Rakovszky Zsuzsa

Nyomtatóbarát változat

Amolyan önvallomásfélével kezdeném: valószínűleg soha az életben nem tanulok meg angolul, vagy legfeljebb angoltudásom is abban a tetszhalálban vegetálna, újabb meg újabb újjáélesztésre várva, mint a német, vagy abban az egészen valódi halálban, mint az orosz, ha annak idején a soproni antikváriumban rá nem bukkanok Agatha Christie Death on the Nile-jára. Az „annak ideje” kb. 1966 lehetett – sajnos, hiába próbálok visszaemlékezni rá, vajon lehetett-e már akkor a hivatalos könyvesboltokban detektívregényt kapni (a polcról találomra lekapkodtam párat az Európa Agatha Christie-sorozatából, azokban mind valamilyen hetvenes vagy nyolcvanas dátum szerepel, de ez persze semmit sem bizonyít), nekem úgy rémlik, a hetvenes években kezdtek megjelenni ezek a fölül montázs, alul fekete mezőben szerző és cím krimik, de hát olyan rövid az ember emlékezete… Mindenesetre úgy emlékszem, az első Agathán még ugyanúgy rajta volt az izgalmas tilosság és törvényszegés pecsétje, mint angoltudásom másik kezdeti forrásán, a Teenager Partyn (ha valaki nem emlékszik rá, ez a Szabad Európa Rádió rockzenei műsora volt abban az időben, a szocialista magyar ifjúság megrontására, és mi barátnőimmel megszállottan jegyeztük a slágerlisták heti alakulását, a megfelelő angol címekkel és együttesnevekkel, nem csekély kínok árán, mert a sok wanna meg gotta semmiféle szótárban nem volt megtalálható, illedelmes angol tankönyvünkről nem is beszélve…).

Azt hiszem, szerencsém volt, mert a Halál a Níluson csakugyan az egyik legjobb Christie (bár lehet, hogy csak azért szerettem annyira, mert a félig értett nyelven olvasott könyveknek, akárcsak a túl fiatalon olvasottaknak, van valami titokzatosságuk). Ellenőrizni, sajnos, nem tudom, mert az eredeti példányt meg a később beszerzetteket is már régen szétajándékoztam különböző angolul tanuló ismerősöknek, hátha náluk is beválik, így jó ideje nem tudtam újraolvasni – merthogy amúgy, bevallom, sorra-rendre újra szoktam olvasni az Agatháimat. Ha jobban meggondolom, voltaképpen ez a valódi kérdés, nem is az, miért olvas az ember detektívregényt – már miért ne olvasna? –, hanem hogy miért olvassa újra? Végtére is a detektívregény-olvasás állítólag a rejtvényfejtés egy fajtája – „whodunit” – és ha egyszer már tudjuk, hogy a család Dél-Amerikából titokban hazatért fekete báránya volt a tettes, szobainasnak álcázva, mi értelme a kötetet még egyszer levenni a könyvespolcról? (Annak valószínűsége, hogy olyan újabb stiláris szépségeket fedezünk föl benne, amelyek fölött első alkalommal átsiklottunk, elhanyagolható.) Bár valami ördöngösség lehet a dologban, mert valahogy mindig el szoktam felejteni, ki a gyilkos, és újra meg újra bedőlök a szokásos agathai trükköknek. Melyek is ezek?

Az ős-detektívregények, a Sherlock Holmes-történetek, ha jól emlékezem – nem biztos, ezeket nem kedvelem túlságosan – arra épülnek, hogy van a helyzetnek – a gyilkos személyének – egy szinte önmagától kínálkozó megoldása, aztán van néhány apró tény (lásd: „Miért nem ugatott a kutya?” vagy „Miért nem szóltak Evansnak?”), amelyre ez a kézenfekvő elmélet nem ad magyarázatot Az emberek többsége hajlamos az ilyen tényeket félresöpörni – nem így a zseniális detektív, aki addig nem nyugszik, ameddig olyan elméletet nem talál, amelybe már ezek a rendbontó tények is illeszkednek – ha jól tudom, a természettudományos fölfedezések is valahogy így születnek. Agatha Christie – és leleményes gyilkosai – az emberi gondolkodásnak arra a lépten-nyomon megfigyelhető tenyéré építenek, milyen könnyen vonnak le az emberek megalapozatlan következtetéseket (jumping to conclusions!), és milyen rendíthetetlenül ragaszkodnak azután ezekhez a következtetésekhez. Azt hiszem, más is számtalanszor tapasztalta már, amit én, hogy – legyen az valamilyen logikai föladat megoldása, versfordítás vagy akár valami egészen gyakorlati természetű dolog – ha a gondolkodásunk egyszer már ráállt egy sínre, mennyire nehéz visszatérni a kiindulóponthoz. Ha egyszer már az elemek kilencven százalékát fölhasználtuk egy összerakós játékban, úgyszólván lélektani lehetetlenség újra szétszedni csak azért, mert az a nyomorult tíz százalék nem illeszkedik. Azt hiszem, ezért olyan gyakori az a végtelenül frusztráló élmény, hogy semmiféle új tény fölvonultatásával nem tudjuk vitapartnerünket meggyőzni róla, hogy téved – én legalábbis elenyészően kevés embert ismertem, akivel kapcsolatban egy ilyen kísérletnek volt esélye, és ezek igen kevés kivétellel mind matematikusok vagy fizikusok voltak. Nem hiszem, hogy ennek föltétlenül az értelmi szinthez vagy az 'információk beszerzésével járó fáradsághoz lenne köze: inkább mintha a bizonytalanság állapotát tűrnénk rosszul, azt, ha hosszúra nyúlik az átmenet addig, amíg az agyunkban újra a megfelelő rekeszben helyezhetjük el a jó és rossz dolgokat-személyeket, amíg kiderül, hogy valaki a „mi” vagy az „ők”, a jók vagy a rosszak csapatába tartozik-e… Mármost Agatha asszony ezzel a szorongással játszik, mondhatni, enyhített föltételek között: nem saját szeretteinkről, ismerőseinkről – ne adj’ isten, saját magunkról – fog alkalomadtán kiderülni valami lesújtó, csak néhány regényalakról, viszont – legalábbis a legjobb Christie-kben – a föltételezett helyzet többször egymás után átrendeződik. Tudni véljük, ki a valószínű gyilkos, aztán egyszer csak kiderül, hogy látták a közelben a mindaddig megdönthetetlennek látszó alibivel rendelkező X autóját; hogy Y valójában nem is látta háromnegyed tízkor életben a nagybátyját, csak fedezni akarta Z-t, aki viszont… – és így tovább. Ezzel aztán a föltételezések egész rendszere átrendeződik. Egyik másik kedvencemben az eladdig békés falucska lakói egymás után kezdik kapni a gyalázkodó névtelen leveleket, de a „mérgezett toll” kilétéről sejtelmük sincsen – mindnyájan évtizedek óta ismerik egymást. Vagy mégsem?

Akire a gyanú rávetül, abban az amatőr nyomozó testvérpár nem sejtett, sötét lelki mélységeket lát föltárulni; majd ezek a mélységek, hogy egy szép képzavarral éljek, tüstént el is süllyednek, mihelyt egy újabb tény valaki másnak a bűnösségét valószínűsíti. Ez az egyik fajtája azoknak a bizonyos elhamarkodott föltevéseknek, amelyek létével maga a rafinált gyilkos is számol – a lélektani. A bájos, finomlelkű öreg hölgy fölött zsarnoki természetű anyja uralkodott öregkoráig – lehet, hogy a fölszín alatt beteges bosszúvágy rejtőzik? Talán már a mamáját is ő tette el láb alól? Sőt, az összes testvéreit is? A falu buzgó, harsányan tevékeny fő-cserkésznője hajadon – talán az elfojtott szenvedély diktálja a névtelen levelek főként szexuális természetű vádjait? És így tovább. Mígnem kiderül, hogy a névtelen leveleket puszta félrevezetésnek szánták, alibiindítéknak egy öngyilkosságnak álcázott gyilkossághoz. Érdekes viszonyban van Agatha Christie az efféle „modern firlefáncokkal”, mint a mélylélektan is: nem utasítja el az önelégült „józan ész” fölényével, inkább mintha csak azt mondaná, nem eszik a kását olyan forrón: zsarnok anyák gyámoltalan és legfeljebb mulatságosán prűd leányokat produkálnak, legalábbis az esetek többségében, nem bosszúért lihegő fúriákat, a hajadon cserkésznő egészen jól érzi magát a bőrében, bár azért egyetlen névtelen levelet ő is megír – megözvegyült régi szerelme új választottjának kedvét szeretné elvenni vele a házasságtól.

Arról nem is beszélve, hogy ahhoz, hogy találgatni tudjuk a gyilkos személyét, kell valamiféle közmegegyezésnek léteznie arról, milyen indítékok is mozgatják az embereket, és ezek közül melyek elég erősek ahhoz, hogy akár gyilkosságra is alapot szolgáltassanak. Egy tisztességes detektívregényben csak olyan indítékok szerepelhetnek, amilyeneket a „normális” életben is tulajdonítani szoktunk az embereknek, ezeknek a száma pedig véges, sőt meglehetősen csekély. Ezért a detektívregény a lélektani bonyolultságnak egy nagyon mérsékelt fokát engedheti meg magának, ami a cselekményességnek különben is alapföltétele: valahol félúton áll az akciófilm – amelyben a hősöknek személyiségük nincs, csak cselekedeteik – meg a modern próza bizonyos változatai között, amelyekben a hős minden külső cselekedetére irdatlan mennyiségű önmegfigyelés, reflexió és asszociáció tapad. (Én, megvallom, már Proustot se bírtam megszeretni soha: mindig úgy éreztem, kevés dolog lehet mindegyebb ezen a szomorú világon, mint az, hogy hogyan fogadják azt a boldogtalan Marcelt Swann-né szalonjában, vagy hogy is volt…) Effélék olvastán aztán a szegény, mezei olvasó hajlamos öklét rázva történetet és jellemeket követelni, mit sem törődve az esztéták rosszalló tekintetével, csak éppen, sajnos, valahogy azok a mai regények se nagyon működnek, amelyek megpróbálnak ennek az igénynek eleget tenni. A már elért bonyolultsági szintről visszafelé menni, úgy látszik, nem lehet, előre meg nemigen van hova (legfeljebb a nagyon brutális, önmagában is megrázó valóságanyag képes ezt valahogy ideig-óráig áthidalni). Azt hiszem, itt jön igencsak kapóra a detektívregény, amely nem is állítja magáról, hogy bármi újat kívánna közölni emberről, világról, ilyesmikről: mindössze annyit ígér, hogy a végére megtudjuk, ki a gyilkos, de ennek örvén egészen jól elszórakozhatunk rajta, mi minden történik olyanféle emberekkel, amilyennek mi is ismerni szoktuk őket nem túl szoros kapcsolatainkban (a szorosakban, persze, az összes bonyolultságok visszatérnek…).

Van aztán még egy üdítő korszerűtlensége Agatha Christíe emberképének (mert igenis, hogy van neki): nála az embereknek nem lelkük van, hanem jellemük (mi több, rossz vagy jó jellemük. („E’s a bad ’une”, jelenti ki megfellebbezhetetlenül, elutasító arccal a szilárd jellemű házvezetőnő a család fekete bárányáról, aki már diákkorában váltót hamisított, és most, lám…) Következésképp bűnről és bűnösről is meglehetősen szigorú fogalmai vannak. Valakinek a „lelkét megérteni”, ez a köznapi szóhasználatban valami olyasmit jelent, mint arra az álláspontra helyezkedni, hogy az illető förtelmesen viselkedik ugyan, de erre igen magasröptű indítékai vannak, vagy legalábbis attól még ő úgy jó, ahogy van. No hát ez az, amiből Agatha asszony nem kér. Nem mintha embertelenül szigorú lenne: szegénységet, nehéz gyerekkort, ezt-azt elfogad enyhítő körülménynek, apróbb botlásokkal, például eltulajdonított gyöngynyakékekkel vagy titkolt törvénytelen gyermekekkel szemben „Poirot papa”, ahogyan nevezetes detektívje néha szereti nevezni magát, igen megértő, de nincs az a nehéz gyerekkor vagy hasonló, amely a komoly bűnöst automatikusan fölmentené: gyilkolni bűn, és punktum. (Akad azért egy-két kivétel, például a Tíz kicsi néger vagy a Gyilkosság az Orient expresszen, ahol valójában nem is gyilkosság, inkább amatőr ítéletvégrehajtás történik, mert a gyilkos a hivatalos törvénykezés kezéből valami jogi fortéllyal kicsússzam, vagy hiányoztak a megfelelő bizonyítékok.) Hogy voltaképpen miért is nem szabad gyilkolni, Poirot mester fejti ki egy ízben ismerősének, aki Mefisztó-szerepben szenvelgő esztétalélek lévén a tökéletes gyilkosságot – mármint azt, amelyet nem sikerült leleplezni – műalkotásnak tekinti, és efféle gyilkosokat „gyűjt”: na, meg is járja a szerencsétlen. Szóval Poirot szerint gyilkolni azért nem szabad, mert élet és halál kérdéseiben dönteni a „bon Dieu” dolga, a gyilkos hatásköri túllépésben vétkes: olyan döntést hoz, amely nem tartozik az ő illetékességi körébe. Nemigen gondolta ezt másként Dosztojevszkij sem, csak vele ellentétben – bocsánat! – Agatha Christie-nek a gyilkosok valahogy nem szimpatikusak. Nem szenvedélyes és szenvedő bűnös lelkek, inkább fölfuvalkodott alakok, akik mindenkinél fontosabbnak és okosabbnak hiszik magukat, ráadásul hajlamosak az áldozatot vagy a világot hibáztatni – ha ő nem így, akkor én sem úgy… Tehát nem is annyira az áldozatot kell sajnálnunk, hiszen többnyire ő is megéri a pénzét: kellemetlen természetű, fukar vagy mártír-zsarnok, aki megpróbál másokat hatalmában tartani, úgyhogy végül is maga keresi a bajt magának. Tipikus „második áldozat” a cseléd vagy társalkodónő, aki látott vagy hallott valamit, de ahelyett, hogy annak rendje és módja szerint a rendőrségre sietne az értékes információval, megpróbál zsarolással egy kis induló tőkére szert tenni valami régi kedves terve megvalósításához. Nem csoda hát, ha a gardróbszekrényben végzi a lépcső alatt régi teniszütők társaságában…

Némi ellentmondás mutatkozik abban, ahogyan Agatha asszony bűnről és bűnösökről gondolkodik életműve különböző szakaszaiban, mint ahogy azt sem lehet százszázalékos biztonsággal megállapítani, mikor melyik szereplő a szerző „szócsöve” ebben a kérdésben. Az biztos, hogy nem kedveli, ha érzelmes lelkek a társadalomra vagy a nehéz gyermekkorra stb. kenik a teljes felelősséget, részben mert szemlátomást nemigen hisz a nevelés és a külső formáló hatások eredményességében. Úgy tűnik, mintha háromféle bűnös létezne: az első egyszerűen ilyennek született, és kész – vagy ha nem is éppen bűnösnek, gyöngének, aki minden nehéz helyzetből a legkisebb ellenállás irányába igyekszik kimenekülni, akkor is, ha az egy gyilkosságon keresztül vezet. (Néha mintha úgy vélekedne, hogy a „rossz vér” öröklődik – ez a legkevésbé rokonszenves Agatha asszony nézetei közül –, máskor viszont ugyanezt a vélekedést valamelyik nem kifejezetten rokonszenves szereplője szájába adja.) A másik fajtába azok a szenvedélyes, nem mindennapi lelkek tartoznak, akik – éppen mert olyan függetlenek és annyival erősebb egyéniségek másoknál –, hajlamosak a saját kezükbe venni az igazságszolgáltatást. Ezek az Überfrauk – mert többnyire nőkről van szó – szabad akaratukból választják a rosszat, valamilyen ügy érdekében vagy például szeretteik védelmében. „Mademoiselle, do not open your heart to evil!” – mondja Poirot mester a vetélytársnője meggyilkolására készülődő Jacqueline de Bellefortnak abban a bizonyos Halál a Nílusonban, teljesen hiába, persze. Aztán van a harmadik típus, az, amelynek jelenlétét megérezve Miss Marple vagy M. Poirot igen elkomolyodik, és közli: „There’s evil here!” Ezt az „evil”-t nagyon szeretem, bár nem is tudom, hogyan kellene lefordítani: nem egyszerűen gonoszságnak, azt hiszem, inkább mintha olyasmit jelentene, hogy „a Gonosz”. Igen, én is azt hiszem, hogy van ilyesmi, mint „a Gonosz”, és mindig bosszantott az az optimizmus, amely megpróbálja kimagyarázni a világból.

Az is igaz viszont, hogy ezek a jó ügyben vagy szeretteik védelmében gyilkoló nők többnyire csak mint elméleti lehetőségek merülnek föl a gyanúsítottak sorában. A leggyakoribb indíték, látszik állítani a csöppet sem romantikus Agatha Christie, mégiscsak a pénz. Esetleg még a jó hírnév megőrzése, de az is főként akkor, ha a lelepleződés komoly anyagi veszteséggel járna. Furcsa, milyen kevés szerep jut az indítékok között a szenvedélynek, legyen az szerelem, gyűlölet vagy bosszú… Újabb önéletrajzi adalék: amikor néhány éve négy hónapot töltöttem Angliában, iszonyatos mennyiséget olvastam az egyesek szerint „új Agatha Christie”, Rudi Rendeli detektívregényeiből. Engem a gyöngéd szavú lírikus és Pilinszky-fordító fertőzött meg a Ruth Rendell-szenvedéllyel, én meg rövidesen átragasztottam festő háziasszonyomra, ettől fogva hol én vásároltam egy újabb Ruth Rendellt hazafelé tartva Greenwichbe a Charing Cross-i vasútállomáson, hol a háziasszonyom vett ki egy újabb kötetet (lévén takarékos angol) a helyi könyvtárból, aztán mind a kettőnk szobájában hajnalig égett az olvasólámpa, legalább erre az ülőre távol tartva a sajnálatosan elszaporodott betörőket – az utóbbi években csak olyan angolokkal sikerült találkoznom, akik vagy depresszióban szenvedtek, vagy kirabolták őket. Már-már hajlamos vagyok arra a föltételezésre, hogy az angol népesség betörőkből és depresszívekből, illetve a két halmaz közös metszetéből áll. Mármost Ruth Rendeli ennek a betörős-depressziós Angliának a detektívregény-írója – talán azért is nem lett soha népszerű nálunk, pedig megjelent egy-két könyve a jobbak közül is. Nála Anglia ugyanolyan lepusztult, lezüllött, mégis borzongatóan vonzó, mint a valóságban – no és őnála aztán szenvedélyből gyilkolnak rendesen. Pályája kezdetén vagy úgy közbe-közbe ír vagy írt szabályos krimiket is, de még azokban is többnyire volt a szereplők valamelyikének valamilyen elhatalmasodó rögeszméje, például a keresztrejtvényfejtés. Az „érett” Ruth Rendellek java része aztán nem szabályos detektívregény a szó szoros értelmében – van ugyan egy szomorú, enervált, Wexford nevű nyomozója, olyasforma, mint a tévésorozat Derrickje, csak úgy süt belőle a mélabú és életuntság, az ember nem is igen érti, miért gyötri magát bűnözők kézre kerítésével –, hanem valamilyen szenvedély, illetve egymást keresztező szenvedélyek kibontakozásának története. A legkézenfekvőbb szenvedély persze a szerelem, és azt hiszem, Ruth Rendellt többek között nem létező mai szerelmi történetek helyett olvassa az ember. Persze ezek amolyan mélylélektanban megmártott szerelmek, és kell bennük lennie valami rendellenesnek, különben nem bűnténybe torkollnának, hanem házasságba és/vagy kihűlésbe. Vagy homoszexuális szenvedély forog fenn, vagy valamilyen lelki rendellenességben szenved a felek valamelyike, vagy egyszerűen viszonzatlan érzésekről van szó. De éppígy lehet a domináns szenvedély a gyermek utáni vágy is, vagy az anyai birtoklásvágy, egyik könyvében meg éppenséggel valami óriáspapagáj eladása miatt szurkálnak valakit félholtra… Úgy tűnik, a „tragikus vétség”, amelyet ezek a regényhősök elkövetnek, nem erkölcsi, hanem lélektani természetű: képtelenek „leválni” szenvedélyük tárgyáról akkor, amikor a megváltozott körülmények ezt követelnék, így azután a dolog végül gyilkosságba torkollik, vagy azért, mert a hősnek nem marad más választása, vagy azért – ez talán a gyakoribb –, mert valamelyik szenvedély diktálta cselekedetével elindítja a véletlenek lavináját, amely végül vagy őt magát sodorja el, vagy valaki mást – mert megesik, dramaturgiailag nem túl szerencsésen, hogy a véletlen „félrehord”, és nem a szenvedély alanyát vagy tárgyát sodorja el, hanem egy vétlen vagy valami egészen másban vétkes személyt – már persze ez csak akkor hiba, ha úgy érezzük, hogy a szenvedély föltétlenül rossz véget kell hogy érjen. Poirot mester például így érzi. „That cares too much, that little one!”, jegyzi meg eltöprengve ismét csak a Halál a Nílusonban, látva, hogyan néz a szerelmes leányzó jövendőbelijére (a hölgy egyébként nem angol, angol hölgy ilyet nem tesz), és valóban… Egyébiránt Agatha Christie-nél a szerelem is a józan ész keretei közt maradó érzés: nem átallja kijelenteni, hogy elsősorban a jóság és az ész az, ami a nőkben a férfiakat vonzza. Hát nem is tudom… Úgy persze könnyű jellemesnek lenni, hogy a legfőbb csábítás az ember életében néhány ezer font törvénytelen eszközökkel való megszerzése (vagy nem is olyan könnyű?). Persze valójában a Rendell-krimi is a valóság „égi mása”: valódi szenvedéllyel éppolyan ritkán lehet találkozni, mint azzal a fajta hideg, fölényes okossággal, amellyel Christie hősei fundálják ki a gyilkosságaikat. (Én még olyanfajta gyilkossággal az újságok bűnügyi rovatában nem találkoztam, amilyet a Christie-kben szoktak elkövetni, csak olyanokkal, hogy „Ötven forintért és egy karóráért agyoncsapta alkalmi nőismerősét” vagy „Alkoholos állapotban a vita hevében tizenkét késszúrással megölte sógorát”. De lehet, hogy ez csak azért van, mert ritkává váltak azok a helyzetek, amikor az ember egyidejűleg szeretne megszerezni valamit, és megőrizni a jó hírét – kinek van manapság jó híre? Lehet, hogy igaza volt Orwellnek, amikor a Decline of the English Murderben azt írta, hogy az angol detektívregények színvonala gyalázatosán le fog romlani, mivel többé nem fontos az emberek számára a „respectability”. Csak a bűnözők fogják lelövöldözni egymást, az pedig alapjában véve elég unalmas – ha az ember nincs éppen a helyszínen.) Mindenesetre megvallom, ez az írás eredetileg a detektívregényekről szólt volna úgy általában, aztán az anyag bősége miatt lecsökkent Agatha Christie–Ruth Rendell összehasonlító elemzésre, aztán azon kaptam magam, hogy a hajdan oly mohón olvasott Rendelleket képtelen vagyok újra kézbe venni, míg az Agatha-gyűjteményemet szinte hiánytalanul újraolvastam. A Rendellekkel úgy van az ember, mint ha a valóságos életben keríti hatalmába efféle lidércnyomásszerű érzés: ha egyszer szerencsésen kikeveredett belőle, messzire elkerüli még a környékét is. Ezzel szemben Agatha Christie-é olyan világ, ahová, legalábbis én, rettentően vágyódom. Csakugyan ilyen volt valaha Anglia, vagy csak ilyennek hitték magukat? Bizonyos jelek szerint tényleg ilyen volt. Láttam egyszer a tévében egy filmet szerencsés kimenetelű ejtőernyős-balesetekről: az egyikben a ki nem nyílt ernyő beleakadt valami villanydrótba, és a szerencsés ejtőernyőst egy szélroham egy angol ház kis hátsó kertjébe sodorta épen és sértetlenül. Az ajtóban egy parányi öreg hölgy állt, aki mindössze egy pillantást vetett az égből pottyant látogatóra, majd kedvesen ezt kérdezte:

– Teát?

A hölgy akár Miss Marple is lehetett volna. Vagy valamelyik barátnője.

Bár én jobb szeretném azt hinni, hogy mégse létezett, mert ha igen, nagyon fájdalmas gondolat, hogy az ember akár oda is születhetett volna, St. Mary Meadbe. Mondjuk, én lehetnék az ezredes felesége, öreg tweedszoknyában művelhetném a kertemet, miközben a házimunkát hűséges házvezetőnőnk tökéletesen ellátná helyettem, elküldhetném az Indiából származó cukortörőt az aratási ünnepen tartott jótékonysági vásárra, és ha valami lelki problémám adódna – nem valószínű, ennyi kertészkedés mellett, de ha mégis –, mindig megértő fülre találnék a lelkész feleségében. Igaz, lehet, hogy egy szép reggelen, amikor álmomban éppen díjat nyernének borsóvirágaim a virágkiállításon, sikoltva berohanna a második szobalány, mondván:

– Egy holttest van a könyvtárszobában!

Hát istenem… Valamit valamiért.

• Kultúra