Rakovszky Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

A regény alföldi szlovák környezetben és javarészt a tízes–húszas években játszódik – noha visszatekint a századvégre, és előrefut a negyvenes-ötvenes évekre, sőt, a nyolcvanas évek végére –, akár történelmi regénynek is nevezhetjük. Teljes egészében fikció vajon, vagy fölhasználtál hozzá valamiféle dokumentumokat, esetleg élőszóban továbbhagyományozódott történeteket?

Igen, fölhasználtam, sőt, főleg nem is „továbbhagyományozódott” régi, hanem bennem élő, újabb történeteket. Mégis teljes egészében fikció, hiszen a könyv – hamisnapló, irodalom, regény. Hiába heterogének az elemei – interjúkból, innen-onnan fölszedett történetrészletek, dokumentumdarabkák vagy közvetlenül tapasztalt jelenetek keverednek benne a fantázia termékeivel –, ez az egész egy regény nevű vadasmártásban főtt össze, még ha néhol föl is lehet benne ismerni, hogy ezek itt sárgarépaszeletek voltak. Ez akkor is így van, ha ez a könyv egy napló formájú dokumentumot imitál, én magam pedig azelőtt szociográfus voltam (sőt, emiatt talán még inkább szembeötlik, hogy élő ember naplót így nem ír, tehát ez most irodalom).

De hogy konkrét legyek: Amikor a Kulákprés könyvemhez gyűjtöttem, akkor akadtam rá a falumban, a Békés megyei Tótkomlóson egy gazdának az I. világháború táján megkezdett gazdálkodói följegyzéseire – egy bizonyos Lehoczky családnál…

Akiknek köszönetet mondasz a végén, ugye?

Igen, beírtam a nevüket – egy apa, a fia és az unokaöccse –, hogy az ő írásaikból is idéztem. Ebből a gazdasági naplóból való az első mondatom is: „Zacsínam túto knyizsecsku. – Elkezdem ezt a könyvecskét.” És innen vettem – hol szó szerint, hol átírva – azt, hogy ekkor szántottunk, ennyit arattunk, vagy hogy 1915. május 10-én fagyott. (Ahol efféle adat van, az mindig stimmel. Gondoltam, ha Lengyel Péter megkérdezi – aki a Macskakőben, ha jól tudom, az ilyesmivel nem tréfál –, mondhassam, hogy igen, stimmel.) Amikor pedig hősömmel, Ondrissal egy bizonyos frontnovellához írattam bekezdéseket, ahhoz vitéz Deseő Lajosnak és dr. Kertész Jánosnak egy I. világháborús emlékkönyvben megjelent csataleírásaiból is kölcsönöztem – gondolván, hogy Ondris egy publikálásra szánt szövegben „igazodni” akarhatott. Továbbá úgy tűnt nekem, hogy Ondris stílusa néha például Gárdonyiéhoz hasonlít, hát olvastattam vele Gárdonyit, és kilopattam a Hosszúhajú veszedelemből ilyen mondatokat, hogy: „A pávatoll végigvonul rajtam a sarkamig.” Móriczot nem írtam föl, mert tőle csak egy-két szó származik – mint például nyírfadekkung vagy svaromkályha. Más okokból nem írtam oda egy nő nevét, akitől a Daphné-történet interpretációja való. És hát persze a szlovákul szereplő többi mondatot is olvastam vagy hallottam otthon…

Tényleg, tulajdonképpen milyen nyelven beszéltek ezek az emberek? A könyvből az derül ki, hogy valamilyen bonyolult rendszer szerint használták hol a magyart, hol a szlovákot.

Hogy a tízes-húszas években ez miként lehetett Tótkomlóson – mert persze a regény megnevezetlen faluja a szülőfalumhoz hasonlít –, ezt csak sejthetem, legföljebb a saját tapasztalataimat tudom visszavetíteni. Az én kisgyerekkoromban, az ötvenes évek második felében legtöbbet szlovákul beszéltek a családban, mert együtt éltünk a nagyszülőkkel. Édesanyám tudatos választásának köszönhetően az én anyanyelvem is ez a komlósi szlovák – az óvodáig nemigen értettem magyarul. A magyar nyelv az iskolával kapcsolatban jelent meg otthon is meg a szülők munkavállalása miatt, amikor kiléptek a családi gazdálkodási keretekből. (Noha a szüleim is magyarul tanultak a polgári iskolában, magyarul olvastak, magyarul közlekedtek a közéletben.) Az otthoni szlovák viszont, amely főleg a háztartással, a családi-rokoni körrel kapcsolatban továbbra is fennmaradt, furcsa keveréknyelv volt – hiszen a XVIII. század végi letelepülés óta nemigen bővült a szókincs. Ha a munkahely került szóba vagy hivatalos ügyek, akkor magyar szavakat kevertek bele.

Ezeknek a szavaknak tehát nem volt szlovák megfelelőjük?

Nem volt, vagyis Komlóson nem ismerték, magyarul mondták, keverték. Sőt, magyar igéket ragoztak szlovákul – ez elég mulatságos volt. Tágyem na tanács érvényesítovaty tento engedély – és hasonlók. De ennek az archaikus és kevert nyelvnek írásban is megvolt a lenyomata – láttam a nagymamám leveleiben például, amelyeket a Kulákprésben közöltem aztán. Ezt a Lehoczky-féle gazdasági naplót is szlovákul kezdte el a tulajdonosa a tízes években, de amit nem tudott, azt ő is magyarul írta – hiszen magyar újságokat járatott, magyar könyveket olvasott. Később mindinkább magyarul írt – de szinte csak a mezei munkákról, az időjárásról. És egyszer ezt olvasom: „Meghalt kislányunk, Marka. Hat hetes volt.” De semmi egyéb a családról – pedig a kancák meg a tehenek ellését rendesen följegyezte mindig. Hát ez is inspirációt jelentett, hogy mi lenne, ha egy ilyen naplószöveg egészen másfelé kódorogna el…

És Jadviga? Az ő alakjának nem volt ilyen dokumentumcsírája?

Hát „dokumentumcsírája” valójában Ondrisnak sem igen volt, hiszen én nem az egykori gazdaságinapló-író figuráját akartam visszafejteni, hanem fiktív alakot mozgatni…

De nem volt valahol egy mondat vagy akármilyen töredék, amelyből Jadviga elkezdett kisarjadni?

Igen, hát egyfelől tényleg volt valami régi csíra, amelyből kisarjadt, másfelől pedig egy korántsem régi és nem csíra, hanem kivirágzott azáleabokor (ez is Gárdonyi) – egy szerelem persze. A csíráról annyit, hogy valamikor régen valaki beszélt egy asszonyról, aki árvalány volt, zárdában taníttatták, és nyelveket beszélt, majd visszakerült a falujába… De a további sorsa már fikció.

Ez a naplóforma azért is nagyon ravasz megoldás, mert végül is az olvasóra bízza, hogy eldöntse, mi is történt valójában, milyenek is igazában a regény szereplői…

Már javában írtam, amikor eszembe ötlött, hogy mennyire anakronisztikusnak érezném, ha egy ilyen – végül is a történelmi regény vagy a családregény hagyományát fölidéző – szöveget a jól ismert mindent-látó, mindent-eligazító narrátorral kéne elmeséltetnem. Mert ezt a naplóformát én nem fundáltam ki előre. „Elkezdem ezt a könyvecskét” – ez adta meg a kezdő lökést a hamisnaplóírás kézenfekvő pályáján, és csak menet közben derült ki, hogy mi mindenre jó ez: nem én írom, szerepjáték, tehát felszabadíthat – intim, tehát lehet őszinte, tépelődő, önfeltáró, érzéki, bármilyen. Folyvást íródhat – de lehet töredékes is –, és mint grafománia lehet mesepótlék, cselekvéspótlék, kapcsolatpótlék, szerelempótlék, kábítószer. Szubjektív és kontrollálatlan, ezért írója (szándékosan vagy önkéntelenül) hazudhat is. Az egész lehet nyitott, következetlen, meglepő és titkokkal terhes, nélkülözheti a lekerekítést, teleológiát, ideológiát. A naplót írhatják többen is. A naplónak teste van, amely formálható, hizlalható, megerőszakolható, átszerkeszthető, csonkítható.

De persze ugyanennyi veszéllyel is jár ez a forma – kiderült, hogy ezek a lehetőségek a könnyebbik és silányabbik megoldás csapdáját is fölállítják. Például, hogy mást ne mondjak: a hizlalásét. Hogy áthárul-e közvetlenül énrám is hősöm grafomán elszánása, az ő viszonya az íráshoz? Parti Nagy Lajos barátom meg is kérdezte: „Elképzelted te már, mekkora testű volna ez a napló tényleg kézzel írva? Ahhoz képest, hogy elkezdem ezt a könyvecskét…?”

Pedig már addig is elég sokat húztam – először persze Ondris gazdálkodói-háztartáskönyvi jegyzeteiből –, mondván, hogy „nincs kedve” fölírni, más érdekli: az asszony érdekli. A gyerekekről is ritkán szól, a gazdaság végül szinte teljesen kiszorul, Gregorra marad a csépléseredmények cédulázása is. Rossz állapotaiban Ondris fölmenti magát az írás alól, egy-két mondatot vet csak oda – én pedig örülhetek a töredékességnek, mert nekem sűríti a masszát. Anélkül, hogy a XIX. századi regény szabályainak megfelelően köteles volnék elegánsan áthidaló kötéseket, vágásokat alkalmazni. Hanem mondjuk „ráhagyatkozhatok” a lábjegyzetelő, beletoldó-átszerkesztő-cenzúrázó Miso elborzasztó redaktori megoldásaira. Mert közben végig ott a kockázat, hogy ezeknek a módszereknek az alkalmazása közben elkövetett hibák visszahullanak a szerző fejére, nem hivatkozhat a bejegyzőkre.

Alapvető kérdés e tekintetben, hogy miféle nyelvet használ a három naplóíró: Ondris, Jadviga és Miso.

Ondrisnak engedtem meg a legtöbbet. Egyrészt az alkata miatt, mert hogy szenvedélyesen, hevesen éli át a vele történteket – jót és rosszat –, ezért jó, ha ez le tud csapódni abban is, ahogy ír. Másrészt viszont sokszor elráncigáltam, kilökdöstem őt a társadalmi-pozícióbeli (tehát írásbeli-nyelvi) beágyazottságából. Elhatároztam, hogy legalább körmölése közben kiszabadítom azokból a bilincsekből, amelyek őt ilyenkor is odaláncolnák a társas és magánhelyzetéhez, életformájához, műveltségéhez, íráskultúrájához. Még őt is odakötnék – bármennyire különc könyvmoly és tintakukac legyen is, akárhogy eltunyult, elvárosiasodott és elfajzott is gazdálkodóéletétől. Hogy tehát fölmentem őt e kötöttségek alól, és fölstilizálom, úgymond. Hogy arról és úgy is írhasson, amiről és ahogy az ő társadalmi helyzetében, azt hiszem, nemigen írtak – vagy csak ritkán, valamiféle szenvedélykitörés hatására, egy-egy szerelmeslevél erejéig mondjuk.

De hogy akkor ezt az írásmódot meg kell-e indokolni? Eleinte úgy terveztem, hogy persze: írói ambíciói vannak, írogat is ezt-azt, majd elküldi – Krúdynak nem meri – mondjuk, Gárdonyi Gézának, készítettem is neki e célra különféle novellakezdeményeket. De aztán ezeket kidobtam, és úgy döntöttem, hogy én ezt a dolgot nem fogom megindokolni. Nyilván nevetséges is most egy ilyen dilemma – biztosan a tényirodalmi kötelmek alóli kiszabadulás fázisai voltak nekem. Holott hamarabb is eszembe juthatott volna, hogy sem Thomas Mann-nál nem szorul magyarázatra, miként írhat a szélhámos abban a veretes és szellemes stílusban, sem pedig Störr kapitány följegyzéseit olvasva nem ütközünk meg rajta, hogy Füst Milán hogyan írathat le ilyesmiket egy közönséges hajóskapitánnyal.

És – gondolom – úgy se igen beszéltek, mondjuk a kapuőrök – még Shakespeare korában sem –, hogy „de ím, a hajnal öltve bíborát ott járdal a domb hajlatán…”, vagy hogy is van.

Igen, de a XX. századi prózaírásnak voltak azért olyan fejleményei, vívmányai is, amelyek erősen ambicionálták, hogy a szerepeltetett figurákat társadalmi helyzetüknek és alkatuknak megfelelően beszéltessük. Gondoljunk Móricz parasztjaira például – habár egyéb hősei esetében Móricz sem volt mindig következetes, azok sokszor úgy beszéltek, ahogy Móricz, gondolom. Rám ez már csak azért is hatással volt, mert sokat interjúztam, számomra így azt, hogy valaki milyen figura, milyen karakter – az általa beszélt nyelv jól tükrözte. Amit nekem a lejegyzéskor vissza kell tudnom adni. És mivel ebben is léteznek különféle eljárások – az ember megpróbálta magának kiválasztani a legjobbnak vélt metódust. Hozzám Csalog Zsolté – „írói” szempontból pedig Tar Sándoré – állt a legközelebb. Csalog módszerének tanulságát úgy vontam le magamnak, hogy ha megszólalóinkat nyelvükben is hűen akarjuk megmutatni, akkor be kell avatkozni, a szöveget valamelyest manipulálni kell, nem szabad mindig mindent szó szerint, betűhíven leírni a magnóról. Mert az a szöveg elterpeszkedett nyersanyag csak, amelynek a papíron eltorzulnak az arányai, eltolódnak a hangsúlyai, hallgatható beszéd híján homogén dara lesz belőle, elsóderosodik, pedig eredetileg rétegzett volt, tagolt, és elevenen hullámzott. Ezt kell tehát a sűrítés, szövegtagolás, kihagyás, átemelés, kiemelés eszközeivel visszaállítani – hogy nyelvileg is jól jellemzett portrét kapjunk, és az hű is legyen.

Na most az ember, ugye, szociográfusként elsajátítja ezt a módszert, aztán tíz évvel később nekiáll, hogy fölrúgja ezeket a tapasztalatokat. Igaz, a regényem az I. világháború idején kezdődik, és az akkori embereket én már nem hallottam beszélni, de mondjuk a fiaikat már hallottam, és van is elképzelésem arról, hogyan beszélhettek. Illetve – ami megint más dolog – hogy hogyan írtak. Sőt, nemcsak elképzeléseim vannak, hanem dokumentumaim is. És mégis eltérek ezektől, mert ami most itt történik, az nem dokumentarista játék, hanem irodalmi játék. Amely ezért össze is ütközik a történet- és dokumentumhűség szempontjaival, és ez feszültséget támaszthat – ideális esetben jótékonyat. És szerintem nem is elsősorban a kitalált történetek, hanem a fiktívvé sajtolt nyelv miatt. De volt, akit zavartak némely feszültségek – például hogy Jadviga fia, Miso miért lett ilyen együgyű, hogy ezen a romlott nyelven ír, vagy ha már ilyen, akkor miért terheltem meg őt hozzá nem illő elmélkedésekkel és a kézirat végső formába szerkesztésének föladatával.

Misónak – a három naplóíró közül a harmadiknak – mintha az lenne a funkciója, hogy „elidegenítse” a másik két naplóból kibontakozó szerelmi történetet…

Az is, igen, ahogy egy intim pillanatokba bekandikáló és belekotnyeleskedő harmadik – elidegenítő, hangulatrontó, kijózanító. Miso – aki Jadvigának a szeretőjétől, Francitól való fia, Ondrisnak nevelt fia – nemcsak a család és a maga történelmi sorsának van kiszolgáltatva, hanem szülei viszontagságos magánéletének is, és ő végül ezt az alávetettséget megfordítja: amikor már mindenki meghal, ő „kettesben marad” a naplóval, amely ezt az egész kusza életszövevényt megtestesíti, és a saját magánéletét is helyettesíti – akkor a följegyzésekkel végre kényére-kedvére azt tesz, amit akar.

Fölmerült persze, hogy Miso lábjegyzeteit, kommentárjait és a szövegekkel kapcsolatos manipulációit az ember hogyan használja ki valamiféle szerzői pozíció elfoglalására – ha már az írószerepek Ondrisnak és Jadvigának való átengedésével ezt a lehetőséget kieresztette a markából. Tehát hogy Miso által „ki tudok-e szólni” a regényből. Hogy például Ondris ne csupán önportrét adjon, hanem tükröződjön is (mert a három – időben egymást sorrendben fölváltó – bejegyző aszimmetrikus hármas tükrözést állít elő), hogy látható legyen Ondris szánalmasan vagy nevetségesen is a maga inget szaggató, retorikus ágálása vagy szecessziósan túldíszítő szépíróskodása közepette, amikor Miso megjegyzi, hogy „nagyon is szeret néha szépen kifejezni”.

És Jadviga se csak úgy mutatkozzék meg, amiként Ondris ábrázolja vagy ahogyan ő mutatja meg magát azáltal, hogy ír – hanem úgy is, „ahogy én akarom”. Hogy sejtessem valamiképp, ha „most nem biztos, hogy igazat ír”, vagy hogy „ezt a szövegét kissé álságosnak, kenetteljesnek vagy giccsesnek tartom”.

Flaubert-nek – aki a klasszikus szerzői narrációt alkalmazza – elég, ha odavet egy jó jelzőt, máris nyilvánvaló, hogy Emma Bovary éppen bornírt és érzelgős – hogy szebben mondjam: tragikomikusan szentimentális. Én viszont indirekten szólhatok csak Misón keresztül, hiszen ő nem az író szócsöve, még csak nem is narrátor, hanem csak az egyik – botcsinálta narrátori szerepet is játszó – regényfigura, igaz, hogy a végső megszólalások lehetőségének birtokosa.

Végtére is egy drámában sem szokott előállni a szerző, hogy a szájunkba rágja, mit kell gondolnunk a szereplőiről…

Így van. Hát mondom, hogy ezek nevetséges problémák, csak nekem jelentettek gondot, hiszen léteznek teljesen kézenfekvő eljárások. Mert azt, hogy mikor, ki és hogyan beszéljen (írjon) – mindig is meg kellett oldania az írónak. Mondjuk, az összes „megszólalási problémát” úgy oldotta meg, hogy betagolta vagy beleolvasztotta a maga író-narrátori hangjába-nyelvébe. Vagy: nem egybe – hanem több ilyenbe. És az ilyetén sikeres példák visszajuttathatnak minket ahhoz a tanulsághoz, hogy talán mégiscsak lehet sok előnye annak is, ha egy írói narrátor ereszti szabadjára a maga nyelvét, és figurákat is teremt, de megpróbálja a maga saját módján fölforgatni és megújítani azt a szerepet, amit a valamikori mindenható elbeszélők követtek.

Ami Jadvigát illeti, nemigen tudom elképzelni, hogy olyan formában is meg lehetett volna írni, hogy egy hagyományos narrátor mondja el a történetet.

Én elképzelni éppen el tudom… Nyilván más lenne… reméljük, így a jobb… De most komolyan: miért gondolod? Mert így, amikor Ondris is ír róla, meg ő maga is ír, akkor közvetlenebb és szubjektívebb, ezért erőteljesebb a szöveg hatása?

Igen, valószínűleg ezért.

Jó, hát azt tudom, hogy formailag méltányos voltam ezzel az asszonnyal, mert nemcsak hogy önálló szólamot kapott – amelyben olyasmiken is tépelődhet, hogy „miért nem tudja fölfogni azt egy férfi”, vagyis elmeséli a dolgot a maga nézőszögéből, vitatkozik, kitárulkozik és elrejtőzik – de ráadásul Ondris halála után e kérdésben övé az utolsó szó meg a síron túlra küldött végső vigasz és simogatás. Ettől viszont az egésznek lesz valami nekrofil szaga, nekrológjellege, ami elég bornírt körülmény, amellett, hogy Jadviga közben belekeveredik – ha nem is szó szerinti hazugságokba, de, mondjuk így: élethazugságainak következményeibe is. Miközben persze egész írásmodora és magának az írásnak a gesztusa is arra vall, hogy valamiféle tudatos, önmagának előírt viselkedést, jóságot követ vagy szeretne követni. Nem tudjuk ugyan, hogy ki előtt akar ilyennek mutatkozni – illetve hát saját maga meg Ondris emléke előtt, részben pedig lelkiismeretességből, kedvességből és toleranciából is, mert ezek is jócskán benne vannak természetesen: szeretet és ragaszkodás, hűség a maga módján és sok egyéb más.

Mindehhez próbáltam neki egy írásnyelvet kitalálni. Volt, aki megjegyezte, hogy nem eléggé különbözik az Ondrisétól – hát ez lehet, nem tudom. Mindenesetre Ondris, ha szabad így mondani, természetesebben ölt nyelvet – míg Jadviga esetében a stílusnak erőteljesebb szerepjátszást kéne elbírnia. Jadviga írásmodorának nincsen még annyi dokumentum-fogódzója se, mint az Ondrisénak (közbevetve: a Misóé viszont erősebben támaszkodik ilyesmikre). Biztosan lehetett volna könyvtárban valamiféle támpontnak jó női naplókat vagy levelezéseket keresni – de amelyekbe én találomra beleolvastam, azoknak a nyelve, megvallom, számomra közömbös volt.

Nekem Jadviga hangja nagyon meggyőzőnek tűnik, különben is, ki tudja, hogy Jadviga mit olvasott, és miféle stíluseszményhez igyekezett alkalmazkodni. De a stílusa számomra elsősorban azért volt fontos, mert a jellemére lehet következtetni belőle. Illetve – hogy lehet-e? Mert végül is ezen fordul meg, hogy melyik értelmezés a helyes, ha van egyáltalán ilyesmi. Mert szerintem a szöveg megenged egy olyan értelmezést, hogy ez az Ondris talán erősebben gyökerezik a saját szociológiai környezetében, mint Jadviga – vagyis hogy ez a Jadviga a megelőlegezése egy modernebb, szabadabb meg függetlenebb nőtípusnak. De értelmezhető úgy is, hogy ez egy szado-mazochisztikus kapcsolat, és az asszony kínozza szegény, érzelmileg kiszolgáltatott férjét. Meg van egy olyan lehetőség is, hogy nem tehet semmiről, csak egyszerűen másfelé húzzák a tisztán emberi és másfelé az erotikus vonzalmai – mit tegyünk, ilyen az élet.

Igen, hát ilyen értelmezéseket lehetne még sorolni, és talán mindben volna is valami „igazság” – de most már zavarban is vagyok, talán nem kellene hőseim jellemébe nekem itt ennyire belebonyolódni…

A „modern, független nő” típusához csak annyit: igen, ilyesféle emancipatorikus törekvések kétségtelenül vannak Jadvigában – de csak a magánéleti keretek között és inkább elkonspirálva. Őt az nem érdekli, hogy mondjuk a saját helyzetén keresztül rádöbbenjen a nők szerepekbe szorítottságának kiszolgáltatottságára, és amikor konfliktusba kerül környezetével vagy lelepleződik, akkor ő kiálljon, és emelt fővel vállalja eszméit, mire föl a gonosz környezet elbuktatná és kiközösítené, a női emancipációs törekvések mártírjává tenné – viszont példája fennen lobogna, és erőt lehetne belőle meríteni. Szóval hiányzik őbelőle bármiféle helyzetjobbító társadalmi hevület – ez a dolog egyik része. Másfelől viszont kétségtelenül kihívást jelentett nekem, hogy egy ilyen asszonyt, aki a hagyományos női szerepeket meglehetősen „modern módon” feszegeti, be lehet-e vajon a tízes-húszas évek vidéki társadalmi közegébe helyezni – vagy pedig ez csak jóval később volna releváns. Mert ezek javarészt kétségtelenül modern tapasztalatok – én sem valamiféle archív forrásokban bukkantam a nyomukra. Férfi- és női tapasztalatok, párkapcsolati viszontagságok…

Igen, ezeket a helyzeteket többé-kevésbé valamennyien ismerjük a tulajdon életünkből, és ott sem igen találni rájuk megoldást.

Neked is ismerősek…? Mert azon túl, hogy vajon az olvasóban miként sülnek el a különféle poétikai megoldások – engem bizony, nyilván borzasztó korszerűtlenül, érdekel az is, hogy ki-ki találkozik-e a regényben saját életkérdéseivel. Hogy vajon mennyiben fogadható ez a könyv úgy, mint valamelyest érdekes egzotikum bizonyos régi és zűrös magánhelyzetekből – és mennyiben úgy, hogy ebben a történelmi családregényben saját, jelen idejű, eleven problémákra is rá lehet ismerni.

Kérdés persze, hogy ezek a mi mai kérdéseink és tapasztalataink csakugyan olyan újak és modernek-e, vagy mindig is léteztek, csak nem így beszéltek vagy írtak róluk – a lélek dolgairól, a kötésekről-hűségekről-hűtlenségekről sem, de a testi vonatkozásokról meg különösen nem. Vagy csak nyilvánosan nem – de a különféle magántermészetű szövegekben esetleg lehetne találkozni ilyesmivel…?

Olvastam egyszer egy soproni helytörténeti lapban egy fiatal bárónő naplójának a részleteit, aki a múlt század harmincas éveiben élt Sopronban. Aki sajtó alá rendezte, azt a megjegyzést fűzte hozzá, hogy a levéltárban megvan ugyan a teljes anyag, de bizonyos részeket azért voltak kénytelenek kihagyni, mert illetlenek vagy szeméremsértőek – már nem emlékszem, pontosan milyen szót használt. És ez egy fiatal, húsz év körüli, jól nevelt hajadonnak a naplója volt a múlt század első feléből…

Mennyivel kockázatosabb lehetett akkor ilyesmit megírni – nyilván rejtegetni kellett… De ha már erről van szó – engem az egyébként kedves régebbi olvasmányaimmal kapcsolatos hiányérzeteim is motiváltak: a szerzők legtöbbször ugyanis olyankor nyisszantották el „az őszinte szavak folyását”, a leginkább fölizzított jeleneteket, amikor úgy éreztem, borzasztó fontos volna, hogy folytassák. Például az intim életre gondolok persze. Jó, tudom, a régieket törvényileg védett tabuk is korlátozták – továbbá létezik az áttételesen erotikus írásnak az az őrjítő virtuozitása, hogy amikor (történetesen Flaubert-nél) a szerelmesek heves, újra és újra föltámadó szerelmi élményekben részesítik egymást egy konflisban, azt mi a kocsi által bejárt útvonal hosszas utcafölsorolásából fejthetjük meg, és ez borzasztóan izgalmas.

Mégis: én fontosnak tartottam, hogy behozhassam egyrészt az intim beszédet (vagyis írást), másrészt a vágy és a vágybeteljesülés különféle megjelenítésének kísérleteit – Ondris, illetve Jadviga tollából –, harmadrészt pedig ezeknek az erotikusan fogékony naplóíróknak azokat az állapotait, amikor mintegy öntudatlanul is áterotizálnak némely – tematikusan akár másról szóló – bejegyzéseket. Miközben persze, ahogy múlik a regénybeli idő, mindinkább a hiábavalóság-érzés, a kiúttalanság, a széthullás uralja el mind a három szólamot – még ha ebben a kétségbeejtő játékban időről időre föl is támad olykor az életöröm, jobbára ölelkezési öröm formájában.

A könyv azzal indul, hogy valaki készül feleségül venni nagy szerelmét. Ennél boldogabb helyzetet nehéz elképzelni. És szinte pillanatok alatt beüt a tragédia. Majd a feszültség egy ideig fokozódik, aztán nem oldódik meg, hanem csak úgy erodálódik valahogy az egész, megy tovább a kínlódás, majd aztán, ha lehet, még lejjebb száll a gyerekekben. És ez a naplóforma végül is nyitva hagyja a kérdést, hogy vajon elsősorban történelmi vagy lélektani oka van-e ennek a sok gyötrelemnek – vagy egész egyszerűen „ilyen az élet”?

Egyrészt nyilván vannak objektív történelmi okok. Az I. világháború például Ondris remélt házassági boldogságának kellős közepébe üt be, emiatt ő, hogy leszereljék, belekeveredik egy olyan mocsárba, ami végül – ahogy a történelmiregény-elemzők mondani szokták – összeomlásának „társadalmi-történelmi” okához, „közéleti bukásához” vezet. A II. világháborúban pedig meghal az idősebb fiú, ez végleg leteríti Jadvigát is – és nyilván számos ilyen kapcsolódásra lehetne még hivatkozni, hogy miként függ össze ennek a már csírájában is elátkozott sorsú családnak a pusztulása a történelem pusztításaival. Másrészt minderre nyilván a lelkialkatuk is predesztinálja a szereplőket.

Ugyanakkor az ember írás közben mégsem akarta betartani a vonatkozó összes sémákat – még a cselekményvezetésben sem, nemhogy poétikailag. Tehát nem óhajtottam „jó kritikai realista” módjára sem az összes pontokon összeforrasztani a köz- és a magánszféra bukási stációit, sem pedig a tanulságokra fölemelt ujjal figyelmeztetni – szerintem az életben ez amúgy is nagyon változó, a történelmi külvilág olykor sajnos csak akkor kezdi érdekelni a magánszféránkat, ha már benyomul az ajtón. Ami pedig a megformálást illeti – és ez sokkal jobban érdekelt –, abban bíztam, hogy megkísérelhetem föllazítani vagy fölbomlasztani a régebbi regényminták számomra merevnek látszó formáit: például az elbeszélői pozíciók széttagolásával és egymásnak fordításával, a szerzői szentenciák és intenciók (vagy ha úgy tetszik: az „igazság”) relativizálásával, tehát az értelmezési lehetőségek megnyitásával, leginkább pedig az írószerepek nyelvének különféle játékaival. Miközben persze ez a „szétrendezési összerakás” (ahogy Miso ezt az egész játékot – ha úgy tetszik: a dekonstrukciót – nevezi) csak addig merészkedhet el, amíg egyéb szándékok érvényesítését nem fenyegeti.

Hogy mondjak egy példát: gyakran merült föl az, hogy az ilyen naplóírószerepükben szabadjára engedett figurák – azon a problémán túl, hogy nincs lehetőség szerzői beleszólásra – azt is kockáztathatják, hogy nem válnak-e önnön fölfokozottan intenzív lelki- és egyéb életük tolmácsolójaként saját maguk paródiájává. Részben a stílusuk miatt, részben meg azért, mert annyira elrugaszkodtak már önmaguk „valóságos”, szociológiai dimenzióitól. Ami – nem kell mondani – mind az író bűne, hiába mórikálja magát ilyen-olyan szerepjátékokkal. Hiszen az ember végtére is – még akkor is, ha jobban érdeklik a megszólaltatható szövegek bármi egyébnél – társadalomtörténetileg is, lélektanilag is hiteles ábrázolásra törekszik… Legalábbis én.

Ha jól tudom, az angolok alkalmaznak egy olyan megkülönböztetést a regények osztályozásában, amely nálunk nemigen használatos: Van egyfelől a novel – másfelől a romance. És csak a novellel szemben támasztják azt az igényt, hogy minden ízében tipikus és szociológiailag is hiteles legyen – a romance-nak sokkal nagyobb a szabadsága. Jobban megfelelhet az olvasó érzelmi igényeinek, csak persze nem szabad nagyon elrugaszkodnia a lélektani hitelességtől. És nem lehet azt mondani, hogy az egyik a „magas”, a másik a „népszerű” irodalom. Hawthorne például, ha jól emlékszem, A skarlát betűt romance-nak nevezte.

Igen, lehet, hogy az utóbbi típusba utalható az én regényem – az összes „elrugaszkodások” miatt, vagy ezek dacára is (tehát függetlenül a szerző bármiféle regényforma-bomlasztó szándékaitól, hiszen sem a szándék, sem az önértelmezés nem érdekel senkit, és ez így is van jól). Persze fölmerül az is, hogy akkor miért van a cím alá odaírva, hogy „Napló” – ami azt sugallaná, hogy lehet támasztani a hitelességgel kapcsolatos összes igényeket. Lehetséges, hogy ez megtévesztő, de a „Napló” alcím már a bejegyzői szerepjáték része, mégpedig Miso játékáé, hiszen a könyvben a kurzív az ő és csakis az ő betűtípusa, tehát ő írta oda. Az én nézőszögemből viszont ez az egész: pszeudo-napló – lehet éppen romance is. Amely „naplóban” persze azt sem muszáj csupán egy valóságos naplótest végének imitációjaként tekinteni, hogy végül üres oldalak szerepelnek (hiszen akkor Miso kusza betoldásai miért nem bedugdosott cédulaként vannak a könyvbe fűzve?), hanem esetleg ennek jelentése is absztrahálható…

Meghal ez a szegény Miso egyébként? Azért vannak az üres oldalak?

Hát ha konkretizáljuk, akkor azért. Parti Nagy ötlete volt egyébként, de én arra is fölhasználtam, hogy kinyúvasszam szegény Misót. Megígéri, hogy teleírja a könyvet, mielőtt még meghal, és mégse tartja be a szavát. Panaszolja, hogy „szív is rendetlenkedik…” – az utolsó előtti bekezdésben pedig azt írja: „Néha reggel vacsorázok, és délben megyek aludni.” Na most én ezt a Lear királyból emeltem ki, és torzítottam el. Lear mondja: „Úgy, úgy, úgy: reggel majd megvacsorázom. Úgy, úgy, úgy!” Mire a Bolond: „S én délben megyek aludni.” És ha fölüti az ember a Shakespeare-összes okos jegyzeteit, megtudja, hogy ez „a Bolond utolsó megszólalása a darabban. Szavai korai halálát jövendölik”.


Szerinted pesszimista könyv a Jadviga párnája?

Nyilván az – nehéz volna tagadni, ha egyszer minden széthull benne, hogyha (az egy Gregor kivételével) mindenki eltorzul és elpusztul. Hogy végül talán túl keserű a pikáns vadasmártás íze… Talán egyet lehetne a könyv mentségéül fölhozni, és ezt tényleg nem akartam sem a cselekményben, sem a stílusban relativizálni vagy felbomlasztani: a szereplők érzései – az örömök is, a gyötrelmek is – elevenek, és hőseim a szerelmet, a szenvedélyt nem vonják kétségbe, hanem átélik vagy vágynak rá, a hiányát pedig megszenvedik.

• Kultúra