Rakovszky Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Ha jól emlékszem, mi tíz évvel ezelőtt megalapítottuk a torokfájós költők klubját. De éppígy megalapíthattuk volna a keveset író költők klubját is, számos jeles pályatársunkkal együtt. Szerinted miért írunk mi olyan keveset?

Hát a torokfájással nem biztos, hogy összefüggésben van. Más torokfájós költők elég szép életművet hagytak hátra. Például Babits. Viszont az olyanfajta vers, amit mi írunk – bár ez többes számban elég ostobán hangzik, elvégre mindenki külön írja a műveit –, az nem megy olyan gyorsan, könnyen. Egy-egy verset gyakran évekig írok: mondjuk, eszembe jut két sor, de nem tudom folytatni, három év múlva az jut eszembe, hogy az a két sor egy versnek a vége, és egy verstörmelék, amit másfél évvel később írtam, ugyanannak a versnek az eleje, és így lassan összeállnak a részletek. Aztán nyilván az életformával is összefügg, mennyit ír az ember. Mi nem úgy élünk, mint Kosztolányi vagy Márai Sándor. Én például dolgozhatok késő éjszakáig, attól még reggel hatkor föl kell kelni, hogy a gyerekek az iskolába, óvodába eljussanak, és nem sok üres órám marad a töprengésre. Aztán tanítok is, az órákra föl kell készülni, oda kell állni a diákok elé, van továbbá munkahelyem is, ott határidős munkák vannak. Az embertől a lapok esetleg esszét, ilyen írást, olyan írást kérnek, verset ritkábban, de előfordul. A versírás rendkívül időigényes dolog. Úgyhogy sajnálatos módon a vers húzza a rövidebbet.

Gondolod, hogy az időhiány tényleg ennyire fontos szerepet játszik? Az én életformám sokkal kötetlenebb, ettől még nem írok gyakrabban.

Hát ez valószínűleg csak kifogás. Azt hiszem, inkább arról van szó, hogy mondjuk úgy ’48 táján itt valami történt az emberi elmével. Aki még a totalitárius rendszer előtt nőtt föl, az megőrzött magában valamiféle tartást. Aki azután lett felnőtt, az mintha fogyatékosságban szenvedne. Tehát aki mondjuk, már ’48 előtt érett, kiforrott embernek számított, azt lehet, hogy megnyomorgatták, betiltották, és így tovább, mégis kerek életművet tudott létrehozni, hiányaival is egészet. De az utánuk jövők mintha vagy túlírnák magukat, vagy elnémulnának. Ha az embert itt megszorongatták és utána elengedték, akkor ettől vagy lázasan locsogni kezdett, vagy pedig benneszakadt a szó. Egyáltalán nem biztos, hogy igazam van, csak régóta tűnődöm már, miért, hogy az a fajta önmagán túlmutató, az egyes műveken túlmutató életmű nem születik mostanában?

Jó epigonok, rossz epigonok

Mégis, pontosan mit értesz megszorongatás alatt? Azt gondolná az ember, nemigen akadt olyan kor vagy hely, ahol annyi presszúrának, mint a mi generációnk vagy a kicsit idősebbek, ne lenne egy író valamilyen szempontból kitéve. Vagyis feltehetőleg a presszúra természetesen különbözött, de miben?

Hát Mándy Ivánt sokkal brutálisabban szorongatták a maga idejében. A szörnyű méltánytalanság, megaláztatás nyilván nyomot hagyott benne, de ő akkor már készen volt. Mi viszont abban a rendszerben nőttünk fel, és ennek volt valamilyen károsító hatása. Mintha valami tápanyagot, vitamint, ami az elme egészséges kifejlődéséhez nélkülözhetetlen, nem kaptunk volna meg. Minket nem leplezetlenül politikai kényszernek tettek ki, akkor már sokkal kifinomultabb módon nehezítették a megjelenést, kitaláltak helyette mást. És nem is tudom, érdemes-e ezt nagyon boncolgatni, de nyilvánvaló, hogy egy Illyés Gyula-epigon bármikor megjelenhetett, az valahogy nem zavart senkit, egy Nagy László-epigonnak meg egyenesen örültek az akkori szerkesztőségekben, ha viszont valakiben mondjuk Kosztolányi, Szabó Lőrinc, tudom én kinek a szellemi hagyatékát vagy örökségét fedezték fel, vagy Babitsét, akkor rögtön szagot fogtak, és jött valamilyen esztétikainak álcázott kifogás… De ennél sokkal fontosabb, hogy ez a bizonyos károsodás természetesen nemcsak az írókat érintette. Az értelmes gondolkodásmód elképesztő hiányával lehet találkozni nap mint nap. Van egy értelmiségi réteg, amelyiknek az a dolga, hogy a szellem világában mozogjon, és a szellemi kategóriákat finomítsa, ez általában nem nagyon tetszik természetesen, máshol sem népszerű tevékenység. Ez rendben is volna, de az már nem, hogy az értelem megnyilvánulásai ennyire lehetetlenné váljanak egy országban. Itt nem lehet kiválónak lenni. Kiválni. Ennek lehet kétségbeesett írói következménye az, hogy valakiből gátlástalanul ömlik a szó, vagy hogy megnémul. Ami ugyanaz. De hogy egy irodalmon kívüli jelenséget is említsek, itt Budapesten, ahol élünk, nincs jobb és rosszabb környék, ami a legtöbb nagyvárosban elválik egymástól, itt a nap bármely órájában, bármelyik utcán átléphetsz egy eszméletlen részegen, ha éppen úgy alakul, bármikor leüthetnek, letéphetik a táskádat. Ez van az úgynevezett szellem világában is.

Egy angol ötsoros

Ahol eközben folyvást arra intik az embert, hogy ne veszekedjünk egymással, hanem uralkodjon köztünk isten békéje. Mert ha én ellentmondok neked, akkor téged személyedben támadtalak meg, nem pedig a vita bevett szabályai szerint vitatkoztam. Nehogy már ilyen vagy olyan nézetek szerint megoszoljunk, hanem, úgy általában, szeressük egymást…

De azért mindenki pontosan be van sorolva, mindenki tudja, hogy ki hova tartozik vagy ki tartozik sehova sem, megvannak már a saját orgánumok, az emberek véletlenül sem publikálnak a másik helyen, vagyis hát az csakugyan igaz, hogy nincsen semmiféle párbeszéd, hanem esetleg, időnként kipattan valami vita, ami személyes sértegetésekké válik. Néhány évvel ezelőtt, talán a Times Literary Supplement levelezési rovatában olvastam egy kis olvasói jegyzetet, amit ki is vágtam, és eltettem magamnak. Fogalmam sincs, mi lehetett az előzménye, öt sor volt az egész, valami vitára utalt vissza a levélíró, aki kijelentette, hogy a vitában xy-nak tökéletesen, egy harmadik résztvevőnek részben, „és nekem sajnos egyáltalán nincsen igazam”. Pont. Szívélyes üdvözlettel, aláírás. És ezzel lezárt egy vitát. Annyira megkapó volt, ahogy ezt egy-két tárgyszerű mondatban elintézte. Ahogy egy vitában elismerte a vereségét ez az ismeretlen levélíró. Igen, a szellemi élet… Én nem is tudom elképzelni, hogy milyen az, amikor van, minthogy mióta élek, soha nem is volt, nem tudok róla. Talán rossz helyen kerestem. Úgyhogy nem is tudom, milyen az… Voltak ugye ezek a különféle, például nemzedéki szerveződések… Én egyszerűen zavarban vagyok, ha ezekről van szó, nem értem ugyanis, hogy attól, hogy én belépek a fiatal írók éppen esedékes körébe, miért írnék jobb verseket?

Az, hogy szervezeti keretei vannak, nem jelenti azt, hogy folyik is benne valamiféle, maradjunk ennél a szónál, szellemi élet. Én olyasmire gondoltam, hogy ülnek az emberek egy kávéházban, és késhegyre menő vitát folytatnak arról, hogy most melyik stílusirányzat fejezi ki jobban az emberi lélek lényegét, hogy van-e isten, vagy hogy milyen az eszményi társadalom.


Nem tudom, milyen, amikor pezseg a szellemi élet, és nem tudom, hogy az hogyan ölt formát. Jó, az ember megismerkedett a kollégáival az irodalomban, és megcsodálta ennek vagy annak a szellemi frissességét, jó volt vele beszélgetni, de hogy ez lenne-e a szellemi élet? Nem tudom.

Szép beszélgetések

Gondolom, valami keret azért kell hozzá, ha más nem, egy kocsma, ahol rendszeresen összejöjjenek, de talán fontosabb, hogy legyenek problémák, amelyek tényleg, mélyen izgatják az asztal körül ülőket. És én úgy érzem, ez hiányzik.

Igen. Az például nagyon érdekes, hogy megindult sok új folyóirat, aztán az ember egyszer csak azt hallotta, hogy ez vagy az a rovatuk milyen súlyos hiánygondokkal küzd, hogy most mondjuk esszéből van több, de nincs széppróza, vers az van, de nem jó. Tehát más sem ír. Közben persze rengeteg olyan kérdés lenne a magyar irodalomban, amit tisztázni kellene, jobban mondva tisztázni úgysem lehet, de legalább kellene beszélni róla. Lehet, hogy beszélünk is, csak nem halljuk egymást? Nem tudom, régen hogy volt, akkor olyan nagyon meghallották-e egymást, vagy mindig csak azonos körök ültek-e a kocsmaasztal körül akkor is.

Nem érdemes körökben gondolkodni. Karinthy meg Kosztolányi biztos szép hosszúakat beszélgettek…

Mi például nem szoktunk szép hosszúakat beszélgetni, nem vagyunk olyanok. Lehet, hogy ez is annak a bizonyos fogyatékosságnak a következménye, hogy legfeljebb ott küszködünk egy papírlap fölé hajolva. Mindig megmosolyogtató, amikor jön egy tévés személyiség, hogy valami irodalmi műsort szeretne csinálni, és a szerencsétlen úgy képzeli, hogy a költők időnként elmennek egy kávéházba, és ott előhúzzák a verseket, hogy „ezt írtam, most fölolvasom”.

Volt ilyen állítólag.

Nem a mi életünkben. Vagy lehet, hogy a mi életünkben, csak mások csinálták. De hát nem is írtunk annyit.

Az az érzésem, hogy elbeszélünk egymás mellett. Mert én nem is annyira irodalmi vitákra gondolok, inkább arra, amikor az emberek alapvető létproblémákról vitatkoznak, vagy nem tudom, hogy hívják ezeket. Én el tudok képzelni egy olyan közeget, amiben az ember ezekről beszél, és ez inspirálólag hat vissza arra, amit ír. Te úgy gondolod, hogy ezeknek semmi szerepük nincs az irodalomban, hanem valami technikai tökélynek? Hogy van ez? Azért, mert a gonosz bolsevikok azt mondták, hogy helyes tartalommal kell bírni a versnek, még megeshet, hogy valóban lényeges a tartalom. Legfeljebb nem az, amit ők akartak belepumpálni.

Jó, persze, annak idején mindig az irodalom és politika kapcsolatáról volt szokás írni és beszélni, és ez mind a mai napig így maradt, de itt a politika csak fedőszó, és voltaképpen arról van szó… hát ez is ostobaság, ha most kijelentem, hogy voltaképpen miről van szó. Azt hiszem, az irodalom, az írás, mint minden művészi megnyilvánulás, erkölcsi kérdés. Tehát az erkölcsileg fogyatékos ember műve, az erkölcsileg fogyatékos mű, esztétikailag is fogyatékos lesz. Lehet pillanatnyi sikere, lehet látványos, szórakoztató, száz jó tulajdonsága lehet, az emberek falhatják, de ez a hibája előtt-utóbb ki fog ütközni rajta, mint a pörsenés. Ennyiben természetesen nemcsak elvont szakmai kérdés, hogy a költő egész tökéletesre tud-e csiszolni egy jambust… De ezek nem igazán vadonatúj felfedezések: hogy lehet ugyan egy jambust tökéletesre csiszolni, de hiába; másrészt meg lehet valaki a legerkölcsösebb ember, csak hát az irodalomhoz nincs tehetsége.

De ezeket ellentétekként szokták kezelni.

Igen. A legjobb mégiscsak az, ha a kettő – erkölcs és tehetség – együtt van, és ezért állandó önvizsgálat segítségével kell ügyelni arra, hogy az ember lehetőleg karbantartsa az erkölcsi érzékét. Ez kifejezetten nehéz dolog. Minden üldözési mánia nélkül, az ember néha arra az érzésre riad, mintha a világ összeesküdött volna, hogy korrumpálja. Természetesen a technikai-szakmai oldalt is karban kéne tartani, hiszen az csak akkor működik, ha működtetik, például, aki keveset ír, berozsdásodik.

Nemrégiben hosszabb időt töltöttél Amerikában. Gondolod, hogy az az életforma jót tesz a költészetnek?

Nem tudom, mi tesz jót a költészetnek. A költőnek ott van egyetemi állása, és abból megél. Nincs szüksége rá, hogy mellékállást vállaljon. Viszont ettől nem lesz jobb költő. Sőt elég sok eltompult intellektust láttam. De a mi kizsigerelt elméink talán mégiscsak rosszabb helyzetben vannak. Bár ki tudja. Elképesztő dolgokat tapasztaltam például az amerikai egyetemi oktatásban, legalábbis ott, ahol én voltam, mert általánosítani nem mernék. Megdöbbentett, hogy ott vannak a remekül fölszerelt könyvtárak, de órán egy utalás nem hangzik el arról, hogy a szóban forgó költőről egy kritikus írt volna. Mert hogyha én arra utalok, hogy Wallace Stevensről ne adj’ isten írt Harold Bloom, akkor azzal befolyásolom a hallgatót, és ezzel gondolati szabadságában korlátozom. Ezért aztán oda jutunk, hogy olvassuk a verset, és azt mondjuk, hogy nocsak, itt a költő azt írja, hogy faág, hát bizonyosan szereti a természetet. Ez elhangzott, ott ültem. Egyetemi szint. Ez tényleg szörnyű.

Múlt időben

De ennél mégiscsak riasztóbb, ami az elmék itthoni állapotát jellemzi. Mert hiszen soha a történelem során ilyen lehetőség nem nyílt az ország előtt, hogy azt csináljon önmagával, amit akar, külső erők nem nagyon kényszerítenek minket, óriási lehetőséget kaptunk. Nyugodtan beszélhetünk múlt időben, mert elkeserítő módon semmit nem tudtunk kezdeni magunkkal. Hadd jegyezzem még itt teljesen felelőtlenül, hogy noha jobbat én sem tudok kitalálni a parlamenti demokráciánál, ámultan néztem embertársaimat, akik pártokba tömörültek. Hát nem volt elég a pártokból mint olyanból? Meg sem kísérelünk más viszonyokat kialakítani? Civil társadalom nincs, csak pártok meg politizálás. A politika fontos dolog, de egzisztenciámat nem határozza meg jobban, mint a tudatállapotom. Ha mondjuk elborul az elmém, az nekem semmivel sem kisebb horderejű tény, mint hogy diktatúrában vagy demokráciában élek. Vagy vegyük csak azt, amit mindenki tud, hogy a látványos fölfutások, a nagy gazdasági csodák egészen a múlt századi Angliától kezdve a Távol-Keletig, mind az oktatásban kezdődtek. Igenis az oktatásba kell sok-sok pénzt fektetni, mert akkor lesznek értelmes emberek. Ilyesminek nálunk nyoma sincsen. Helyzetünket elkeserítőnek érzem, az agyállomány pusztulása a legnagyobb kár. Hogy az IKV-házak lerohadtak, kellemetlen, csúnya, de a csőrendszert ki lehet cserélni előbb-utóbb, újra lehet vakolni. Az értelem restaurálása nagyon nehéz. Nagyon kétséges.

Konzervnyitót a műalkotáshoz

Hát ha már az oktatás került szóba, beszéljünk egy kicsit az irodalomtanításról, hiszen te egyetemen tanítasz, korábban középiskolában tanítottál irodalmat. Amikor mi jártunk iskolába, még világos volt, mi a lényeg az irodalomban: a költő bírálja korának társadalmát, és ha nagyon jó költő, akkor kiutat is mutat belőle. Ennek egy ideje nyilván vége, de nem tudom, mi van helyette. Most mit emelnek ki a gyerekek számára? Mi a fontos az irodalomban?

Hogy most mit tanítanak, nem tudom. Érzésem szerint az iskolákban éppolyan zavaros a helyzet, mint mindenütt. A középiskolát otthagytam néhány éve. Nagyon nehéz volt, és lelkileg nem is tudtam elszakadni, sok évem ráment erre a vívódásra. Azért sem hiszem, hogy általánosan megmondható, mi van és mi nincs az iskolákban, mert ahogy nincsen jobb és rosszabb környék, úgy tűnik, ugyanúgy nincsen jó iskola és rossz iskola sem. A rossz iskolában is van jó tanár, a jó hírű iskola pedig esetleg tele lehet rossz tanárokkal. Hát nem hiszem, hogy nagyon okosat tudnék mondani. Persze, meg kell tanítani, ki volt Arany János meg Berzsenyi Dániel, de közben tudnunk kell, hogy egy 15 éves embernek az Isteni Színjáték aligha fogja megérinteni a lelkét. Én megpróbáltam megmondani a diákoknak ilyenkor, hogy ez most nem fogja őket megragadni, de jegyezzék meg, hogy van egy Dante nevű ember, és ha majd esetleg 33 éves korukban valami sötét erdőbe jutnak, akkor tudják, hogy valaha egyszer beszéltek nekik erről, és hogy le lehet venni a polcról. Tehát van egy adathalmaz, amit át lehet adni. De legfőképpen olvasni kellene megtanítani a diákokat, arra, hogyan kell egy könyvhöz hozzányúlni. A műelemzés is megtanítható.

Én úgy képzelem, hogy azért nem tanítható meg, mert egy könyvben bizonyos életanyag van, amit egy fiatal vagy ismer vagy sem. Ha nem ismeri, akkor abszurd, ha egy jeles felelet formájában elmeséli, hogy a költő miért is lett öngyilkos, vagy hogyan is állt a babájával.

Kosztolányi metaforája szerint a műalkotás konzerv: a költő belerakja az élményt, és különféle esztétikai tartósítószerekkel megőrzi a frissességét, az olvasó pedig, ha van konzervnyitója, fölbontja, és az élmény ismét fogyasztható. Hát ezt a konzervnyitót végül is az emberek kezébe lehet adni. Efféle konzervnyitó a műelemzés. Én ennek nem vagyok ellensége. Időnként hallani, hogy az elemzéssel tönkreteszik a verset. A vers nem tehető tönkre, a verselemzés után is az marad, ami volt. Vers. Hogy miről szól, az talán épp az elemzés során derül ki. Tehát minden olvasás, ha úgy tetszik, elemzés, nem? Éppenséggel meg lehet nézni egy futballmeccset a szabályok ismerete nélkül, de élvezhető-e a játék?

Na de vannak szabályok?

A futballban kétségtelenül.

A futballban igen, de a versírásban?

Hát mintha lennének szabályok.

Mondj egyet. Ne verstanit, az az egy kikötésem.

Hát például, a vers szövege lezárt, az alkotás véges, de el van helyezve benne valami ilyen trükk, költői fogás, ami által a szavak elrendezése, egymáshoz való viszonya többet rejt magában, mint amennyi maga a puszta szöveg. Minden műalkotás zárt, hiszen megszámolható mennyiségű szóból áll, és valami különös módon mégis nyitott és élő. Hogy valaki ezt észrevegye, tudjon vele mit kezdeni, és ne csak a szó szerinti jelentését fogja föl, ahhoz ismerni kell ezeket a költői fogásokat. Hogy mit csinál a költő, amikor belerejti élményét a műbe, és kulcsra zárja, és mi az a kulcs, ami nyitja. A teljes stilisztika, retorika, verstan, esztétika, minden a segítségére siet az embernek. Miért ne lenne ez tanítható?

Mint futballmeccset a nagyanyám

Tudom, hogy sok minden nem tanítható, hogy mindenki másként olvas, ugyanaz a szöveg mindenkinek mást mond, de igenis a diák kezébe adható az az eszközrendszer, amivel közelebb kerül a műhöz, és nem úgy nézi, mint ahogy a futballmeccseket a nagyanyám. Úgy látom, minden műnek van valami érzelmi kisugárzása, ami az emberek nagy részére hat. Ezzel – pedig ez csak egy rétege a műalkotásnak – meg is elégszenek.

De mi köze az olvasónak azokhoz a technikai módszerekhez, amik azt az érzelmi kisugárzást létrehozzák benne?

Természetesen semmi. Azaz nálam is, van egy kulcs, az olvasónál is, mindkettő ugyanazt a zárat nyitja, a versemét. Olyan nagyon nem különbözhetnek. Az olvasónak azokhoz a technikai módszerekhez van köze, amelyek segítsége nélkül a gondolati sugárzást nem fogja megérteni. Minálunk, ahol irodalom és politika oly elválaszthatatlanok, ha valakinek például gondolata támadt az irodalomban, hát nem lett tőle népszerű. Gondolati, filozófiai kimunkáltság – mintha az irodalmi műtől idegen elem volna. Hogy a költő, akinek a lelke lángol, aki ihletett állapotban teremt, a maga öntörvényű világában semmiféle egyéb szabályrendszernek nem engedelmeskedik, mert minden csak akadályozza az ő szabad kibontakozását; az olvasó pedig befogadja, amit a költő géniusza létrehozott, és valami módon együtt lángol vele, nagy érzelmi egyesülés jön létre, de azt már ne firtassuk, hogy mi van a mélyben – ez vérbeli romantikus fölfogás.

Eszerint nem vonzódsz a romantikus zsenikhez?

Én csak bizonytalan vagyok benne, melyik a jobb: a – hát nevezzük így – romantikus zsenikultusz, amikor az öntörvényű szellem minden megnyilatkozását a közönség ájultan fogadja, bármi is legyen az, vagy pedig egy klasszicizáló, a mesterséget jobban tisztelő felfogás, amikor a művész akár megrendelésre is dolgozik. Ismerjük mindkettőnek borzasztó következményeit, látjuk, mik születtek belőle, úgyhogy én ebben sem nagyon tudok választani. Az élet eléggé eltéríti az embert attól, hogy romantikus géniusznak képzelje magát. És van itt még valami, ami lehet, hogy a kezdeti kérdésedhez vezet vissza, a szűkszavúsághoz, ahhoz, hogy miért nem írunk; ma az ember tele van kételyekkel magával a szóval kapcsolatban: azt száz éve tudjuk, hogy a nyelv már mi mindenre nem alkalmas, sajnos azt is megtapasztaltuk, hogy mi mindenre alkalmas.

A nyelv lyukas szövete

Biztos, hogy ezeket a kételyeket ennyire komolyan kell venni? Akad egy-két dolog, amiről elméletben nem bizonyítható, hogy lehetséges, és mégis… szóval nem lehetne egyszerűen vállat rándítani erre a kételyre?

Szerintem nem kell, mert nagyon termékeny kétely, örülök, hogy a nyelv szövetének a lyukai így kiütköztek, ennek van bizonyos előnye. Sőt, ahol ezt elfedik vagy elfeledik, ott szerintem szomorú következményekkel jár: az önreflexió hiányával. Ott veszik nagyon komolyan önmagukat. Én vettem részt olyan költői konferencián, ahol a szomszéd teremben egy Beckett-kiállítás volt, és eközben a nyugat-európai költők azt hajtogatták, hogy a költő dolga önmagának a kifejezése. És senki nem kalauzolta át őket a szomszéd épületbe, hogy nézzék meg a kiállítást, és mondják meg, ugyan melyik énjének a kifejezésére gondolnak egészen pontosan. Én sem. Mindez az embert óvatosságra inti. Ráadásul itt van ez a zavarba ejtő szódömping. Engem mérhetetlenül zavar a szónak ez a teljes ellehetetlenülése. Az, hogy a televízióban állandóan reklám van, engem személy szerint nem zavar, mert nem nézem. De hogy az utcán megyek, és állandóan szavakkal kell találkoznom, hogy az emberek a táskájukon, a trikójukon reklámszöveget visznek, a falról europlakátok merednek rám és beszélnek, hogy minden tele van szavakkal, az elviselhetetlen. Olvastam egy esszét egy amerikai zeneszerzőtől, aki a hangokról mondta ugyanezt…

Mozart a vizeldében

Ahol a közvécében is Mozart zenéje duruzsol halkan, miközben vizei az ember, hát ott bizony a zene devalválódik. Ha otthon fölrakok a lemezjátszóra egy Mozart-lemezt, vagy elmegyek egy koncertre, akkor lehet, hogy a nyilvános vécé fog eszembe jutni előbb-utóbb. Nálunk persze a közvécék állapota miatt ennek más az akusztikája. Elherdáljuk a szavakat. Már fáj a szememnek azt a sok szót látni, én nem akarom, hogy rákényszerítsenek az elolvasásukra. Engem irritál a szónak ez a mérhetetlenül lealacsonyító, elüzletiesedett fölhasználása, ez a döbbenetes konjunktúra. Arra kell gondolnom, hogy mégiscsak „kezdetben volt az ige”. És a szó igenis teremteni képes. A szavaknak minthogyha lett volna valaha valami mágikus, megjelenítő, birtokba vevő, gyógyító hatásuk. Hát ennek most épp az ellenkezőjét éljük meg. A szó elidegenít, rombol.

Vagyis az irodalom lassan el fog tűnni?

Nem hinném, de visszaszorul.

Úgy érted, itt és most?

Igen, most már itt is. Így kell lennie. Végül is illúzió volt az irodalomnak az a nagy fontossága, amit államilag kijelöltek a számára. Amellett kétséges, hogy azok a kötelező művek tényleg olyan nagyon átformálták-e belülről az embert. Ha annyira átjárta volna az életünket a magas művészet, most nem itt tartanánk.

Mire gondolsz pontosan?

Hát azelőtt az irodalom fontosságát az jelképezte, hogy lépten-nyomon irodalmi műveket idéztek, a munkahelyi és iskolai ünnepélyeken elszavaltak egy-egy verset, azt mindenkinek ismernie kellett, a szerzője nemzetünk nagyja volt, akit a tévében exkluzív interjúban megkérdeztek, és akkor ott ült a domboldalon, a szépen meszelt falusi nyaralója kertjében, és megmondta, hogy mik is a nagy országos gondok, és mik is az ő műhelygondjai, és főműsoridőben rajta volt az ország szeme.

Hát ez most nem lesz többé, az biztos.

Nem lesz. Azaz ünnepi szavalatok lesznek. Vannak. De tartósan formáló hatása csak a valódi műalkotásnak lehet. Ha az irodalom nem olyan fontos politikai tényező, hogy intézményesen határozzák meg, melyek a valódi művek, az csak szerencsénk. Akkor lehet magával az írással foglalkoznunk. Meglehet, kasztunk hermetikus, szűkebb körű, de a szavakkal bánni elegendő feladat.

• Kultúra