak a próbán éjjel kettőig, fél háromig… és nem túlóradíjért, hanem azért, mert ők is szeretik a produkciót.

Rakovszky Zsuzsa: Jordán Tamásnak is ilyen nagy élményt jelentett ennek az előadásnak a létrehozása?

Jordán Tamás: Persze, nagyon nagy élményt. Nagy élmény volt már az is, hogy lenn ültem, és néztem a fönt folyó munkát. Annyi minden történik minden másodpercben, és ha abba még bele is szólhat az ember, az még több emóciót jelent. És ahogy a számok szólnak, és Laci mondja meg énekli a József Attilákat, szinte minden vers, amit én nagyon jól ismertem, bármelyik pillanatban új értelmet kaphat egy hangsúlytól, amire én nem is gondoltam volna. És borzasztó kíváncsi vagyok, hogy mit fog szólni a közönség. Mert való igaz, hogy József Attila most egy kicsit bajban van, bár én inkább azt mondanám, hogy az emberek vannak bajban… szóval elég szomorú dolog. Nem is haragszom, inkább tele vagyok aggodalommal, hogy ilyen a világ. Mindez idővel a helyére kerül majd, csak az sajnálatos, hogy akadnak emberek, akik nem ismerik József Attilát, és mégis ítélkeznek. Nagyon kell őket sajnálni, meg kell próbálni őket szeretni valamennyire, és segítséget adni ahhoz, hogy világosabban lássanak ebben az ostoba világban, amelyben most élünk. Ehhez talán ez a műsor is hozzájárul majd egy kevéssel.

• Kultúra