Nyomtatóbarát változat
Már a francia új realizmus és az amerikai pop art sem vetette meg az édességet a művészeten (ezt elírtam: egy másik határozóragot, a -bent akartam használni, de talán pontosabb mégis az, ami véletlenül adódott); szóval, a hatvanas évek is szívesen nyúlt a cukorhoz bizonyos dadaista hagyományokat követve, a méz azonban mindig epével keveredett, a cukormáz alatt tüskék meredeztek. A látszatmarcipánok a marcipánlátszatra utaltak mindig: a világ, a világegyetem fogyaszthatóságára, a fogyasztás édességére s persze arra, hogy mindez, ez a nagy, színes dínomdánom alapvetően materiális, dologi dolog, s éppen ezért mértéktelenül ideiglenes és ildomtalan. Némiképpen ordenáré.
Sem a franciák, sem az amerikaiak – akkor – nemigen foglalkoztak a szellemi fogyasztással, az ideológia realizálásával vagy poposításával, még kevésbé a hit konzumálásának, konzumálódásának megjelenítésével. (Nem is tudom, aktuális volt-e már akkor mindez, vagy csak később vált azzá, habár az bizonyos, hogy az elme elcseppenése nem újdonság.)
A szellem cukra a vásznakon, szobrokon és installációkon a nyolcvanas években csapódott ki igazán. S már nem a tárgyakban és tárgyakért minősülő életet reprezentálta, hanem a szellemet magát: az új realizmus és a pop iróniáját az önmagát komolyan vevő édes elégedettség váltotta fel, elkeverve-elegyedve egy különös és eklektikus, negéddel befuttatott világképpel. A transzavantgárd hedonizmusának sajátos terméke lett az érzelmes, gyakran bájolgó, a világot lencsibaba-pillantással befogni igyekvő szemlélet, melynek értelmezése már nem egyszerűen azon múlott, hogy a giccset a giccstudat termékének láttuk-e, hanem hogy minek gondoltuk. Pontosabban: minek akartuk tételezni és értelmezni, hiszen a munka önmagában kizárólag önmagára utalva viselkedett. Az iróniát valami patetikus karikatúraszemlélet váltotta föl, s csakis a nézőre bízatott viccnek-e vagy kegytárgynak fogadja a dolgot. (Azon keresztül pedig magát a művészetet.) A mézesmadzag egyik vége valahol Milan Kunc vagy Kenny Scharf röhögtető, egyszersmind perverzen infantilis világában rögzült, a másik a klasszikus klasszicizmus anakronizmusát a nyolcvanas években tudatosan vállaló olaszokéban. Az évtized végére – égbe szökkenő képzavarral szólva – kijegecesedett az édesség: Jeff Koons (vagy Jonathan Borofsky a nyolcméteres, szomorú bohóc fejű balerinájával) a bűvnek és a bájnak addig hihetetlennek látszó magaslataira hágott.
A fölbuzgó melasz forrásai az újra fölfedezett folklórból, a grand art ornamentálissá üresített, patetikus formakészletéből s valami abszurd, századvég-hangulatú, végletes horror vacuiból eredtek. (S tagadhatatlan, hogy néha kedvességből is, a szó szoros értelmében.)
Egy másfajta nézőpontból mindez persze felfogható tragikus játékként is, balettként a penge élén. Rendes, nagy szomorúságok vonódtak be cukormázzal, mint a pirulák, főként Közép-Európában, az ittmaradtak vagy az innen emigráltak műtermeiben. Kínos édelgésnek látszottak mindig is a cseh Jiri Georg Dokoupil és a már említett Kunc festményei, ahogy minden jókedvűsködés ellenére sem voltak igazan vidámak itthon a nyolcvanas évek közepén Méhes Lóránt és Vető János munkái.
Napjainkra a tendencia kettéválni látszik. A manifeszt édesműipar belekergette önmagát a méretek és a technika által meghatározott formába, s egyre nagyobb, egyre tökéletesebben csillogó cukorfalataival beérte a Disneylandek óriás egereit, disznóit, s már végképp csak arra képes, hogy közölje, a világ habostorta. A szellem borongós, metafizikus kalandjaihoz rekvizitumokat és kulisszákat készítők viszont mind szofisztikáltabb munkákba fogtak.
Ahogy mindenütt, itthon is Kelet és Nyugat egyesült kegytárgyainak csillogása és színessége deríti fel a kiállítótermeket – némi konceptualizmussal élesítve a fényeket –, Kelet és Nyugat kegyessége árad a tanképekről és tanszobrokról a hit édességét sugallva. Salvador Dali késői vallásos festményei, bombasztikus katolicizmusa dramatizálódik láthatólag tovább a tarka installációkban, csakhogy most már a tiszta dogmát és kánont az összeelegyített hitek eklekticizmusa váltja fel, mentális és formai értelemben egyaránt. Úgy tudom, Méhes Lóránt tavasszal bemutatott szinkretikus Oltárához készítette a Fészek Galériában most kiállított festményeket, melyek valami egészen különös, a látszat szintjén túlságosan egyszerű, a teóriát szem előtt tartva viszont igencsak bonyolult mozdulattal karolják össze az op art, a kraftwerkes komputergrafika és a dekoratív new wave elemeit.
Akadnak persze köztes utak is. Nyári Istvánt például valószínűleg nem a hittel teltség, hanem valamifajta új, századvégi szimbolizmus megfogalmazásának akarata vezette, amikor bíborba-bársonyba, aranyba-ezüstbe öltöztette az új meg az ezeréves patenteket. Rózsákból, műszerszámlapokból, jelvényekből, rejtélyes holt hősökből, sokértelmű hétköznapi tárgyakból, csillogó ornamensekből összeszerkesztett quodlibetjei oly tisztán és töményen sugározzák a kortárs szépségeszményt, mint az isztambuli vagy karácsonyi ékszerkirakatok éjszakai megvilágításban. Nyári találata hihetetlenül pontos és éppoly fájdalommentes, mint az akupunktúra vagy a fülbelövés, vagy amilyen egy-egy frappáns, kerek és áttetsző aforizma lehet. Hasonló, bár némi régies és népies konceptualizmussal fűszerezett gesztussal él a majd egy nemzedékkel fiatalabb Gerhes Gábor is egy Tatabányán látható munkáján. A rózsás kép a talált írás, a talált gondolat, a talált érzelem ironikus sokértelműségét, a talált esztétikum édességét nyújtja tálcán archaikus könnyedséggel.
Tagadhatatlan: virágoskert a mi szívünk (Jeff Koons azt sugallja, az amerikaiaké inkább állatkert), máskor pedig mélyen zengő hegedű, melyen mi magunk vagyunk a vonó. Már csak kandírozni kellene bennünket.
(Méhes Lóránt képei a Fészek Galériában december 6-ig, Nyári Istvánéi a Dorottya utcai kiállítóteremben december 7-ig, Gerhes Gáboré – Gerber Pál, Lakner Antal és Diana Kingsley munkáival együtt – a tatabányai Kernstok-teremben december 8-ig láthatók.)
Friss hozzászólások
6 év 15 hét
8 év 40 hét
8 év 44 hét
8 év 44 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 46 hét
8 év 48 hét
8 év 49 hét
8 év 49 hét